Bereczki Szilvia: Székelyföld a szomszédomba költözött, Budapestre, a Néprajzi Múzeumba

–

Mintha a szülőföldemen lennék, pedig percekkel ezelőtt még a zsizsegő Városligeten szaladtam keresztül, hogy ne késsek a megbeszélt találkozóról. Nem lakom távol, így Székelyföld, az otthonom, voltaképpen a szomszédomba költözött. Most mégis nehéz a szomszédolás. Nem úgy, mint otthon, amikor egy tányér kóstolóval átkopogtatunk, hogy „jó napot, adjonisten, hogy vannak?” – nincs ajándékom, nincs egy jó szavam, amit egyedül vihetnék. Hiába indulok el többször is, nem jutok az ajtónál tovább. Egyedül nem megy, nem látogathatom meg mondván, hogy „itt vagyok, szülőföld, szia, hát utánam jöttél?”. Most bárgyú lenne minden kérdés vagy magyarázat, nem vagyok elég bátor, kell a plusz erő. Reni segít, bár egy ideig nem is tudja, hogy nem egy könnyű kikapcsolódásra érkezett, hanem a támogatásomra.

Talán akkor válik nyilvánvalóvá számára, amikor a fenyves és az ételszentelés között félúton elpityergem magam. „Itthon vagyunk, Reni” – mondom újra, és a szívem majd kiugrik a helyéről. Székelyeket látni minden fényképen és videón – közülük sokakat otthonról ismerek, másokról a sok év alatt legalább egyszer írtam vagy forgattam már. Itt az életem egy múzeumi teremben. Maros, Hargita, Kovászna megye és Aranyosszék egy helyen. Nem tudom, mennyi idő telik el, míg körbejárjuk. A tárlat nem nagy, mégis minden benne van. 

Végre az is megértheti, aki eddig nem értette, mi értelme a „székelykedésnek”

Aki legalább egyszer járt már nálunk, az tudja, Székelyföldön mindennap tanulhat valami újat. Mert ez nem úgy megy, hogy az idősebbek leültetnek, és leckeként elmondják mindenről az ősi tudást, hogy felkészítsenek az életre. 

Soha semmit nem mondanak. Helyette élik és mutatják, hogyan is kellene, hogyan is lehetne, és mi, fiatalabbak egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ők. 

Hogy ugyanúgy faragunk, varrunk, szövünk, táncolunk, gyászolunk, teremtünk életet, hogy ugyanúgy főzünk, gondozzuk az állatot és a kertet, ugyanazzal a módszerrel járunk a mezőre, termelünk, vállalkozunk, építünk. Hogy ugyanúgy létezünk.

„Itt, a végeken a mi időnk még most is lassabban telik. Talán ennek köszönhető, hogy még mindig vagyunk, s még mindig bízunk a holnapban. Mi, székelyek” – magyarázza a kiállítás utalva arra, hogy Székelyföldön az embernek az az érzése támad, hogy megállt az idő, az életritmus különbözik más magyarlakta vidékekétől. De nem azért, mert maradibb lenne! Szó sincs arról, hogy kevesebbek vagy butábbak lennénk! Csak másként modernizálódtunk: ragaszkodók vagyunk, összezárunk, a sajátunkba két kézzel kapaszkodunk, hogy megmaradhassunk. 

Sokaknak ez elcsépeltnek tűnhet, joggal érezhetitek azt, hogy elegetek van a skanzenből. A székelykedésből, a székelyföldezésből. Mert néha valóban sok, túlságosan az arcotokba tolják, máshol is vannak magyarok, máshol is gürcölnek honfitársaink, miért pont a székelyeket éri a „kiváltság”? – kérdezhetitek. De ha meglátogatjátok a kiállítást, helyére kerül bennetek minden. Még bennem is sok minden változott, pedig én egy vagyok a székelyek közül, de a kiállítás kerek képet ad, nem cifrázza túl, nem sajnáltatja, nem kicsinyíti ezt a népcsoportot. Nem használja politikai célokra, nem növeli tovább az „egy vérből valók vagyunk” harci szellemet, csak tárgyilagosan bemutat, és érhetővé teszi, miért érdemes úgy elfogadni minket, ahogyan vagyunk. A hiányosságainkkal és erősségeinkkel együtt.

Változni nem igazán fogunk, annál sokkal régebbi ez az örökség

Megtudhatjátok, hogy a székelyek történelme szorosan összefonódik a magyarság évezredes Kárpát-medencei múltjával. Már a középkori krónikák is magyar tudatú és magyar nyelvű népcsoportként emlegetnek minket, de az eredetkutatások többfélét is állítanak: vannak, akik azt gondolják, hogy Attila népéből Európában maradt hunok leszármazottai vagyunk, mások szerint 895-ben a honfoglaló magyar törzseket már mi fogadtuk, és olyanok is akadnak, akik a honfoglaló magyarok egyik nemzetségeként tartanak számon minket. 

Bárhogy legyen is: az első határőr székelyek királyi parancsra érkeztek a mai Székelyföld területére az 1200-as években. Szolgálataikért a Magyar Királyságon belül területi és etnikai alapú kiváltságokat nyertek. Majd a következő évszázadokban elkezdődtek az autonómia és a haza megtartásának küzdelmei. 

Székelyföld 1920-ban vált Románia részévé. Lakossága 810 ezer fő, amiből mintegy 71 százalék, azaz 580 ezer ember székely identitású, míg a világon élő székelyek számát egymillióra becsülik – tájékoztat a kiállítás, és egy kis földrajzi betekintést is nyújt:

„Székelyföld a középkorban a Magyar Királysághoz, később az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Két különálló földrajzi területéből a nagyobb a Kárpátok keleti szegletében Maros-, Udvarhely-, Csík- és Háromszéket foglalta magába, míg Aranyosszék nyugatabbra fekvő közigazgatási egység volt.”

Hegyes-dombos vidék a miénk, földrajzilag változatos, jórészt gyenge termőtalajjal – ami évszázadok óta meghatározza az életmódot, a táplálkozást, az öltözködést, az építkezést, a lakáskultúrát és a gondolkodást. Hogy a nézelődő megértse, a kiállítás Nagy Sándor szavaival magyarázza: „a szülői házban nem nélkülöztünk semmiben. Az istállóban két szép fejőstehén, 2 borjúval, 2 ló, 12 juh bárányokkal, süldő és hízó sertések, baromfiak nagy mennyiségben, a szuszékok tele búzával, a pince boroshordókkal, rengeteg gyümölccsel, pityókával stb. A padlás különféle aszalmányokkal.”

Azaz a székely ember nem szegény és nem is elmaradottabb azért, mert állatokat tart és a földművelésből él. Évszázadokon át a földbirtok határozta meg – csoda, hogy sok helyen ma is e köré szerveződik a család, az állatállomány, a fogyasztás, a hatalom, a kapcsolathálók, az értékrend és a tekintély is? Az ipari forradalom vívmányai a XIX. század végén és a XX. század elején gyűrűztek be Székelyföldre, de még a 2000-es években is használtak a gazdák évszázados eljárásokat, idejétmúlt eszközöket – mutat rá a tárlat, és különféle eszközökkel igazolja is a tényeket.

Nehéz sors ma is az asszonysors

Arról is nyíltan kommunikál, hogy a háztartásban az asszonyoknak jutott a munka neheze: a gyereknevelésen túl a ruházat előállítása, a kendermunkák, a kert művelése, a majorság tartása, a kenyérsütés, az ételkészítés mind feladata volt – és bármennyire megdöbbentő, vannak vidékek, ahol máig így oszlik meg a munka. Mert a férfi nehéz mezei és erdei munkát végez, neki jut a szántás, a vetés, a cséplés, az erdőlés, a fuvarozás, a nagyobb állatok gondozása. 

Míg sok székelyföldi a hagyományos szerepeknek megfelelően él, rengetegen vannak, akik felhagynának vagy már felhagytak ezekkel a szokásokkal. Akik úgy döntöttek, hogy a férfi-női szerepek elkülönítésére nincs szükség, mert máshogy léteznek már, mint az őseink korában. És ez így van jól, akkor is, ha a szomszéd még a több százéves mintát követi. 

Közben ott a székely virtus, amit a kívülálló szeret pozitív tulajdonságként emlegetni, holott ez az összes közül a legnehezebb örökségünk. A férfiidentitás része… Hányan láttuk az apánkat, a nagyapánkat kikelni magából, késsel, bicskával, fejszével hadonászni. Lesújtani vele. A kiállítás szerint a virtus „a veszélyt lekicsinylő vakmerőség, a lobbanékonyság és a fizikai agresszió”, amelynek nyomán szomorú statisztikák állíthatók össze. Mint kiderül, az erőszakos viselkedést már a XIX. századi sajtó is taglalta, a túlzott alkoholfogyasztás mellett a nemzedékeken átívelő hadiszolgálattal magyarázta.

„A közösségi összejöveteleken: bálokban, vásárokban, sorozáskor, kocsmában nem volt ritka jelenség, hogy a legények acsarkodó verekedésbe kezdtek, s előkerült a bicska, fejsze is. Egy régi megfigyelés szerint az Udvarhely környékiek leginkább a halotti torban és a táncban, a csíkiak a búcsú alkalmával kaptak össze. Csíkban csupán 1932-ben 11 halálos kimenetelű verekedést jegyeztek, 68 személy pedig súlyos testi sérülést szenvedett.”  

A tény, ami megnyugtatott: a székelyektől nem idegen az elvándorlás

Sokan kérdezitek, hogy ha annyira szeretem a szülőföldemet, miért telepedtem át. Ennek sok oka van: egyrészt azért, mert itt, Magyarországon válhatott valóra az álmom, másrészt azért, mert ahhoz, hogy az ember tisztán láthasson, néha szükséges eltávolodnia. Még friss a költözésem, nyolc hónapja jöttem el csupán. De nem csak én! A székelyek már az 1880-as években elkezdtek „amerikázni”, migránsként próbáltak szerencsét a tengerentúlon, hogy később vagyonnal térhessenek haza, és az sem volt ritka, hogy a Román Királyságba, elsősorban Bukarestbe vándoroltak, hogy ott székely cselédekként tegyenek szert jobb fizetésre. A székely cselédek ugyanis nagyon keresettek voltak a pontos, megbízható munkájuk miatt, bár tény, hogy a tízezres nagyságrendben kivándorolt székelyek zöme kiszakadt a közösségéből, elveszítette a gyökereit, sokan asszimilálódtak a román társadalomba. 

De a vándorlás ezzel nem ért véget, az 1990-es évek elejének posztszocialista létbizonytalansága miatt sokan éltek a magyarországi, majd a nyugat-európai vendégmunka lehetőségével is.

„Nemzedékek tapasztalata igazolta, hogy az időszakos munkamigráció a gazdasági előrelépés hatékony opciója” – részletezi a kiállítás, és egy kicsit megnyugtat, hogy helyesen döntöttem.

Mert a folyamatos vándorlásban nem kopott ki a köztudatból az ősi tudás, a mesterségeink megmaradtak, a bútorfestés, a fazekasság, az ácsmunka, a szövés ma is széles körben ismert. Sokan ezekből élnek.

Mások meg: szerencsét próbálnak.

Ha érdekel, hogyan zajlik nálunk a disznóvágás, mit jelent nekünk a borvíz, milyen a viszonyulásunk a halálhoz, vannak-e ma is hiedelmeink, vagy az, hogy mi a titka a népviseletünknek, honnan ered a székely néptánc és hogyan határozza meg ma is a kultúránkat, látogass el a Néprajzi Múzeum Székelyek című kiállítására 2025. augusztus 31-ig.

Bereczki Szilvia