És neked milyen érzés belenézni a gyerekkori emlékek dobozába?

–

Ahogy a harminchoz közeledem, egyre többször ülök fel a nosztalgiavonatra. Még mielőtt a nálam idősebbek felhorkannának, hadd magyarázzam ezt meg: pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez még bőven az A-oldal és tele vagyok lehetőségekkel, ugyanakkor a tény, hogy már felnőtt egy generáció, akik nem tudják, honnan jön a magnós hasonlat, mégiscsak rávilágít valamire.

Ahogy az is, hogy mióta édesapám másik házba költözött, nincs már „gyerekszobám”: az egykori boszorkányos és pókhálós falfestéssel díszített zugomnak lőttek, helyette kaptam egy felnőttesen kialakított kis lakrészt, decens sárga fallal, franciaággyal, komóddal. Az egykori berendezést – holdas lámpa, Green Day-poszter, gyöngyfűzőkészlet, plafonra ragasztható, foszforeszkáló csillagok – pedig elnyelte egy nagy költöztetődoboz, amit száműztünk a padlásra. Persze, tudom, ez az élet rendje – ha viszont néhanapján felcsapom a papírdoboz fedelét, jól látom: az idő múlása nemcsak a megváltozott életkörülményekben, az önállósodásban, az első ősz hajszálak megjelenésében mérhető, de a tárgyi környezet átrendeződésében is.

Harminc év nem sok, de ahhoz pont elég, hogy egy most öt-hat éves gyerek már ne ismerje fel mindazt, ami abban a bizonyos dobozban van. Vagy legalább ne mindent – és amit igen, az se okozzon számára különösebb izgalmat. Hiszen a doboz tartalma nem csak az én gyerekkorom, nem csak az én emlékeim. A matricaalbum (két lovasat egy parafára lehetett cserélni!), az üres Huba-bubás tasak, az illatos toll, a discman mind generációs élmények is – korlenyomatok, amik egyszerre csalnak mosolyt az arcomra, és szorítják össze a szívem, ahogy megszólal a fejemben a Quimby ikonikus száma:

„ami egyszer volt, újra nem jön el.”

(Durva belegondolni, hogy egy napon az alfa generáció most menő játékai is ugyanezt az érzést keltik majd az akkori harmincévesekben.)

Részben ezt a témát járja körbe a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány kiállítása is, amin tíz alkotó dolgozta fel és értelmezte újra a gyerekkori élményeit, a Kastner Kommunity falai között. Azért mondom, hogy „részben”, mert a megjelenített emlékek mögött mély jelentésrétegek húzódnak, amik túlmutatnak a hétköznapi nosztalgiázáson. Hiszen amikor a kedvenc gyerekkori játékainkról, élményeinkről mesélünk, és előkerülnek az ovis éveket meghatározó, mosolygós uborkás zsemlék vagy felfűzött gyöngyök, amögött mindig ott van még egy fontos tényező. Mégpedig a felnőttek, akik ekkortájt körbevettek bennünket, akik a kezünkbe adták a játékokat, akik szűrőt adtak a világ észleléséhez, és viszonyítási pontot jelentettek a valóságban. Akik – lehetőségeikhez mérten – megvásárolták a discmant, hogy örömöt okozzanak vele, vagy épp hosszú kuporgatás után, a család minden tartalékát felélve költöttek mesekönyvre karácsonykor.

Még ha a gyermeki játékosság, sőt, talán a hozzá kapcsolódó szabadságélmény valamennyire egyetemes életkori sajátosság is, a keretek annál kevésbé azok. Ugyanis nem mindegy, hogy a játék az otthoni légkört átszövő biztonság manifesztációja volt-e, amiben a gyerek a szülők kezét fogva tapasztalja meg a világot; esetleg szeretetnyelv, amin keresztül kapcsolódni lehet másokkal, netalántán figyelemelterelési módszer, amíg anya és apa nem ér rá, vagy menekülőútvonal egy fantáziavilágba, ami sokkal, de sokkal jobb hely, mint amit otthonnak neveznek. Merthogy ahány ember, annyiféle gyerekkor, ahány szülő, annyiféle anyagi, érzelmi, mentális háttér.

Minden discmant másfajta történet tett a fa alá, minden matricaalbumra költött forintot más kéz keresett meg.

Noha szeretném azt mondani, hinni, hogy ez a kiállítás a szülők dicséretéről szól, akik lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a gyerekeikért, pontosan tudom, hogy a kép ennél jóval árnyaltabb. Nem feltétlenül intenciók, sokkal inkább a körülmények tekintetében. 

A kiállított művek erről nem mesélnek, nem rágják a szánkba az alkotó személyes kötődését. Nem tudjuk meg, mit jelentett Varga Mariettának a sárga-piros, klasszikus lakótelepi mászóka, Fábián Erikának a gyöngysor, Merényi Dávidnak a Kádár-kocka. És noha a kíváncsiság így megmarad bennem, adott a szabadság, hogy saját élményeimet fűzzem hozzájuk – amik, a térbe belépve rögtön megjelennek, mivel a legtöbb alkotóval egy korosztályba tartozunk. Bár a kiállítás műfajának alaptétele, hogy az ott látható képek megszólítják a látogatót, itt még a szokásosnál is erősebb a hívás, hogy elemezgetni kezdjem a művekkel való kapcsolatomat. Egy parkba szervezett tesiórán fejre esett egy osztálytársam egy ilyen mászókáról, azóta viszolygok tőlük. Gyöngysorom nekem is volt hasonló, mondta is a mamám, amikor a láncot fűztem: tessék, a divat már mindig megismétli önmagát. Góg Angéla szendvicseiről eszembe jut, hányszor esett a menzán az asztal alá a félbevágott paprika, amit aztán egymásnak rugdostunk át, nehogy a tanító észrevegye.

Kedves és kevésbé kedves emlékek – de ahogy végiggondolom őket, elönt a hála, hiszen pontosan tudom, hogy voltak olyan óvodás- vagy iskolás társaim, akiknek biztosan más jutna róluk eszébe. Nélkülözés, egy-egy váratlan pofon, ne adj' isten ezeknél sokkal rosszabb.

Most, hogy jobban belegondolok, amikor kinyitom a padláson lévő dobozt, ez az érzés a legerősebb. Hála, amiért olyan szülők jutottak, akik, noha nem (voltak) tökéletesek, de mindent megtettek azért, hogy ezt a dobozt ne csak tárgyak, de hozzájuk kapcsolódó, közös élmények töltsék meg. Hála, amiért lehetőségem volt olyan pedagógusok között nevelkedni, akik, ha néhol nem is találták meg a diákhoz vezető megfelelő kommunikációs csatornát, traumákat azért nem okoztak. Hála, hogy van köztük olyan, akire a mai napig, felnőtt fejjel is inspirációként gondolok vissza. Hála, hogy lehetőségem van a doboz tartalmát szanálni: hogy bőven van itt olyan játék, amit továbbörökíthetek, és olyan is, amit nyugodtan kidobhatok már, hogy ne az én gyerekemnek kelljen majd megtennie.

A Hintalovon Alapítvány kiállítása a Kastner Kommunityben tekinthető meg ingyenesen, október 19-ig, de lesznek külön események is, amelyekkel a Hintalovont támogathatod.

Takács Dalma