Fiala Borcsa: Menekülés, hazatérés – WMN-Naplók

–

Négyen voltunk gyerekek, én a legidősebb. Azaz: voltam egyke is, de csupán két évig, és olyan régen, hogy semmire nem emlékszem belőle. Persze, még így is előnyben vagyok a többiekhez képest, mondhatnád. Ők mondják is. Ezt is, meg olyan sok minden mást, négy lány között sok minden elhangzik, ahogy sok ruha, ékszer, cipő, könyv is gazdát cserél. Csak pasik nem, nyilván. Ez a sisterhood egyik alapszabálya.

Négy gyerek mellett a dolgozó szülők figyelméért is dzsungelharcok folynak. Nagyon különböző korúak vagyunk, két „szett-testvér”, bő egy évtized tátong kettőnk-kettőnk között. Amikor a „kicsik” még valóban nagyon kicsik, méretben, korban is, emiatt sokkal több gondoskodásra és törődésre szorulnak, én már javában kamaszodom. És menekülhetnékem van. Ég a lábam alatt a talaj.

Emlékszem, ahogy ott ülök a családi vasárnapi asztal mellett. Halálosan unom az egészet, fásultan lapátolom magamba az ebédet, amit anyukám készített.

Elnézek a többiektől távol, szinte belefájdul a nyakam, kibámulok az ablakon. Igyekszem legalább lélekben nem ott lenni.

Csak legyünk már végre túl az étkezésen, mennék már, várnak a haverok, az erdő, a fal, a kocsma, a pizzázó. Ebben az időszakban többek között egy sziklamászó társasággal lógok, vagy a Moszkvánál ülünk az osztálytársaimmal a Kétlyukúban netán a Marximban. Vagy moziban vagyok, a táskámban mindig van egy friss Filmvilág. Minden figyelmem kívülre koncentrálódik, a családi életet szükséges nyűgnek tekintem, ahonnan szaladnék, minél messzebbre. Elegem van, utálom a szülők vegzálását, hogy képtelenek békén hagyni, idegesít a pedantériájuk, a berögzült, kispolgárinak ítélt szokásaik, muszájból elviselem őket, de egyre arról fantáziálok, hogyan lehetne végre dobbantani, terveket szövök a költözésre. Egyik nyáron még egy kifejezetten alja diákmunkát is elvállalok, abban a reményben, hogy a meló időszakára egy megüresedett budapesti kollégiumban kaphatok szállást. Nem mintha otthon nem lenne saját szobám, de ez sokkal nagyobb bulinak hangzik. No meg önállóságnak. A munka azonban nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, nem tudok olyan eredményeket letenni az asztalra, amiért járna az ingyen szállás. Pár nappal később ott is hagyom. Új terveket kovácsolok, egy időre Angliába költözöm bébiszitterkedni (az más kérdés, hogy végül krumplisütés és takarítás lesz belőle), majd vissza. Ezt óriási kudarcnak élem meg. Aztán 23 éves koromban végleg elköltözöm, férjhez megyek, gyerekeim születnek… Egy korszak végleg lezárul.

Aztán eltelik közel két évtized

Lakásfelújításba vágom a fejszémet. Egy hónapra tervezzük a kivitelezővel konzultálva, de igaza van a tapasztalt ismerősöknek, akik már az elején megmondják: másfélszeres szorzót használjak mind pénzben, mind időben. A kölcsönlakásból, ahová épp egy hónapra tudtam költözni, ki kell hurcolkodnom. A gyerekek az apukájuknál, legalább ők mentesülnek a felfordulás alól.

Egyedül vagyok. Se férj, se pasi, se gyerek, semmi, senki. Életemben talán először. És élvezem. Van idő magamra. Mindent, amit eddig másnak adtam, most én kapom.

Elkezdem élvezni a magam társaságát, moziba megyek, jólesik utána a séta, átgondolom a filmet. Hétvégéket olvasok át, vagy a lakáshoz rohangálok ellenőrizni a munkákat, feltakarítani nyolcvanadjára is a lépcsőházat. Nem kell egyeztetnem senkivel, nincsenek kompromisszumok, viták, ellentétes érdekek. Csak én vagyok, a magam igényeivel, terheivel, feladataival. És ebbe a nem negatív értelmében vett egocentrikus korszakomba érkezik az újabb környezetváltozás: amíg elkészülnek a festők, visszaköltözöm a régi gyerekszobámba. A húgaim már rég kirepültek, kétharmaduk férjhez ment, a legkisebb meg él, mint Marci Hevesen. Én pedig egyke leszek a szüleim mellett. 

Egyke, aki ráadásul most fedezi fel a saját társaságát is. Újra otthon lakom, ám ezúttal más szemmel látok mindent. Már nem menekülök, sőt. Kényelmesen elfészkelem magam, élvezem, hogy gyerek lehetek. Hogy gondoskodnak rólam. Mert hiába a kor, a szüleid mellett mindig is gyerek maradsz, és ez így van jól. Nem bámulok ki az ablakon, nem vágyódom el. Esténként az erkélyen beszélgetünk. Anyukám összehajtogatva teszi be az ágyamra a kimosott ruháimat, és megkérdezi, mit ebédelnék másnap. Türelmesen bólint, amikor nem bírom eldönteni, és azt felelem, nekem mindegy.

Talán nem látszik rajtam, de most rettentő hálás vagyok a sok mindenért, amit kapok. És a lehetőségért, hogy anyából egy rövid időszakra ugyan, de gyerekké minősülhetek át.

A régóta cipelt felelősség terheit pár napra letehetem az előszobában sorakozó táskáim, bőröndjeim mellé. Egy kicsit megpihenhetek. Aztán hamarosan úgyis visszacsöppenek az életembe, a feladataimba, én fogom kérdezni a gyerekeimet, hogy mit kérnek másnap, és megpróbálok én is türelmesen bólintani, amikor nem tudják eldönteni, és azt felelik, nekik mindegy. Még úgy is, hogy tudom, ha nem kedvükre való, nem eszik meg.

Hogy mindebből mi a tanulság?

Nem sok amúgy. Egyrészt, hogy a sokat várt gyermeki hála idővel garantáltan megérkezik. Meg persze ott van a messzi távolban az a halvány reménysugár is. Hogy a kamasz kölykeim, akik most ebéd közben kibámulnak az ablakon, akiknek látom a menekülési vágyat a szemükben, akik azt tervezgetik, hogyan költöznek majd össze (lehetőleg minél előbb!) a haverokkal, és már szinte csak enni és aludni járnak haza, azt is csak muszájból… talán egy nap majd ők is hazatérnek. Nem feltétlenül fizikailag, bár az ajtóm természetesen nyitva áll előttük mindig, hanem lelkileg. Hogy amikor már jó messzire mentek, mert csak úgy választhatja le az ember magát a szüleiről és lehet egészségesen független, autonóm, felnőtt ember, amikor már jó messzire eltávolodtak, hátha majd ők is ráébrednek, hogy véges-végig itt voltak, velem.

Fiala Borcsa