–

Régóta keresem a választ örökbefogadott kisfiam, Gergő viselkedési zavaraira, heves kitöréseire, túlzott reakcióira; nehezen tudtam elfogadni, hogy Gergő egész egyszerűen ilyen. Ne értsétek félre, Gergőt úgy szeretem, ahogy van, azonban laikusként, érzékeny anyaként azt éreztem, hogy életének első huszonkét hónapja, amelynek nagy részét egy emeleti kisszobában, kiságyba bezárva élte egyedül és magányosan a nevelőszülői házban, súlyos lenyomatot hagyott rajta.

Beszéltem pszichológusokkal, nevelési tanácsadókkal, de azon kívül, hogy türelmesnek kell lennem vele, érdemi választ nem kaptam. Gergő közel három éve él velünk. Kezdeti nagyon heves reakciói mostanra nagyrészt mérséklődtek, de stressz, illetve fáradtság esetén újult erővel törnek elő; a tizenkilenc hónapos Csenge megérkezésével addig alvó tünetei újra fellobbantak.

Pszichológus barátnőm ajánlotta figyelmembe Bruce D. Perry-Maia Szalavitz A ketrecbe zárt fiú című könyvét, amely azokról a kutatásokról és esetekről szól, amelyek gyerekeket ért traumával kapcsolatosak (Bruce D. Perry amerikai gyermekpszichiáter).

Azok a gyerekek, akik a fent említett mód bármelyikén traumatizálódtak, kimutatható agyi elváltozásokkal élnek, az agyi idegpályák másként alakultak ki, mint azoknál, ahol semmilyen szörnyűség nem történt.

Konkrétabban: bizonyos idegpályák erősödnek (az állandó stressztől), agyuk és érzékszerveik állandó készenlétben állnak, hogy elhárítsák a veszélyt, így minden más fejlődés lelassul, elmarad.

Ezek a gyerekek ugyanolyan poszttraumás stressz-szindrómával élnek, mint a háborút megjárt katonák – azzal a különbséggel, hogy sajnos a gyerekekkel történt szörnyűségek hatásait még a szakemberek is sokszor bagatellizálják, azáltal, hogy a gyerekek rugalmasak és majd „kinövik”.

Sajnos nem növik ki.

Hosszú évek szeretetteljes gondoskodása kell ahhoz, hogy a kezdeti élményeket felülírjuk, hiszen csodás kis agyuk, ami olyan az első években, mint egy szivacs, pont ugyanilyen gyorsan issza be azokat a szörnyű eseményeket, amelyek érték őket – minél korábban és minél tartósabban, annál komolyabb lenyomatot hagy bennük. Nyilván a bántalmazás mértéke sem mindegy, de Gergőn látjuk, hogy egy viszonylag enyhe elhanyagolás is milyen súlyos tüneteket okoz. Ugyanis ne gondoljuk azt, hogy az a gyerek, aki a nap 18 órájában magányosan tengődik egy ágyba zárva, az nem bántalmazás.

Egy ilyen gyerek szorong, stresszes, és nagyon hamar megtanulja, hogy hiába kér segítséget, hiába jelzi, hogy éhes, hogy fél, hogy társaságra vágyik, ha senki nem reagál az igényeire, vagy csak órákkal később, az a gyerek bizony bántalmazott – Gergővel is ez történt.

„Mivel a poszttraumás reakció állandóan éber, félelmi állapotban tarthatja a gyerekeket, tudtuk, hogy az átlagosnál hajlamosabbak lehetnek impulzívan, vagy agresszívan viselkedni és számítottunk arra, hogy nem mindig lesznek képesek kordában tartani az indulataikat.”

Tapasztalatlan anyaként fogalmam sem volt arról, hogy miért olyan, amilyen, egyszerűen az örökbefogadással kapcsolatos hatalmas változásban (és az ezzel járó stresszben) kerestem a válaszokat. Azonban láttam, hogy Gergőnek jó velünk, láttam, hogy súlyos lemaradásait – amelyekről még nem volt egyértelmű, hogyan szerzett, vagy értelmi sérülés – szupersebességgel kezdi el behozni, pedig nem tettünk mást, mint szerettük, ringattuk, puszilgattuk és figyeltünk minden igényére.

Eleinte magamban és tapasztalanságomban, nevelési bénázásaimban kerestem annak okait, hogy Gergő másként (nagyon másként) viselkedik, mint egy átlagos gyerek. Hiába beszéltem pszichológusokkal és nevelési tanácsadókkal, nem találtam olyat, aki tudott volna igazán vigasztalót mondani azon kívül, hogy legyek türelmes.

„(…) azoknak a gyerekeknek az élete alakult a legjobban, akik az eseményeket követően egészséges és szeretetteljes környezetbe kerültek és nevelkedtek.”

A választ valójában ebben a könyvben kaptam meg: Gergő furcsa, kiszámíthatatlan reakciói, heves, szélsőséges indulatai egyenes következményei annak a környezetnek, amelyben élete első 22 hónapjában élt, vélhetően a stresszt vivő idegpályái erősödtek meg. Reméltem, hogy a velünk töltött szeretetteljes 22 hónap le tudja nullázni az első 22 hónapot, de ez nem így van. Viszont látjuk rajta a fejlődést, és szerencsére Gergő az indulatait jellemzően a négy fal közé tartogatja – a külső szemlélő egy kedves, cuki és nagyon jó kedélyű gyereket lát (amilyen valójában), az első pillanattól fogva.

A fiunk hamarosan ötéves lesz, és határozottan gyógyul. Heves reakcióira már mi is fel tudunk készülni, és nem szorongunk miattuk.

Megteszünk minden tőlünk telhetőt – megfelelő fejlesztést, szeretetet, biztonságot és figyelmet adunk neki.

A könyv írója egyébként több esetnél is hangsúlyozza: ahol a gyermek a traumatikus élmény után óvó környezetbe kerül, a stresszes idegpályák szépen lassan meggyengülnek, többé-kevésbé visszaállnak a normál állapotra. Úgyhogy végül is igaza van a sok-sok szakembernek: a türelem meghozza gyümölcsét.

Bombanyu

Kiemelt képünk illusztráció