A kutatók szerint 9 és 70 évesen vagyunk a legboldogabbak. Igaz vajon?

–

Azt hiszem, ez egy örök körforgás: a gyerekek a felnőtt élet önállógására vágynak, a felnőttek viszont a gyereklét gondtalanságára – és valójában mindkét oldal téved, vagy talán inkább csúsztat egy kicsit. A kis tini gyerekek tudják már, hogy van feladat, munka és felelősség is a felnőttséggel, de nem érzik át. A felnőttek pedig tisztában vannak vele, hogy a gyerekek problémái csak felnőtt szemmel jelentéktelenek, gyerekként sokszor hatalmasnak tűnnek. Ennek ellenére 

a hosszú távú kutatások összességében mégis azt mutatják, hogy a gyerekeket több öröm éri… vagy legalábbis jobban tudnak örülni. 

Ahogy a Psychology Today cikke idézi, az Agymanók 2.-ben is megmondta Derű: „Azt hiszem, ez történik, ha felnősz: kevesebb örömöt érzel.” És jönnek helyette olyan új szereplők, mint a Szorongás vagy a Szégyen. Ez persze csak a dolog egyik része, a másik pedig az, hogy ahogy idősödünk, egyre kevesebb katartikus „nagy első” pillanatunk, élményünk van, amiknek nemcsak a megélése, de már a várása is boldogsággal tölt el bennünket. (Bár ebben például sokat segít, ha az embernek gyereke születik, mert vele együtt újra a startmezőre kerülhetünk a nagy pillanatok tekintetében.) 

A kutatókat is nagyon érdekli, hogy hogyan változik a szubjektív jóllétünk, vagyis mennyire vagyunk boldogok

Természetesen számtalan elmélet taglalja a témát: egyesek szerint a személyiségünkön múlik a dolog, hiszen akinek jó a boldogságra való képessége, tud örülni akár az apró dolgoknak, az felnőttként is ilyen lesz, aki pedig inkább a búslakodásra hajlamos, mindig olyan marad.

Laura Carstensen kutató azt derítette ki, hogy 

ahogy idősödünk, egyre inkább keressük a boldogságot és az értelmet az életeseményeinkben, így összességében időskorunkban is boldogabbak vagyunk. 

Kicsit ezt sugallják a különböző bakancslisták és azok a filmek is, amik olyan idősekről szólnak, akik már minden elvárást ledobtak magukról, és csak a saját vágyaik megvalósítására koncentrálnak.

Carstensen és munkatársai 1999-ben arra jutottak a kutatásaik alapján, hogy az idősebb felnőtteket jobban foglalkoztatja a jelen, mint a jövő, és sokkal inkább a pillanatnak élnek, mintsem a múlton rágódnak. Ráadásul szociális értelemben igyekeznek kímélni magukat: kevesebb emberrel tartanak kapcsolatot, és leginkább olyanokkal töltenek időt, akiket jól ismernek és szeretnek. (Az már egy másik kérdés, hogy az általános időskori boldogságérzést hogyan befolyásolják az egészségi és anyagi problémák, amik biztosan sok ember életében megjelennek.)

A boldogságnak van egy hullámzása?

Ezt nem kizárva, csak árnyalva egy 2008-as kutatás azt mondja, hogy a boldogságmegélésünk folyamatosan csökken gyerekkorunktól kezdve, majd a 40-es éveikben érkezik a mélypont, és ezt követi egy felfelé ívelő szakasz, egy újabb csúcsponttal. Ezt érdemes megfontolni, a tanulmány ugyanis több mint félmillió európai és amerikai megkérdezésével készült. Egy másik kutatás (ahol 2000 férfi életét követték 22 éven át) azt mondja, az élettel való elégedettség a személyiséggel, a családi helyzettel, a gazdasági körülményekkel és az egészségi állapottal (na ugye!) is összefüggésben van, így nem lehet ilyen egyértelmű következtetéseket levonni csupán a kor figyelembevételével. 

A kutatásokat vizsgáló tanulmány alapján azért van valamiféle mintázat

Egy tavalyi kutatás 400 tanulmány elemzése után jutott arra, hogy 

az élettel való elégedettség 9 éves kortól 16 éves korig csökken (9 éves korig viszont a csúcson van!), majd onnantól folyamatosan enyhén nő 70 éves korig, majd ismét mérséklődik 96 éves korig

– azaz a legidősebb életkorig, amelyre vonatkozóan elérhető adatokat találtak a témában. Az úgynevezett szubjektív jóllétnek három összetevője van: az élettel való általános elégedettség (a korábbi kutatások alapján ez múlik a leginkább a személyiségen), a bennünket érő pozitív hatások és természetesen a bennünket érő negatív hatások.

A fiatal felnőttkort az jellemzi, hogy a pozitív és a negatív hatások egyaránt erősek, de ezzel kapcsolatban már sokszor felmerült, hogy az életesemények tekintetében ezek nem egymással ellentétes dolgok, ráadásul nagyon sok közöttük az ambivalens változás (költözés, felnőtt élet kezdete), ami egyszerre hoz sok boldogságot és sok szorongást is. Ez az időszak a legtöbb boldogságot kiváltó vizsgált tényező szempontjából az élet „csúcsforgalma”. Azt is jelzik a kutatásban, hogy ebben az időszakban a legtöbb embernek még semmilyen egészségi állapottal összefüggő problémája nincsen, ami negatív hatást jelenthetne. 

A közép felnőttkorban, a negyvenes és ötvenes életévekben a pozitív és a negatív hatások is csökkennek, a tinikortól 70 éves korig tartó boldogságszint-növekedés itt szinte stagnál, kevesebb az életesemény és több a szürke hétköznap. 

A tinikortól időskorig tartó lassú emelkedés megakad 40-60 éves kor környékén, ott maximum minimális növekedés történik.

Itt leginkább az élettel való általános elégedettség az, ami a növekedést biztosítja, a három fontos összetevő közül. Azt gondolom, ez összefüggésben áll azzal, hogy aki szeretne és tud foglalkozni a traumái feldolgozásával, általában a 40-es éveire jut oda, hogy ennek a pozitív hatásait is érezze. Aztán jön még egy felívelés nagyjából 65 és 70 év között (talán ekkor kerülnek elő a bakancslisták, és jutnak el esetleg sokan a vágyott békés nyugdíjasévekig), és aztán 70 éves kor fölött csökkenni kezd a szubjektív jóllétünk – leginkább egészségi okokból. 

Ti mit gondoltok, mikor a legboldogabb az ember?

Tóth Flóra