–

Kedves óvó nénik!

Tudom, hogy nem könnyű a gyerekekkel, és sokszor mi, szülők is csak nehezítjük a helyzetet. Mégis úgy érzem, beszélnünk kell arról a jelenségről, amit a mindennapokban tapasztalok. A szülőkkel való kapcsolat hiányáról, hogy gyakorlatilag nem is köszön nekem az óvónéni. El vagyok keseredve. Új nálunk, most érkezett, fiatal. Mégis az első, amit kaptam, köszönés és bemutatkozás helyett, hogy „Kiért jött?”

Így, ennyi. Csak pislogtam lányos zavaromban, mert mit mondhat erre az ember? Azon kívül, hogy zavarában azt sem tudja, hova legyen. Próbáltam beszélgetni, kérdeztem, minden rendben volt-e? Nem vagyok az a típus, aki folyton kérdezget, s nem gondolom, hogy a gyerekem körül forog a világ, de soha nem mondanak semmit. Tényleg semmit.

Ha a metakommunikációs jeleket rajzolni tudnám, egy hihetetlenül elgyötört, flegma, undorodó arcot vetnék papírra, azzal a mondattal, „hát, ma nagyon kitettek magukért.”

– Miért, mi történt?

„A kislány gödröt ásott az udvaron.”

– És azt nem szabad? – kérdem én, további információra éhesen.

– „Nem, a homokozón kívül nem, hiszen ha valaki beleesik, nagyon rosszul jár.”

– Érthető – mondom, majd folytatja.

– „A kis barátnőjével nem ülhet tovább egy asztalnál, mert beszélgetnek.”

Ezután se szó, se beszéd, köszönés nélkül becsukja előttem az ajtót.

Állok leforrázva, zavartan, feszülten, és csak otthon tudom megfogalmazni, hogy nem feltétlenül az információ, hanem a hozzáállás bánt. Az első bemutatkozás, illetve annak hiánya.

Mi történt velünk, emberekkel? Hova tűnt van az emberség, az empátia, együttérzés? Miért van, hogy reggel, amikor megyek, és egy zokogó kisgyereket látok a szobában, nemhogy nem figyelnek, de mérgesek rá?! Az ötévesem odasétál, és simogatja a kisfiú vállát. Tudja, hogy ennyi elég. Nem kell papolni, okoskodni, „ha majd megnyugodtál, megbeszéljük”, elég az ölelés. Nem kell több. 

Mérhetetlenül szomorú vagyok. Mit tanítunk a gyerekeinknek?

Kérlek benneteket, óvó nénik, tanítók, tanárok, szeressétek a gyerekeket! Nagyon! Másképp nem megy. Tudom, hogy nehéz.

Elméletben sokkal könnyebb brillírozni, mint  a gyakorlatban átugrani saját árnyékunkat. De ők a jövő! Minden most történik. Olyan sok bántást kapnak. Hallom mindennap. Attól, hogy az ajtó csukva, még minden hang kristálytisztán cseng a fülemben.

„Az ne nevessem, akinek ott van az egész kenyere. Tessék beleharapni, és gyorsan enni.”

„Aki még egyszer kiabál, azt átviszem a másik csoportba. Ki akar átmenni, halljam?!”

„Nem hiszem el, hogy nem találod a kabátod, hatéves vagy. Hogy fogsz így iskolába menni?”

Sajnos a lista ennél hosszabb, sokkal hosszabb. Szemrehányás-szemrehányás hátán. Nekem is vannak rossz napjaim, de abban biztos vagyok, hogy ez így nem jó. Nagyon nem jó. 

Döntsünk végre! A motiválást vagy a rombolást választjuk?

A megértés és hallgatás ereje óriási. Olyan érték, ami felbecsülhetetlen, és gyakorolható. Nincs gyönyörűbb, mint belenézni a hatalmas és tiszta szemekbe, és megtölteni értelemmel, érzelemmel. Megölelni tiszta szívből. Látni, hogy nap mint nap tanul valami újat, és ehhez te is hozzájárulsz. Meglátni a lelkét, őt, mindegyiket… Hisz mindenki más. Minden gyerek önálló személyiség.

Boldog, derűs, vidám, nyugodt, félelemmentes légkört minden óvodásnak, mert megérdemlik! Most kezdték csak az életet!

 Ertler Anikó

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images