Ami nem öl meg, az megerősít!? – Igaz ez a mondás vagy csak önáltatás?

–

Betegség. Egy közeli családtag elvesztése. Egy óriási csalódás. Egzisztenciális mélypont. Válás.

Traumák, amelyek darabokra tépik az ember lelkét. És amelyek után nem ugyanaz az ember épül vissza romjaiból, aki korábban volt. 

Egy sorsfordító esemény ugyanis, ahogy a nevében is benne van, alapjában változtathatja meg az az életet, és azt a képet, amelyet a világról és benne önmagunkról alkottunk.  

Az emberiséget mindig is foglalkoztatta, van-e a szenvedésnek célja, értelme, akár nyeresége?

A vallásnak és a filozófiának is központi kérdése ez, de a művészeket is foglalkoztatta, mióta világ a világ.

Mítoszok, eposzok, mesék hőseit éri ezerféle baj, hogy aztán átverekedve magukat a sötét erdőn, vérző sebekkel a testükön, elnyerjék jutalmukat.

A szenvedés és a küzdés erőteljesen formálja a személyiséget – hirdeti a kereszténység, a hinduizmus és a buddhizmus is tanításaiban.

„Ami nem öl meg, az megerősít” – mondta Nietsche, a filozófus.

Szerinte a szenvedés elkerülhetetlen része az életünknek, de nem sorscsapás, hanem lehetőség a fejlődésre. És ezért érdemes értelmet találni benne, nem csak passzívan túlélni valahogy.

Vajon igaza volt?

Mit mond erről a pszichológia?

Nos, hogy a szenvedésnek van-e közvetlenül pozitív hatása a pszichére, arról alapvetően kétféle tudományos álláspont létezik.

Az egyik szerint a poszttraumás növekedés hite illúzió, nem más, mint énvédő torzítás, stresszoldás. A másik elmélet szerint viszont a trauma utáni fejlődés nagyon is létező jelenség.

Lássuk, milyen érvei vannak a poszttraumás növekedést tagadó tábornak!

Noam Shpancer pszichológus szerint a nietzschei gondolat kapóra jön a nyugati társadalmak emberének, aki a szenvedést mindenképpen megúszni szeretné, vagy legalábbis könnyebbé tenni. Szerinte, ha valaki azzal nyugtatja magát, hogy, ami nem öl meg, az megerősít, akkor valójában egy fájdalomcsillapító elméletet alkalmaz. Amely éppúgy illuzórikus torzítás, mint az, ha valaki a feltámadással vigasztalja magát, amikor elveszíti a hozzátartozóját.

Shpancer szerint a traumákra nem szabad úgy tekinteni, mint sportolók esetében az edzésekre, amelyek teljesítményhez vezetnek, ha van elég elszántság és szívósság. A „teher alatt nő a pálma” elmélet nem mindig igaz, a traumák esetében legalábbis biztos nem, állítja a neves pszichológus, és még azt is mondja: „előfordul, hogy a legerősebbek élnek túl egy katasztrófát. De ők nem a katasztrófától lettek szívósak, hanem már azok voltak. És kérdés, hogy a katasztrófa után is azok-e…”

Az agyunk mindig értelmet keres a jelenségek mögött

Fantasztikus szerkezet: a sokféle érzetet, észlelést rendezni igyekszik, összefüggéseket keres köztük szüntelen.

Ez történt, ide vezetett, ez lett a következménye, ez a tanulság…

Persze olykor hibás a kapcsolás.

Ha két esemény nagyjából egymást követi, hajlamosak vagyunk összekötni őket, ok-okozati láncot alkotunk, akkor is, ha semmi közük egymáshoz. 

Ez az olykor hibás következtetés amúgy az állatokra is jellemző. Ha random időpontokban etetünk egy kalitkába zárt galambot, elkezdi azt a cselekvést ismételgetni, amely után megjelent a tálkájában az eleség. A galamb babonás lett…

Akárcsak mi, emberek, akiknek sokféle elképzelése alapszik téves ok-okozati feltételezésen. Például: „hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én” – írja a Nem tudhatom című versében Radnóti.

Shpancer szerint ugyanez történik akkor is, ha szenvedünk: arra vágyunk, hogy csökkenjen a kín, ezért fájdalomcsillapító gyanánt megpróbáljuk megtölteni értelemmel, ok-okozati elemekkel a traumát.

Csakhogy, mondja a pszichológus, ha erősebbé válik az ember egy nehéz időszak után, akkor az nem a szenvedés miatt van, hanem a szenvedés ellenére.      

Valójában tehát, ami nem öl meg minket… az gyengít, mondja Shpancer

A fejlődéslélektani kutatásokat hozza fel bizonyítékul, amelyek igazolják, hogy azok a gyermekek, akiket súlyos traumák értek, nem erősebbek a társaiknál, hanem inkább sebezhetőbbé válnak.

De a felnőttkori szenvedés esetén sincs ez másként szerinte.

Említ a cikkében egy kísérletet. Amerikai embereknek rémült arcokról készült fotókat mutattak, és mágnesesrezonancia-vizsgálat segítségével figyelték közben az agyukban az amigdala aktivitását (ennek az agyterületnek fontos szerepe van az érzelmi reakciók feldolgozásában és raktározásában). A résztvevők fele a World Trade Center másfél mérföldes körzetén belül volt a terrortámadáskor, a másik fele több mint kétszáz mérföldnyire. Mérhető különbség volt az amigdala aktivitásában a két csoport között! Ez arra enged következtetni, mondja Shpencer, hogy a traumáknak kimutathatóan hosszú távú neurobiológiai hatása van, a szenvedés tehát megsebez minket, nem pedig épít.

Szerinte a káosz és a dzsungelharc nem készít fel az élet további nehéz pillanataira – a biztonság, a szeretet, a törődés és a nyugalom az, ami növeszti bennünk a tanulás és alkalmazkodás képességét, márpedig ezek segítségével tudunk úrrá lenni a kemény helyzeteken.

Ugyanakkor van olyan elmélet is, amely szerint igenis létezik traumatikus növekedés!

A pozitív pszichológia szerint (amely az ép működést tanulmányozza előszeretettel, nem csak a patológiásat) a trauma pozitív és negatív hatást egyaránt gyakorolhat a szenvedőre, jellemzően mind a kettőt meg is teszi.  

Szélsőséges esetben egy szerencsétlenség pszichiátriai zavarokhoz is vezethet, ugyanakkor a másik póluson ott a személyiségfejlődés lehetősége.

A szenvedő értelmet talál a tragédiában, erőt merít a túlélésből, új perspektívából szemléli önmagát, a kapcsolatait, és értékelni kezd olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tudott.

A traumatikus események pozitív hatásának kutatása az 1990-es években indult. A kiindulópontot az a megfigyelés jelentette, hogy a traumákra nem egyformán reagálnak az emberek. Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun kezdték el használni a „poszttraumás növekedés” fogalmát. Tedeschi szerint a traumatúlélők kilencven százalékára jellemző a poszttraumás növekedés valamilyen fajtája. Például az, hogy jobban megbecsülik az életet.

Mára a poszttraumás növekedésnek is nagy szakirodalma van, akárcsak az ellentétes fogalomnak, a poszttraumás stressz-zavarnak. A PTSD, amelyet gyakran háborús veteránok kapcsán emlegetnek – de korántsem csak őket érinti – egy traumatikus esemény után fellépő pszichés állapot, amely emlékbetörésekkel jár, kényszeres gondolatokkal, hangulatingadozással, agresszióval.

Ahogyan a PTSD sem múlik el „magától”, a poszttraumás növekedésért is tenni kell, nem következik be automatikusan. Mindkét esetben rendkívül fontos – mondják a tudósok – a támogató közeg, a trauma feldolgozáshoz nyújtott segítség.

Mi magyarázhatja a poszttraumás növekedést a pozitív pszichológia szerint?

Sokféle magyarázó modell létezik, olvasom Tanyi Zsuzsanna: A trauma pozitív hozadéka: A poszttraumás növekedés című tanulmányában. A közös gondolat bennük, hogy a szenvedésben megtapasztalható a saját erő, az ember rájön, hogy többet bír, mint amennyit hitt magáról.

Nőhet az önbizalma, felismerhet magában olyan képességeket, amelyeknek a létéről nem tudott.

Képessé válhat sokkal inkább a hála, az öröm megélésére.

Átalakulhat az értékrendje, felismerheti, mi az igazán fontos az életben, mi lényegtelen. Jellemzően fontosabbá válik egy trauma után a létezés, a szerettekhez, a transzcendens világhoz, a természethez fűződő kapcsolat.

Lehet, hogy valaki egy trauma hatására elhagyja a káros szokásokat, átalakítja az életmódját, jobban figyel önmagára és a környezetére.

Erősödhetnek benne fontos tulajdonságok, nőhet az empátiája, a türelme, az alkalmazkodóképessége.

Mi, emberek szeretünk hinni abban, hogy a világ, amelyben élünk kiszámítható, a sors igazságos. Egy trauma után ez már általában nem tartható elképzelés. A naivitás elvesztése után viszont épülhet egy reálisabb világkép, amely megkönnyíti a későbbiekben a nehézségek kezelését.

A poszttraumás növekedés modellje

Tedeschi és Calhoun szerint, amikor traumatikus élmény ér minket, az érzelmi stressz csökkentése érdekében állandóan az eseményeken töprengünk, ami jó esetben „kognitív újjáépüléshez” vezethet, egy újfajta sémához, amelynek mentén gondolkodunk a világról és a saját életünkről, így az újabb megrázkódtatásokkal szemben jóval ellenállóbbak leszünk.

Szó sincs szerintük arról, hogy ne okoznának sebeket a traumák, vagy arról, hogy a rossz érzéseket el kellene fojtani, de a poszttraumás növekedés hatására a traumát átélt személy képes továbblépni, új célokat kitűzni, a jövőjét tervezni.

Hogy mitől függ, poszttraumás-szindróma vagy poszttraumás növekedés következik be?

Nagyon fontos tényező ebben – mondják a szakemberek –, hogy a traumát megelőzően milyen volt az érintett személyisége.

Számíthatott-e a családja és barátai támogatására, vagy sem?

Hogyan reagált a környezet (együtt érzően, elzárkózóan vagy épp elutasítóan) az eseményekre, a „kibeszélés” lehetőségét megkapta-e? (Még az agyi neurokémiai folyamatokat is befolyásolja, kapunk-e segítséget a trauma feldolgozáshoz valakitől.)

Milyen egyéb nehézségek nyomasztják a trauma elszenvedőjét (pénztelenség, párkapcsolati zűrzavar, korábbi feldolgozatlan traumák…).

Talán összebékíthető a kétféle szemlélet?

Ha jobban belegondolunk, teljesen nem mond ellen a Shpancer-féle elméletnek (mely szerint a szenvedésből következő fejlődés illúzió) a pozitív pszichológia tanítása (miszerint a trauma után igenis pozitív irányba változhat a személyiség).

Véleményem szerint ugyanis mind a kettő arról beszél, igaz, más felhanggal, hogy nagyon lényeges eleme a trauma utáni életnek a narráció.

Az, ahogyan beszélünk a a fájdalomról. (És ha már itt tartunk, van-e kinek beszélni róla?)

Az, ahogyan kommentáljuk (magunkban és másoknak) az eseményeket, az érzéseinket.

Az, ahogyan gondolunk rájuk.

Shpancer azt mondja, illúzió azt hinni, erősebbé váltunk egy nagy pofontól.

De a másik tábor sem azt mondja, hogy a pofon tett minket erőssé, hanem inkább azt, hogy a pofont követő lépések.

Az, hogy fel tudtunk-e állni a földről, és miként.

Az, hogy nyújtott-e valaki segítő kezet felénk.

Az, hogy titkolnunk, netalántán szégyellnünk kellett-e a pofont vagy beszélhettünk róla, amikor szükségét éreztük.

Az, hogy úgy gondoltunk-e a pofonra a későbbiekben, mint értelmetlen és céltalan kínra, vagy mint egy fájdalmas élményre, amelynek volt tanulsága is, de legalább valamilyen építő hatása.

Talán nem is az a lényeg a mi traumaviselésünk szempontjából, melyik tudósnak van igaza: megerősít-e minket valójában a szenvedés vagy sem.

Hanem az, hogy mi mit gondolunk róla.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images