Végre visszakaptam a gyerekemet!
Nem tudom, ki várta jobban a vakációt: mi, szülők vagy a tízéves lányunk. Mindegy, egyezzünk ki döntetlenben… Kurucz Adrienn elmeséli, mit történt azután, hogy június közepén „kilökte” a kapun a gyerekét az iskola.
–
Ami biztos, bagolycsaládunk összes tagja imádja a nyarat, mert mindannyiunknak kínszenvedés a tanév idején a reggeli (utolsó utáni percig halasztott) hétórás kelés (ami nekem értelemszerűen 6.15-öt jelent, hogy én is elkészüljek meg a reggeli-uzsonna is, mire felkelnek a többiek).
Tehát az, hogy június közepétől egy órával többet alhatok – a gyerek, meg az este dolgozó, délelőtt punnyadt művészapukája pedig bármennyivel többet – nos, ez már önmagában a csoda maga.
A késő délutánok, az esték, a hétvége is egészen máshogy telik most, hisz nincs leckézés, táskapakolás, kényszerfektetés fél tízkor (a megcélzott, de el sosem talált bűvös kilenc helyett), annak ellenére, hogy mindenki tudja, a gyermek háromévesen sem volt álmos tizenegy előtt, ellentétben az anyjával.
Persze, amikor kisebb volt, nem volt egyszerű kisakkozni, mikor ki van vele napközben a vakáció alatt, lévén, a család minden felnőtt tagja dolgozik, sőt munkamániás, beleértve a nagyszülőket is.
De most már ez sem probléma, nagylány, visszük magunkkal mindenhova, illetve táborozik (nem ottalvósan, csak napközijelleggel), mindenféle neki való, kreatív tevékenységgel múlatja az időt, amíg el nem hozom munka után. (Abba most bele se kezdjünk, mennyi mindent lehetne csinálni az iskolában is, ami azon túl, hogy tanulságos, még örömöt is okoz a gyerekeknek, szemben azzal, amivel foglalkozni kénytelenek napestig: sok a felesleges magolás és sok az unalmas, fárasztó üresjárat.)
Viszont, ami nagy különbség a nyár és a többi évszak között: amikor most munka után összeszedem valahol, mondjuk, a táborban, kezdődik a közös mulatság, nem kell rohanni az égvilágon sehova, nincs verstanulás, nincs mateklecke.
Őszintén mondom, ezek a délutánok-esték a legjobb részei mindig a napnak, neki is, nekem is.
Idén megkapta a lányom ajándékba élete első BKV-bérletét, és vele a várost meg a csavargást. Hogy imádtam tekeregni én is – a nagymamáimmal. Már attól majd' kiugrottam a bőrömből, ha bebuszoztunk a Blahára, hogy megvárjuk a nagynénémet, aki indult a munkahelyéről haza. Elég prózai vakációs élmény. Valamiért mégis a mai napig dobog a szívem, ha eszembe jut, pedig jártunk nyaralni is.
Sok minden változott, de most is porosak az utcák, és most is rohadt meleg van nyáron, pláne a buszon, és süt a beton, és olvad az aszfalton a gumiszandál, de tele van ez a város kincsekkel is. Néha kell hozzá egy gyerek is, aki nem rohan, hogy észrevegyünk.
Nagyon más ez az utazás, mintha mögöttem ülne a kocsiban, és úgy „beszélgetnénk”. Buszozunk. Villamosozunk. (Már ha nincs lezárva épp az adott szakasz, ami idén nyáron elég valószínűtlen.) Metrózunk. Hosszabb szakaszokon olvasunk. Elmeséli, mi történt vele aznap. Vagy elmeséli a Harry Potter újabb fejezetét, csak tudjam követni.
Bámészkodunk. Az nagyon megy nekünk.
Mind a ketten rajongunk a 4-es metró állomásaiért. Év közben még egyszer sem jártunk erre (sem), lévén, ritkán hagyjuk el együtt a kertvárost, ahol élünk, és ha mégis, hát, autóval persze.
Átmegyünk a hidakon gyalog. Nézzük a Dunát. Megmutatom, hova jártam iskolába. Hol randiztam először az apjával. Melyik krimó volt a törzshelyem egyetemista koromban. Hol dolgozom és kikkel. Merre felé járkálok általában, amikor nem vagyunk együtt. Melyik büfében szoktam enni jövet-menet. Hol a legjobb szerintem a Pho-leves. (Mint kiderült, a lányom helytől függetlenül utálja a szagát, de sebaj, most már legalább tudjuk, hogy utálja.)
Mindig, minden mesénél jobban szerette, ha magamról mesélek.
Egészen kicsi korától kezdve az kötötte le a leginkább, ha régi, családi meg privát sztorikat mondtam el. És ezek nekem valamiért mindig séta közben jutnak eszembe.
A kérdéseiből érzem leginkább, mennyit változott tavaly nyár óta – akkor volt utoljára módunk ennyit együtt lenni, egymásra figyelni, nem kapkodni, nem sietni, nem veszekedni az idő miatt, hanem elfelejtkezni róla.
Mindig nyáron döbbenek rá, mennyire hiányzik év közben a gyerekem.
Mivel kéttannyelvű iskolába jár, ami plusz kilenc órát jelent hetente a normál óraszámhoz képest, iskolaotthonos, tehát már elsőben sem értünk vele haza öt előtt.
Nem vagyok különóramániás, sőt, de szeretett volna zongorázni, és heti két torna is be kellett, hogy kerüljön az órarendbe, úgyhogy – a leckeírást is belekalkulálva – tényleg kevés olyan napunk volt az elmúlt években, amikor ne csak a meseolvasás-ágyban hentergés percei maradtak volna meg közös időnek.
Egy kisgyerekkel!
Sokat beszélünk arról, hogy a kölköknek nehéz a leválás. Arról kevesebbet, hogy nekünk, szülőknek is milyen átkozottul nehéz.
Hogy még az a nő is, aki imádja a munkáját, és ragaszkodik az anyái által kiharcolt szabadsághoz, mennyire szeretne néha otthon lenni fél kettőkor, és ebédet adni a gyerekének a moslék helyet, amit bent kap az iskolában, aztán, mondjuk, együtt sziesztázni vele.
Nem lehet mindent. A gyerekeink ezt gyorsabban megemésztik, mint mi, azt hiszem.
Minőségi idő, eh, tudom.
Az a lényeg.
Hányszor elcseréltem volna inkább nagyobb mennyiségi, közös semmittevésre!
Pedig szeretem a munkámat, ami igazából nem is munka, hanem életforma. Grafomán vagyok, világ életemben imádtam írni, pedig csak felnőtt koromban kaptam fizetést érte. Ha nem írnék, az nem én lennék.
A férjem ugyanígy van a saját pályájával. Szerencsés emberek vagyunk. Tudom. És tudja a lányunk is. Ahogyan azt is, hogy nagyjából az az értelme az iskolának, hogy egy nap majd ő is azt csinálhassa, amit szeret. Addig pedig ki kell bekkelni, kész. Hogy meg tudja-e valósítani az álmait, az kérdéses, hisz mindig mindenki esetében az, de legalább nem kell majd feltehetően egy gyűlölt munkahelyen ülnie naphosszat, és olyan munkával tölteni az időt, amelyhez nincs köze, és ráadásul éhbért kap érte.
És azt is tudja, hogy ennek a szabadságnak ára van: most egy rakás olyan dolgot kell megtanulnia, amihez semmi köze, és nem is lesz soha, fizetés sem jár érte, leszámítva a jeles bizonyítványért kapott bónuszkönyvet.
Iskolás.
Ő nem válthat „szakmát”, legfeljebb munkahelyet.
Néha belegondolok, mennyi mindent várunk tőlük, pedig még milyen kicsik.
Természetesnek vesszük, hogy teszik, amit mondunk nekik.
Tanulnak. Sportolnak. Versenyekre járnak hétvégén. A zenetanulás is a műveltség része! Érmeket hoznak. Kitűnő bizonyítványt, amit lehet fotózgatni a Facebookra.
Egy ország rajong Vekerdyért.
Egy ország hajszolja a kölyköket mégis.
De most legalább nyár van.
Jövünk-megyünk. Miénk a sok hosszú, langyos este. Kit érdekel a lefekvés, az óra! Moziba megyünk. Lófrálunk. A futurisztikus játszótéren üldözzük a színes lézeres fényfoltokat, mint a macskák. Kimegyünk az állatkertbe. Múzeumba járunk, szigorúan ő választ kiállítást.
Csupa semmiségről beszélgetünk. Eszünk ezt-azt útközben. Ha fáradtak vagyunk, hazamegyünk, olvasunk az ágyban. Van, hogy ugyanazt a könyvet, hangosan, felváltva. Máskor nem is szólunk egymáshoz órákig, csak úgy vagyunk egymás közelében. Sütünk egy rántottát. Takarítunk. Egy egész évet kell rendbe tenni: kiselejtezni, ami nem kell, elraktározni, ami érték.
Boldog bogarászást nektek is! Végre vakáció!
Kurucz Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Imgorthand