Murányi Renáta: Borderline-diagnózissal élni – hogyan találtam meg önmagam a káoszban?

–

„a magasba, hol a szél is gyalogol

mélybe, hol ölel a pokol

tudd meg, mindkettőhöz tartozol“

(Platon Karataev: Létra)

Mintha a föld mélyéről jött volna, évek alatt terjeszkedett, lassan nyomult a felszín felé, aztán már csak egy egészen vékony réteg takarta el előlem, hogy borderline vagyok. A bőröm alól buggyant ki, amikor egy családi vita után felkaptam egy marék csavart, és összekarcoltam a combomat. A vita nem volt hatalmas, de ahogy a combom akkor kinézett, a feszültség bennem aránytalanul nagy lehetett. Ültem a földön, néztem a lábamat, a kezemben a csavarokat, és nem értettem, mi történt. Volt ott minden, zavar, szégyen, kétségbeesés, de feszültség már nem.

Harmincnyolc éves voltam, két gyerek anyja, akkor már húsz éve jártam terápiára, mindig minden tanácsot megfogadtam, lelkiismeretesen szedtem be az összes gyógyszert, amit az aktuális pszichiáter felírt, és semmit sem tudtam magamról.

Talán az anorexiával kezdődött, amikor tizenhat voltam. Mert piszkáltak, beszóltak, én meg amúgy is elégedetlen voltam a külsőmmel. Azt éreztem, már csak a vékonyság kell ahhoz, hogy igazán sikeres legyek az életben, mert aki vékony, azt szeretik. Szorgalmas voltam, ha kellett, hajnalig tanultam, nem okozott gondot fegyelmezetten betartani a fogyókúrát. A fogyással járó hangulatzavarokat egy ideig jól lepleztem, aztán amikor az éhezés eufóriájától kimerültem, nagyon mélyre tudtam kerülni. Dühöt éreztem, aminek a célpontja én magam voltam, szálanként tépkedtem ki a hajam, eldobáltam az ékszereimet. Mindezt úgy, hogy senki ne vegye észre a környezetemben. Büntettem magam valamiért, amit nem tudok azonosítani azóta sem.

Ez az örömtelenség velem maradt akkor is, amikor már nem voltam kórosan sovány. Csak simán nem találtam a helyem, nem volt erőm társaságba járni, nem élveztem az annyira vágyott egyetemi éveket. Egyik nap ültem a könyvtárban, valami tájnyelvi szótárt lapozgattam, amikor az ablak hívogatni kezdett. Azt gondoltam, kint jobb lenne. Jobb lenne, ha kiugranék rajta, mert akkor nem kellene idebent lenni, úgy értem, a gondolataimmal, magammal. A pszichiáter azt mondta, ez depresszió, hangulatjavítókat írt, az egyetemet otthagytam, fél évet dolgoztam, összeszedtem magam, elkezdtem egy főiskolát, és ha sokat kellett tanulni, futással oldottam a feszültséget.

A fura magány és a bűntudat jött tovább, bárhová mentem 

A depresszió magyarázat volt mindenre, utólag azt mondom, majdnem mindenre. Éltem az életet: diplomáztam, dolgoztam, ismerkedtem, házasodtam, szültem. Genetikai tanácsadásra, teratológushoz jártam, hogy maradhat-e az antidepresszáns, aztán baba-mama terápiára, mert ijesztő volt az anyaság, és rettegtem, hogy a gyerekek is öröklik ezt a valamit.

Ha a szorongás elöntött, összekuporodva nyöszörögtem, kerestem a szavakat, a hangokat, de csak artikulálatlan valami jött ki a számon. Pedig csak annyit akartam mondani, bocsánat.

Ezzel kell együtt élni mindannyiuknak, mondta a párterápián a pszichológus, nézzen csak végig a felmenőin. Végignéztem: bipolárisok, mentális betegek és egy öngyilkos. Tanácsként még azt is kaptam, hogy ha szeretnék ezzel a csomaggal valamit kezdeni, nézzek utána, válasszak másik pszichiátert, hátha könnyebb lesz (legalább a környezetemnek). És én persze mentem tovább, elmondtam hetvenedszerre is, mikor hogyan éreztem magam, beszedtem az újabb és újabb gyógyszereket, és minden ötletért hálás voltam. 

Amikor pár hónapig bipolárisnak gondoltak, igyekeztem azonosulni a diagnózissal, számoltam a hangulatingadozásokat, ahogy az orvos kérte, de napi tíznél abbahagytam. Ez nem lehet, ez túl sok. És rendkívül kimerítő, miközben persze úgy kell tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Két gyerek mellé beesett pár normatív krízis, amik ugyan mindenkit megviselnek – beteg szülő, párkapcsolati gondok, életközépi válság –, de én nem bírtam velük. Belülről égettek, éreztem a sejtjeim pusztulását, és hiába próbáltam enyhíteni a fájdalmat, semmi sem használt. Csak szerettem volna normálisan élni, egy lenni a sok közül, aki működik.

De én csak túloztam, túlreagáltam, mindent feketén vagy fehéren láttam, szélsőséges és gyerekes lettem. Ezt mondták rám. Ha most ezeket a szavakat beírom a ChatGPT-be, kidobja a diagnózist. Akkor még a bipoláris zavart próbáltam magamra erőltetni a felírt gyógyszerekkel együtt. Aztán egy családi vita után a csavarokkal megjelent a falcolás, az utolsó tünet, ami még hiányzott, a red flag a pszichiátereknek. Az önsértés nagyon gyakori a borderline személyiségzavarosok körében, esetemben elhozta a megfejtést, a diagnózist.

A borderline személyiségzavar 9 kritériuma:

• Kétségbeesett erőfeszítés a valós vagy képzelt elhagyatás elkerülésére
• Az interperszonális kapcsolatokban az idealizálás és a lebecsülés váltakozása
• Instabil önkép vagy önértékelés
• Impulzivitás
• Ismétlődő szuicid viselkedés, gesztusok, fenyegetés, önsértő viselkedés
• Hangulati instabilitás
• Krónikus ürességérzés
• Kontrolláltalan indulatok
• Disszociatív tünetek

Egy személyiségzavart nehéz magamon diagnosztizálni, hiszen én mindig így éltem, az érzéseimre is így emlékszem. Diagnózist kapni korábban felszabadító volt, végre megvan, tudok kapcsolódni a sorstársakhoz, magyarázatot kapok arra, miért nem vagyok rendben, vannak rá gyógyszerek is. Viszont egy személyiségzavart nem lehet felszámolni – vagy csak nagyon nehezen. Egy személyiségzavar-diagnózis eltávolít mindenkitől, akinek nincs ilyenje. Magányossá, diszfunkcionálissá tesz, leértékel, bűzös mocsárba nyom. A borderline nem szexi, a borderline ijesztő, egy eltorzult fejű hisztérikus démon.  

A tündérhegyi pszichoterápiás klinikán szombatonként van felvétel. Fél órát beszélgettem egy klinikai szakpszichológussal, aki már az első percben tudta, hogy borderline vagyok. Addigra annyira összevágtam magam, hogy keddre kaptam ágyat is.

El kellett magyarázni a gyerekeknek, hogy anya most beteg

És pár hónapig kevesebbet fogunk találkozni. Akkor nagyon szerettem volna gyermektelen lenni, mert előttük szégyelltem a legjobban magam. Bűntudatom volt, minden az én hibám, gondoltam, nem tudtam senkire mutogatni. Csalódtam minden élményemben, de leginkább önmagamban. Olyan volt, mintha azt mondták volna, ez a szín nem a zöld, ez a kék, csak én látom zöldnek. És onnantól minden színt gyanakodva nézek, mert nem látok jól.

Napokig sokkos állapotban voltam, nyugtatókat és antipszichotikumot kaptam, hogy szembe tudjak nézni az előttem álló feladattal: végig kell csinálnom a három hónapos kórházi terápiát.

Hogy utána kint folytassam olyan erőbedobással, ahogy előtte mindent, amiről azt hittem, hasznos.

Nagyon nehéz volt. Jó szakemberek, hatékony gyógyszerek, különböző terápiás formák, összetartó közösség segítettek abban, hogy elfogadjam ezt az állapotot, és a káoszban megtaláljam a hangom. 

Hat éve ért véget a kórházi kezelés, azóta járok hetente személyiségzavarra szakosodott terapeutához. Nem tudom, mikor fogom abbahagyni, meddig tart még. Egyre kevésbé érzem magam érintettnek, mert megfigyeltem, hogy bizonyos helyzeteket jobban kezelek, mint három évvel ezelőtt. Megtanultam beszélni róla, ha kérdeznek, a gyerekeimnek is. Megtanultam nem félni már a diagnózistól, nem félni attól, hogy emiatt nem lehetek majd polgármester, lelkipásztor vagy jó anya. Igyekszem jól használni a szupererőket, amik jellemzőek a borderline-ra, az empátiát és az állhatatosságot, és egyre több helyzetben hiszek a szememnek. Hálás vagyok mindenkinek, aki támogat, és megbocsátok annak, aki nem tudott. És ha még jön az érzés, a tehetetlen düh, a kétségbeesés és a szégyen, megvárom, amíg elmúlik, mert már képes vagyok rá. Büszke vagyok erre, és mindenkire, aki kitartóan cipeli magával a nehéz érzéseket, amíg fel nem tudja dolgozni őket.

Murányi Renáta