– 

„Vajon elég sós lett a nokedli?”

Néz rám kíváncsian Edith Eva Eger, ahogy egy hatalmas, rotyogó fazék fölé hajolunk az La Jolla-i otthonában, San Diego egyik csodás tengerparti városrészében. El sem hiszem, hogy alkalmi főkóstolója lehetek a magyar származású asszonynak, akinek megrázó és felemelő története (és az ennek alapján írt A döntés című könyve) meghódította az egész világot. Edith Eva Egert, aki az auschwitzi haláltábort túlélve, pontosan 72 évvel ezelőtt hat dolláros adóssággal „a zsebében” kezdett új életet az Egyesült Államokban (ennyit kellett fizetni az utasoknak, hogy leszállhassanak az Amerikába érkező hajóról) ma a világ leghíresebb egyetemeire hívják pszichológiaprofesszorként előadni. A kétkezi gyári munkától jutott a katedráig. 

És hogy én hogyan kerültem ennek a csupa derűt és szeretet árasztó asszonynak a konyhájába?

Edith Eva Eger és Al Ghaoui Hesna

Amerikai életünk a második hónapjába lépett, amikor eljutottunk oda, hogy a hétköznapok már nem a „túlélésről” szóltak – azaz arról, hogy megteremtsük ittlétünk logisztikai feltételeit és elrendezzünk mindent a gyerekek iskolai, óvodai elindulásával kapcsolatban. Kialakult egyfajta kellemes rutin a mindennapjainkban, majd beindultak az egyetemi órák, kutatási projektek is, és leülhettem végiggondolni azokat az interjúkat is, amelyeket erre a tanévre terveztem. A végtelennek tűnő listán szereplő nevek egytől-egyig a poszttraumás növekedés szakértői, vagy saját történetük által a nagykövetei. Azaz annak, a kutatási témámmá is választott jelenségnek a képviselői, amely szerint

a komoly krízisen átesett emberek egy része a megrázó élményből kifolyólag hosszú távon képes volt „növekedni”, a saját megélése szerint értékesebb, boldogabb életet kialakítani.

Annak idején háborús terepről tudósítva, és a Bábel című tévésorozatom forgatása közben is csupa ilyen történet után kutattam – az ilyen életutak mindig is végtelenül izgattak. Mint ahogyan az a kérdés is, hogy a személyiségünk, a genetikánk, a megküzdési mechanizmusaink és a környezetünk mely alkotóelemein múlik, hogy valaki egy trauma hatására összeomlik, míg más a veszteség feldolgozása után képes akár építkezni, tanulni, gazdagodni is az élményekből. Végül ennek a témának a tanulmányozására nyertem el azt a Fulbright kutatói ösztöndíjat, amelynek köszönhetően a Berkeley Egyetem pszichológiaszakán tölthetek két szemesztert, és amelynek hála, augusztusban Ervinnel, a férjemmel felpakoltuk az egész családot (azaz a három és hétéves gyerekeinket), hogy egy évre Amerikába költözzünk.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Hesna és férje, Kara Ervin

A tervem az, hogy a témában a Félj bátran!-hoz hasonló könyvet írjak, a saját megéléseimet, az általam készített interjúkat és sok-sok szakirodalmat ötvözve. De ezúttal még nagyobbat mertem álmodni: a fejembe vettem, hogy minderről dokumentumfilmet is forgatok. Hiszen ha úgyis felkeresem azokat a varázslatos embereket, akik megosztják velem a tudásukat és a történetüket, miért ne forgassam is le ezeket az interjúkat egy szakmabeli férjjel a fedélzeten?

A tervek kovácsolásához szerencsére lelkes társakra is találtunk, a filmes alkotópáros, Szakonyi Noémi és Vincze Máté személyében. Így született meg a TRAUMA – Break, Heal, Grow (Trauma – Az összeomlástól a szárnyalásig) című filmünk ötlete, amely azt az rögös, bukásokkal és megható küzdelmekkel járó utat mutatja majd be, amely egy trauma romboló hatásától kezdve a gyógyuláson át képes egészen a növekedésig, szárnyalásig vezetni.

A döntés című könyvét olvasva nem is volt kérdés, hogy személyes történetével és a szaktudásával Edith Eva Eger egy személyben testesíti meg azt, amiről a poszttraumás növekedés is szól. Az viszont kérdéses volt, hogy a 94 éves pszichológus igent mond-e a felkérésemre rengeteg előadása és a munkája mellett. Válaszát olvasva, mely szerint örömmel lát minket La Jolla-i otthonában, majd kiugrottam a bőrömből. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan szervezzük le a tőlünk 700 kilométerre lévő forgatást, és egyáltalán, hogyan vágjunk neki az útnak a gyerekekkel.

Hesna, Ervin és Csepeli Eszter operatőr

Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy Los Angelest vesszük célba mint bázist, ahová autóval megyünk – hogy ott is tudjunk mivel közlekedni – és a gyorsabb autópálya helyett a híres kaliforniai 1-es úton csorogtunk le az óceánpart mellett. Tudtuk, hogy nem kis kockázat két kisgyerekkel belevágni egy ilyen maratoni autózásba, de gondoltuk, félúton megalszunk, és így talán egyszerűbb lesz a pihenőkkel együtt kétszer hatórásra tervezett út. Hát, nem lett egyszerűbb, és végül kétszer kilenc óra lett belőle. (Önironikusan nevettünk, hogy az eddig rettegett hétvégi másfél órás Budapest-Balaton távok ezek után meg se fognak kottyanni!) Az elképesztő táj viszont mindenért kárpótolt.

Még a „mikor érünk már oda” tételmondat századszori felcsendülése ellenére is úgy hatott a gyönyörű óceánpart és a mellette húzódó sziklaszirtes hegyvidék, mintha átmosták volna a lelkemet. Nem véletlenül emlegetik ezt Amerika egyik legszebb útvonalaként.

A második nap végén elcsigázva, de begördültünk LA óriási, nyüzsgő és zsúfolt városába, ahol egy kedves magyar család várt ránk. Ugyanis akkora mázlink volt, hogy idén szintén Kaliforniába nyert Fulbright ösztöndíjat Csepeli Eszter operatőr, aki lelkesen csatlakozott forgatóstábunkhoz, és családjával még vendégül is láttak minket az otthonukban. (Plusz backstage információ: Eszter férje a 2 + 2 gyerek pesztrálását is bevállalta a forgatás napjára.) Így indult el háromfős kis csapatunk néhány nappal később La Jollába, a csöndes óceánparti városkába, ahol Edith Eva Eger évek óta él és pszichológusként máig praktizál.

La Jolla kikötője

„Én soha nem fogok nyugdíjba vonulni. Nem hiszek a nyugdíjba vonulásban” – nevet rám cinkosan Edie – ahogy ismerősei szólítják –, miután bemutatkozunk és megöleljük egymást. Már az első pillanattól kezdve olyan szeretettel bánik velünk, mintha az unokái lennénk.

Az a ragyogás, bizalom és energia, amit a könyvét olvasva éreztem a személyisége kapcsán, most hirtelen kézzelfoghatóvá válik.

Kiderül, hogy a forgatásunk előtt már tartott egy terápiás ülést, utánunk pedig egy újabb stáb érkezik hozzá, amelyik veteránokról forgat dokumentumfilmet. A pszichológus ugyanis éveken át dolgozott leszerelt amerikai katonákkal, amely munka során nemcsak rengeteg értékes tapasztalatot, hanem sok közeli barátot is szerzett. Most is épp az egyiküket várja a következő forgatás kapcsán, és gondolta, akkor már egy magyaros vacsorával is meglepi őt.

„Tegnap már előre megfőztem a paprikás csirkét” – nyitja ki a hűtő ajtaját, némi büszkeséggel mutatva egy hatalmas fazékra, miközben hol magyarul beszél, hol angolra vált. „Ne haragudjatok, hogy most nektek nem készültem külön ebéddel, legközelebb nektek is főzök. De ezt mindenképpen kóstoljátok meg” – vesz elő egy rúd csabait a hűtő mélyéről, és mire feleszmélünk, máris a kezünkbe nyom egy-egy darabkát egy szelet kenyérrel együtt. Zavarba jövünk a megható gesztustól. Érezni, hogy az ételnek számára szimbolikus jelentősége van. Nem véletlenül. „Ha valaki elvisz egy étterembe, én bizony megeszek mindent, amit a tányérján akar hagyni! Képtelen vagyok akár egy szelet kenyeret is kidobni. Soha semmilyen ételt nem vagyok hajlandó kidobni” – mondja nevetve. Vele együtt nevetünk, de ahogy a szituáció kapcsán eszembe jutnak a könyvében olvasott részletek arról, miként múlt a túlélésük a haláltáborban a titokban elcsent nyers krumplihéjon, és hogyan táncoltak sokszor az éhhalál szélén, akkor inkább sírni lenne kedvem.

Ez a kettősség: a halálközeli élmények felidézése és a belső erő, az élni akarás és a szeretet diadala áthatja az egész beszélgetésünket.

„Az üss vagy fuss reakció, amit egy nagyon stresszes helyzet normális esetben kivált, Auschwitzban nem működött. Egy harmadik utat kellett találnod a túléléshez. Egyfajta áramlásba kellett kerülnöd. Benne maradni a helyzetben, nem reagálni, hanem mély levegőt venni és nem hagyni, hogy megöljék a lelkedet” – idézi fel a tábor emlékeit már a kanapén ülve. Hozzáteszi, neki ebben az segített, hogy felépített magában egy saját, belső világot, és azon keresztül kezdte szemlélni a kint zajló eseményeket. De a táborban sokan inkább a halálba menekültek, és nekimentek a szögesdrótnak, amibe áram volt vezetve, vagy szándékosan nekiszaladtak egy fegyveres őrnek, hogy az agyonlője őket.

„És vajon önnek mi adta azt a belső erőt, hogy ne adja fel?” – kérdem.

„A kíváncsiság” – vágja rá egyből. „Tudni akartam, hogy mi következik ezután. Sosem azt kérdeztem, hogy miért pont én? Hanem azt, hogy mi lesz most? Azt mondtam magamban, hogy ez, ami történik, átmeneti. Ha a mai napot túlélem, holnap szabad leszek. Ha a mai napot túlélem, holnap találkozhatok a barátommal. Sokat beszéltem magamban, magamhoz.

Az is rendkívül fontos, hogy a dolgokat miként fogalmazzuk meg, ennek elképesztő hatása van. Az életben nincsenek problémák, csak kihívások.

Sokan mondják mostanában, hogy életközepi válságban szenvednek. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy az életünk épp átalakulóban van. Perspektívát kell váltani.”

A perspektívaváltás és az események újraértékelése, átkeretezése olyan módszer, amely rendszeresen előjött korábbi interjúim kapcsán is túlélőkkel, akik hatalmas krízisek után képesek voltak a lelki gyógyulásra és a növekedésre. Mint ahogyan az áldozattá válás kérdéséről is pont úgy vélekedtek, mint Edith Eva Eger. Aki határozottan elutasítja az áldozatmentalitást.

„Elutasítom, hogy áldozatnak tartsam magam – engem áldozattá tettek. Ami történt, nem egyenlő a személyiségemmel, hanem valami, amit velem csináltak”

– mondja. „Mindenki, aki mást áldozattá tesz, maga is áldozat. Épp ezért nem hibáztatok senkit. Amikor valakit hibáztatsz, akkor úgy viselkedsz, mint egy gyermek. Nincsen szabadság felelősségvállalás nélkül. Nekem nincs időm a hibáztatásra. De soha nem fogom elfelejteni, ami történt, és soha nem leszek túl rajta – nem is tudom, igazán mit is jelent ez a kifejezés. Tudomásul vettem, hogy mindez megtörtént, és úgy kezelem, mint egy dédelgetett heget” – teszi hozzá.

Úgy gondolja, sokan félreértik, vagy szándékosan félreértelmezik, amikor a megbocsátásról beszél. Ez a folyamat szerinte elsősorban saját magunkról szól: hogy megbocsátunk magunknak, annak a részünknek, amely áldozattá vált. És abbahagyjuk saját magunk hibáztatását a történtekért. Ennek az lehet az első lépése, hogy kiadjuk magunkból a dühöt, amit a legtöbb ember elfojt, eltemet.

„Kezdj el sikítani! Ordítsd ki magadból a dühöt!” – demonstrálja a hangját megemelve, hogyan kell megszabadulni a bent rekedt feszültségtől. „Ami elhagyja a testedet, az már nem tud megbetegíteni! Ami bent marad, az viszont igen” – teszi hozzá jelentőségteljesen.

„Amíg nem szabadulsz meg a dühtől, addig nincs megbocsátás.”

A szavai egyszerre ébresztik fel bennem a reményt és a szomorúságot. A reményt, hogy van kiút a gyűlölködésből és a megosztottságból. És a szomorúságot, hogy mennyivel máshol tartana a társadalmunk, ha ez a düh nem tombolna ott annyi emberben. Ha mindannyian képesek lennénk ilyen bölcsességgel kezelni az általunk nem kontrollálható eseményeket. Ha ennyi időt, energiát fektetnénk a múltunk és az érzéseink feltérképezésébe, mint ez az asszony, aki több évtizeden át maga is eltemette, még a gyerekei előtt is titkolta a múltját. Majd rájött, hogy van választása: ha újra szabadnak akarja érezni magát, szembe kell néznie a pokoli emlékekkel, megbocsátania és elindulnia az önismeret és az öngyógyítás útján.

A több mint egyórás beszélgetés után úgy érezem magam, mint aki egy érzelmi és tudományos hullámvasútról száll le éppen. Láthatóan ő is: azt mondja, megy és lepihen még a következő interjú előtt. Majd első útja mégis konyhába vezet, hogy előbb azért elkészítse a nokedlit a csirkepaprikáshoz. Katie, az asszisztense elő is varázsol egy nokedliszaggatót az egyik szekrény aljáról, és hamarosan már szűrjük is a tésztadarabokat a rotyogó fazékból.

Hát így lettem alkalmi főkóstoló a csodálatos Edith Eva Eger konyhájában.

Al Ghaoui Hesna 

Hesna naplójának első részét ITT, a másodikat pedig ITT olvashatjátok. 

A szülők a közösségi médiában is rendszeresen beszámolnak a család kalandjairól, ezeket a tartalmakat az alábbi linkeken tudjátok követni:

Hesna hivatalos Facebook-oldala

A fotók a szerzők tulajdonában vannak