A kegyetlenség „izgató gyönyörűsége” – Démonok szája, lángelme vagy kéjenc provokatőr: ki volt De Sade márki?

–

Erkölcsi terrorista, nihilista, kéjenc szörnyeteg, nagy író, degenerált, kegyetlen perverz, pszichopata, úttörő gondolkodó, akit az emberi természet sötét oldala izgatott – vagy mindez együtt?

Donatien Alphonse François de Sade márki lényét már sokan, sokféleképpen próbálták körülírni.

„Hódoljunk hát merészen és szüntelenül a legsúlyosabb álnokságnak, tekintsük úgy mint kulcsot minden földi jóhoz, előnyhöz, hírnévhez, gazdagsághoz, és enyhítse könnyű bánatunkat – amiért másokat rászedtünk – az izgató gyönyörűség, hogy gazfickók vagyunk.”

Emlékszem a könyvtárosfiú somolygására, amikor egyetemista koromban kihozta nekem a raktárból De Sade márki Filozófia a budoárban című esszéregényét, amelyet egyébként csak pár évvel korábban adtak ki magyarul, majdnem kétszáz évvel azután, hogy Londonban megjelent.

A történet lényege gyorsan elmesélhető, egy libertinus (szabadelvű) társaság minden lehetséges módon megront egy tizenöt éves szűz lányt: a céljuk kiirtani belőle a hit és az erkölcs összes tanítói által beléplántált magját.

Álljunk meg itt egy pillanatra! A sztori nem idegen a kortól, amelyben született: a megrontás témája a felvilágosodás kori regények kedvelt toposza. A Veszedelmes viszonyok Valmont vikomtja is ebben leli legfőbb örömét. De a próbára tett erényről szól Voltaire Candide-ja is, amelyet mindannyian olvastunk középiskolában.

De Sade a felvilágosodás korának és a francia rokokó teátrális tivornyájának a gyermeke: csodabogár, különc, de korántsem rokonság nélkül való. A XVIII. századi, züllött francia arisztokrácia jellegzetes figurája.

Az apja elől az anyja zárdába menekült,

a család kéjenc férfi tagjaira hagyva kisfia nevelését. De Sade hatéves koráig az udvarban élt, ám egyszer úgy elvert egy herceget, hogy vidékre kellett költöztetni. Nagybátyja vette magához, aki abbé volt, ám ez nem tartotta vissza a földi gyönyöröktől – le is tartóztatták egyszer paráznaság vádjával, ám felmentették, úgyhogy De Sade korán leszűrte, nem kell rendesen viselkedni ebben a világban, pláne, ha nemesnek születsz, elég, ha hipokrita vagy.

Az orgiák szempontjából alapozó vidéki lét után jött tízéves korában a párizsi jezsuita fiúiskola, a Louis-le-Grand, ahol a tanítók rendszeresen verték a tanítványokat: a csupasz fenék különféle eszközökkel ütlegelése De Sade munkáiban köszön majd vissza gyakorta a válogatott kínzások ötletei közt.

Ezeket a felnövő De Sade előszeretettel gyakorolta a szeretőin, örömlányokon és cselédeken, fiatal fiúkon és lányokon, akiket különféle bérleményeibe hurcolt, és időnként panaszt tettek a rendőrségen. Súlyos következménye (börtönbüntetés, halálra ítélés) azonban nem a „paráznaság” bűnének lett, nem is a korbácsolásnak, amiért feljelentette egy szolgáló, vagy az emberölési kísérletnek (afrodiziákum gyanánt kőrisbogárpáncélt adott kurtizánoknak, többen rosszul lettek tőle).

Még a „szodómiát” is megbocsátotta volna a kor egy renitensnek ezen a területen nem számító nemes úrnak, ám a blaszfémiát, azaz a nyilvános istenkáromlást, azt, hogy mondta, amit gondolt álszenteskedés helyett, no, azt nem nézték el neki, ezért töltötte hosszú életének felét rács mögött.

1768-ban például azért csukták le, mert húsvétvasárnap megkorbácsolt egy cselédet. Ha nem húsvétvasárnap teszi, megússza a börtönt. (Csak azért nem ítélték halálra, mert a lányt lefizette De Sade családja, így nem tanúskodott a márki ellen.)

Még mielőtt De Sade-ot elintézzük azzal, hogy egy szexmániás, pszichopata ragadozó volt, egy párizsi Drakula gróf (neki is volt, csak Provence-ban hírhedt-rettegett kastélya), azért jusson eszünkbe az is, hogy filozófus is volt, akiről szokás mondani, hogy úttörője az anarchizmusnak és a szexuális szabadosság eszméjének, és világszemléletével, életmódjával és műveivel egyaránt a XVIII. század és a felvilágosodás eszméit kritizálja: a nemes gondolatok (úgymint egyenlőség, humanista értékek) elkorcsosulására mutat rá.

A már említett Filozófia a budoárban például példája és paródiája a felvilágosodás kori nevelő szándékú tanító írásoknak, a didaktikának, a fejlődésregény és az erkölcsi mese műfajának, amelyben De Sade cinikusan kifejti, milyen szerinte az eszményi társadalom, amelyben például a lopás nem bűn, hanem megoldás az igazságtalanul elosztott anyagi javak kérdésére, és amelyben az egyént nem korlátozza semmilyen módon a rendszer, még a gyilkosságban sem.

„Minthogy a rombolás a természet egyik alaptörvénye, semmiféle rombolás nem lehet bűn. […] az emberölés egyáltalán nem rombolás, aki elköveti, pusztán a formákat változtatja s csak élvezetet szerezhet annak a számára, aki gyilkol” – írja a Juliette történetében.

De Sade annak megfelelően élt, amit hirdetett

És iszonyatosan dühös lett, ha korlátozni próbálták, ha megfosztották szabadságától.

A börtönben rémesen viselkedett. Lázította a rabtársakat, az ablakból meg kiabálva arra buzdította a város polgárait, hogy rombolják le a Bastille-t. Féktelensége miatt az őrök nem merték borotválni, a celláját takarítani, végül már sétálni sem engedték, mert 1789-ben a közhangulat miatt élesre töltötték a Bastille ágyúit, és attól féltek, hogy De Sade egy óvatlan pillanatban tüzelni kezd.

Írásaiban, ha lehet, még jobban tombol, gyilkos iróniával cincálja szét az egyházi és a világi hatalom által szentesített erkölcsöket.

Isten ellen is örökké lázad

Miféle isten az, amelyik szabad akaratot adott? – firtatja. Miért nem teremtette egyértelműen jónak az embert? Micsoda kegyetlenség kísértésbe vinni valakit, és aztán végignézni a bukását? Ha isten valóban végtelen tudású, akkor előre kellett tudnia, hova vezet mindez. És ha az ember elkárhozik, vár rá az örök kín. Micsoda irtózatos isten ez! – kiált fel De Sade, és azt kérdi: hát nem szolgált rá gyűlöletünkre és bosszúnkra?

És továbbgondolva: a sátán se menti meg az emberiséget, de legalább az e világi létben kényezteti a kárhozatért cserébe.

De Sade amúgy nem a „mindenhatóra” és a földi helytartókra volt a legmérgesebb, hanem az anyósára, Mme De Montreuil-ra, aki a legnagyobb ellensége lett, miután De Sade elcsábította kiskorú sógornőjét, és magával vitte Itáliába, ahová a börtön elől menekült, így kompromittálva a lányt. 

Regényeiben De Sade sokszorosan bosszút áll feljelentgetős anyósán: különösen kegyetlen az anyákkal.

Habár Madame De Montreuil gyűlölte De Sade-ot, és az udvarnál folyamatosan kilincselt a bebörtönzéséért, a feleség, a hozományért elvett Renée-Pélagie de Montreuil szerette a férjét. Erről árulkodnak a börtönbe küldött gyengéd levelek, amelyekre időnként De Sade is kedvesen reagált. Az asszony minden galádsága ellenére sokáig kitartott mellette, ez a kívülről talán érthetetlen ragaszkodás amúgy nem csak rá volt jellemző a De Sade környezetében élő nők közül.

A nagyon erős manipulatív készség rendszerint a pszichopaták sajátja. Persze azt, hogy De Sade pszichopata volt-e, nem tudhatjuk.

Igaz, az empátia jeleit nemigen mutatta valós, illetve fiktív áldozatai iránt, erős felsőbbrendűség-tudata viszont minden munkájában tetten érhető, de ne felejtsük el, hogy arisztokrata volt, ennek megfelelően nevelték, és ennek megfelelően gondolkodott a világról, és benne az emberekről, meg a kasztokról, az urakról és a szolgákról, akiket mások birtokolnak.

Magától értetődő számára, hogy az erősebb a gyengén minden szenvedélyét kiélheti.

Akárcsak az állatvilágban.

De Sade szerint minden baj forrása a civilizáció, aminek lényege, hogy az erény és a felebaráti szeretet hazugsága mögött vadállatok tombolnak, és élnek vissza a hatalmukkal. Az ember menthetetlen De Sade szerint, ha gazdasági fejlődés lehetséges is, a lelki nemesedés reménytelen.

Anarchiában soha nem születnek zsarnokok; csak a törvények árnyékában – írja a Juliette-ben.

Miért lett olyan érdekes a huszadik században De Sade?

Munkáival társadalomtudósok, filozófusok sora foglalkozott, például Simone de Beauvoir vagy Michael Foucault. Könyveit olvassák az emberek, a Szodoma 120 napját, amelyet egy több mint tíz méter hosszú pergamentekercsre írt a börtönben, és amelyet nemzeti kincsnek nyilvánítottak Franciaországban, filmben feldolgozta Pasolini – kegyetlen, naturalisztikus jelenetei miatt nagy botrányt kavarva.

Mi az, ami a mai embernek a pornográfián túl érdekes De Sade műveiben? – tette fel a kérdést Szabó Tibor is tanulmányában, amely a Kalligram folyóiratban jelent meg. A válasza pedig az, hogy a XX. században a filozófusokat és a művészeket az emberi kapcsolatok teljes kiüresedése foglalkoztatja, a kommunikáció ellehetetlenülése. Nem véletlen tehát, hogy De Sade márki ekkor vált igazán népszerűvé.

„Legelőször is azt kell górcső alá venni, amit az emberek bűnnek neveznek, be kell látni, hogy csak nemzeti törvényeik és erkölcseik megsértését illetik ezzel a névvel, hogy amit Franciaországban bűnnek tartanak, alig száz mérfölddel arrébb már nem számít annak, hogy nincs oly cselekedet, mit az egész földön egyetemesen bűnnek tekintenének, s ily módon alapjában véve semmi sem érdemli meg, hogy józan ésszel bűnnek nevezzék, mert minden csak nézőpont és földrajz kérdése” – írta De Sade több mint kétszáz évvel ezelőtt (Filozófia a budoárban).

Filozófiájában megjelenik az isten által magára hagyott ember, ez is fontos gondolata a modern kornak.

Freudot pedig megelőzi azzal, hogy hangsúlyozza: az ember cselekvéseit alapvetően meghatározza a szexualitás, az ösztön.

És mi lett De Sade-dal, az emberrel?

1801-ben Bonaparte Napóleon parancsot adott a Justine és a Juliette című botránykönyvek szerzőjének elfogatására. A márkit, aki akkor épp szabadlábon volt, a nyomdában fülelték le, és a charentoni elmegyógyintézetbe szállították. Itt jó dolga volt, eleinte engedélyezték neki, hogy írjon, könyvtára volt, a szeretője, Marie-Constance bejárhatott hozzá, és színházi előadásokat rendezhetett, amíg ki nem húzta a gyufát a rendőrségnél megint.

Idős korára sem csillapodott le. Hatással volt mindenkire, akivel kapcsolatba került, mint egy nagy pók, ült szobájában, és fonta a fonalakat. Az intézet több dolgozójával volt szexuális kapcsolata, a kedvence a már említett kislány, a tizenhárom éves Madeleine volt, vele egészen haláláig tartott a viszonya. Úgy tervezte, szabadulása után Madeleine-nel és Marie-Constance-szal fog élni édes hármasban. Erre nem került sor: 1814-ben, alvás közben megállt a szíve.

Szelíd csak a halála volt.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/DeAgostini