Steiner Kristóf: És még mindig sok szülő várja haza a gyermekét hiába

–

„Nagyon fontos lenne, hogy gyertek. Éreznetek kell, milyen szomorú itt minden” – mondogatja a párom édesanyja 2023 ősze óta. Utoljára az év tavaszán jártunk Izraelben és Palesztinában egy gasztrotúra szervezőiként – és ahogy ilyenkor szoktuk, igyekeztünk nemcsak a térség kulináris kultúráját, de magát a társadalmat is közel hozni a velünk utazókhoz. Ami azt jelenti, hogy nem csak a szépet és jót mutatjuk meg. 

Vesszőparipám, hogy aki Izraelbe utazik, utazzon a Palesztin Autonómia területeire is, mert egyetlen hírcsatorna, és pró vagy kontra izraeli vagy palesztin közösségi médiás megmondóember kinyilatkoztatása nem ér fel a személyesen szerzett tapasztalatokkal. A közhiedelemmel ellentétben – békésebb időkben – könnyű átmenni, távolsági busz jár Jeruzsálem és Betlehem között, ahonnan helyi taxisokkal bárhová el lehet jutni. Kivéve Gázába, amely mind földrajzilag, mind biztonsági ellenőrzések tekintetében máshova esik. 

Jártunk palesztin családnál egy ciszjordániai faluban, akik maklubát, „fejjel lefele” rizstortát készítettek nekünk, a tel-avivi Kabbala Központban, ahol a zsidóság és az Ábrahám-vallások spirituális gyökereiről beszélgethettünk a rabbival, palesztin katona vezetett minket Jerikóba, a Kísértés-hegyére – és igen, tudta, hogy Nimi izraeli. Beszélgettünk beduinokkal, voltunk libanoni származású izraeli család éttermében is Jeruzsálem mellett, és vacsoráztunk jaffai nem bináris arab séfnél, aki ott született, de palesztinnak vallja magát.

Mindezekből, és még ennél is sokkal, de sokkal több szegmensből áll össze az, amit ez a föld kínál, és amelynek mindig hálás leszek, amiért azzá tett, aki ma vagyok.

Ezek nélkül az emberek nélkül, és energiák nélkül nem tudnám, milyen fontos felszólalni a társadalmi igazságtalanságok ellen, és milyen lényeges nem azonosítani teljes országot, térséget azokkal, akik elkövetik ezeket az igazságtalanságokat. Enélkül annyit tudnék, amennyit a propaganda eljuttat hozzám. 

És bár Nimi anyukájának szavai nem voltak épp kecsegtetők – miért is akarna valaki azért utazni, hogy bánatot és kétségbeesést tapasztaljon –, amikor az apukámmal beszélgettem erről, aki számtalanszor járt nálunk Tel-Avivban, motoszkálni kezdett bennem valami. A papa azt mondta: „Igaza van Iritnek. Én, ha tehetném, most mennék csak igazán. Fontos idők ezek, jó ott lenni – az ottaniak és magatok miatt is.” 

De azt is tudtam, hogy Niminek, az én Izraelben született, erdélyi magyar és portugál származású szerelmemnek kell előállnia vele, ha menni akar. Az elmúlt másfél évben rétegekként rakódott rá a félelem, a lemondás, a reménytelenség, a fájdalom, és a bűntudat mindazért, amit a Hamász tett Izraellel, és amit Izrael Állam tesz Gázával. Ezek a belső folyamatok pedig egyre inkább eltávolították őt a szembesüléstől. 

Hanuka harmadnapján, miután a családdal gyertyát gyújtottunk videóhíváson keresztül, elénekeltük az ilyenkor szokásos imát, és elköszöntünk, rám nézett, és megkérdezte: 

– Mi lenne, ha mégis mennénk?

– Ha menni akarsz, megyünk – válaszoltam.

Aznap este megvásároltuk a repülőjegyeket, de nem szóltunk senkinek. Nem csak azért, mert – ha tényleg megyünk – szerettük volna meglepni a szülőket. Azért sem, mert egyszerűen nem tűnt valódinak a döntés. 

Gázában élő barátaimtól, akikkel napi szinten tartottam a kapcsolatot, szörnyűbbnél szörnyűbb képeket kaptam a helyzetről, Nimi családja rendszeresen jelentkezett be az óvóhelyről, ahová iráni, a jemeni hutik, vagy a néha még mindig Gázából érkező rakéták elől menekültek. Tényleg ide utazunk majd – saját jószántunkból? 

Aztán elmúltak az ünnepek, és egyre csak közeledett az utazásunk időpontja. Három nappal indulás előtt, ahogy alváshoz készülődtünk, Nimi egyszeriben hideg verejtékkel kezdett izzadni, remegett, és kerek perec kijelentette: nem megyünk. „Holnap felhívom anyát, elmondom neki, mi volt a terv, és hogy képtelen vagyok rá” – dadogta. Én pedig megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: nem kell most eldöntenie.

„Összepakolunk, felmegyünk Athénba, kimegyünk a reptérre, becsekkolunk, odamegyünk a beszállókapuhoz, és ha bármikor ezekben a pillanatokban azt érzed, hogy nem megy, akkor nem megyünk. Még Izraelben landolva is tovább repülhetünk máshova, ha beléd hasít egy rossz érzés. Döntsd el akkor, és ott, ahol és amikor tényleg döntened kell” – mondtam.

Ez megnyugtatta. Múlt hét közepén pedig ott álltunk a beszállókapu előtt, négy másik emberrel – igen, összesen hatan váltottunk jegyet a gépre. Ránéztem Nimire, ő meg rám, és átnyújtottuk a beszállókártyánkat. „Már csak rátok vártunk” – mondta mosolyogva a légiutas-kísérő. Ez hajszálpontosan arra a napra esett, amikor Izrael Állam és a Hamász egyezségre jutott a tartós tűzszünettel kapcsolatban. Ekkor persze még nem tudhattuk, hogy valóban megtörténik-e az egyezmény aláírása. 

Csak azt tudtuk, hogy a Nimi édesanyja által feltett kérdésre (Mikor jöttök már?) adott válasz (Majd ha béke lesz!) egészen új színt kapott. Még akkor is, ha mindez rendkívül messze áll a valódi békétől, egyszer csak… ott voltunk.

A Ben Gurion reptérről egyenesen Jaffába, a kedvenc hummuszozójához, az Abu Hassanhoz vitettük magunkat, ahol az arabok és zsidók közös asztaloknál ülve falják a maszabahát, a melegen tálalt csicserifőzeléket. És olyan volt – a hummusz íze, a hely illata, a hangok, az érzések –, mintha el sem mentünk volna soha. 

Aztán a zsákunkkal a hátunkon (és egy extra kiló hummusszal – jól jön az későbbre) becsengettünk a házba. Nimi apukája, Ezra hangját hallottuk meg először: „Ki az?” – kiáltotta, mi pedig csendben sunyítottunk, míg végül nagy nehezen ajtót nyitott, és elállt a szava. Másodpercekbe telt, míg annyit tudott mondani: „Csak így?!”

Hosszú és szoros ölelés után elbújtunk a konyhában – Irit éppen zuhanyozott –, majd amikor gyanútlanul felbukkant, hogy kávét főzzön, szó szerint sikongatni kezdett örömében, és úgy ugrált, mint egy kislány, aki ajándékot kapott. 

Az utolsó, aki belépett az ajtón, Omri volt, Nimi Londonban élő bátyja, aki szintén épp látogatóba érkezett a szülőkhöz – ő viszonylag gyakran jár vissza. „Nem hiszem el!” – kapta az arca elé a kezét. Tényleg nehezen hitte el – ő és mi sok mindenben nagyon másképpen gondolkodunk Izrael múltját, jelenét és jövőjét illetően. Büszke rá, hogy harcolt ezért az országért, míg Nimi tudatosan választotta, hogy a kötelezettség ellenére nem állt katonának. 

Nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen sok szülő várja haza a gyerekeit, és milyen sokan közülük már biztosan nem ölelhetik magukhoz őket. Már ekkor, ebben a pillanatban értettem, hogy ez az utazás nem hoz feloldozást – sokkal inkább újabb kérdéseket, kétségeket, és belső konfliktusokat vet majd fel.

De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jó is. Azt jelenti, hogy van alkalmam, lehetőségem még inkább cizellálni az érzéseimet, gondolataimat. 

A tűzszünetet végül csak másnapra írta alá Izrael kormánya, és csak újabb három nappal később, vasárnap lépett érvénybe. Ez idő alatt az izraeli hadsereg az utolsó pillanatig bombázta Gázát, követelve a hétvégén szabaduló túszok névlistáját, mi pedig annyi év után újra megtapasztalhattuk, milyen az óvóhelyen, a lépcső alá kuporodva fogyasztani a reggeli kávénkat, míg odakint a légiriadó szirénái harsognak, majd a Vaskupola védelmi rendszer nagy robbanással megsemmisíti a most épp Jemenből érkező rakétát. 

Ott tartózkodásunk öt napja alatt több terrortámadás is történt Tel-Avivban és Izrael-szerte – volt lövöldözés, késes támadás, és autóval a tömegbe gázolás. Ciszjordániában pedig tömegével garázdálkodó, maszkot viselő telepesek gyújtogattak arab falvakat, ami az én szememben ugyanolyan terrorizmus. 

Ennek ellenére, és ezzel együtt bejártuk a város összes olyan pontját, amely sokat jelentett, jelent nekünk, ahol hét évvel ezelőtt még Özge kutyámmal a kosaramban bicikliztem – kicsit fiatalabban, és sokkal naivabban –, és több olyan barátot is magunkhoz szoríthattunk, akikkel olyan sok régi közös emlékünk van, mégis évről évre kevesebbet tudunk egymásról – vagy azért, mert így alakult, vagy azért, mert túl sok mindenben nem jutunk közös nevezőre, és vagy nekik, vagy nekünk jobbnak tűnik nem tönkretenni azt, amink még megmaradt. 

És rengeteget ettünk. Saksuka. Thai. Fagyi. Torta. Kínai. Mindenféle levesek, amiket Nimi mamája főzött. Mire felébredtünk a délutáni alvásból, a kertben már kerti sütögetés zajlott. Mire elfogyasztottuk a vacsorát, már a tűzön volt a másnapi sólet.

És miközben minden elképesztően finom volt, napról napra kevésbé éreztem az ételek ízét. Aztán eljutottam oda, hogy az édes és a sós szinte egyforma volt. A szombati vacsoránk már a keserédes jelenünk volt: háború- és kormányellenes tüntetésre mentünk.

Az utóbbi időben csak Túszok tereként emlegetett téren kezdtünk, ahol Kfir Bibas, a legfiatalabb elrabolt (8 hónapos volt akkor, ma kétéves) születésnapját… „ünnepelték”? Nem, ez a szó semmiképp nem illik ide, akkor sem, ha volt torta, és voltak ajándékok is. Inkább siratták. A család azt kérte: mindenki hozzon egy plüssállatot. Nimi egy masnis macit, én egy kék kiskutyát tettem az asztalukra. A hosszú vacsoraasztalt az október 7-e utáni első sábeszkor terítették meg a túszoknak. A kis tányérokat bámulva azonnal eszembe jutottak a keresztlányaink, akik alig idősebbek Kfirnél. Nyeltem a könnyeket. És éreztem az ízüket.

Innen „főételnek” a HaBima térre mentünk, e helyütt a demonstráció évek óta minden szombaton rutin azoknak az izraelieknek és itt élő külföldieknek, akiknek elegük van. A hozzávalók: remény/telenség változó arányú keveréke. Fáj nyelni, de jót tesz az emésztésnek. Nimi és én a Standing Together arab-zsidó mozgalommal vonultunk. Az egalitárius csoport az Instagramon és a TikTokon is aktív, világszerte vannak társcsoportjai, és egyszerre követelve a túszok szabadon engedését, és Gáza bombázásának haladéktalan befejezését, humanitárius konvojokat küldenek Palesztinába. 

A tömegből felhívtam egy gázai palesztin barátomat, hogy megmutassam, több tízezren kántálják: „Legyen vége a kibaszott háborúnak!” – zsidók, arabok, muszlimok, keresztények, gyerekektől nagyszülőkig mindenki, együtt.

A tízéves fia is mellette volt. Ugyanez a kisfiú néhány évvel ezelőtt még hangosan hirdette, és hitte, hogy a zsidók az ellenségei – egyszerűen azért, mert gyakran ezt hallotta a környezetétől. Nagyon nagyra értékelem az édesapját, hogy ezen mer, akar változtatni. Mert itt kezdődik az igazi változás. 

És hány olyan izraeli gyerek van, aki azt hiszi: minden muszlim, minden arab az ellensége. Ahogy azt is, hogy a vezetőik értük hoznak döntéseket. Ők is jelen voltak – bár sokkal kisebb létszámban: az ellentüntetők még a kocsijukból sem szálltak ki, a szélvédők mögül szidalmaztak minket. A felvonuláson tilos volt palesztin zászlót bontani, de többen öltöztek a lobogó színeibe, a legtöbb transzparens pedig az alku késését bírálta. 

A napokban elfogadott ajánlat először tavaly májusban került az asztalra – akkor Izrael állam számára elfogadhatatlan egységként. Elutasítása tízezrek életébe került Gázában, újabb kilenc hónap fogságot jelentett az elraboltak számára, és nemhogy nem hozta el az ígért biztonságot Izrael lakosainak, de még nagyobb veszélybe sodorta őket – Irán, és a jemeni hútik légitámadásai kapcsán. A katonai akció a Hamászt sem gyengítette, amely ugyanannyi harcost toborzott, mint amennyije 2023. október 7-én volt. 

A tüntetés után az egyik kedvenc bárunkban kortyolgattuk az alkoholmentes sörünket, és arról beszélgettünk, milyen szürreális ez a világ. Egyfelől valóban vérlázító, hogy mennyi tragédiát kellett végignézni, mire az ekkor másnapra időzített tűzszünet megkezdődhetett, másfelől viszont valóságos csodának tetszett, hogy tényleg vége lehet a vérengzésnek – egy időre. Így igyekeztünk arra koncentrálni, ami jó ebben az egészben. 

Másnap az egész család, ahogyan egész Izrael, a tévé elé szegezve várta, hogyan tér haza a három fiatal lány, akiket a Hamász szabadon engedett 90 palesztin rabért cserébe. Én is vártam, de nem bírtam idegekkel, hogy négy órán keresztül egyfajta „Éhezők viadala”-szerű show-műsorrá változtatták a nők szenvedését és szabadulását – tudom, a tévé mindig tévé marad, dolgoztam benne eleget. De egy ponton fel kellett állnom, és elmentem sétálni.

Az üres utcákat járva politikai lobbi helyett egyszerűen csak a három izraeli és a 69 szabaduló nőről akartam olvasni, akik a Vöröskereszt buszaival érkeznek meg gyerekeik, szerelmeik, szüleik karjaiba. És míg a hírcsatornák a maguk érdekeltségei szerint mazsoláztak a történetekből, ártatlanoknak, vagy terroristáknak nevezve őket, azon járt az agyam: ez még csak az első ilyen kör – a következő hat hétben minden hétvégén tanúi leszünk mindennek. 

És bár tény, hogy lesznek, vannak a szabaduló fogvatartottak között vétkesek, én most azt mondom: tartsuk tiszteletben ezt az alkut – térjenek haza mindazok, akiket tárgyalás nélkül rabságban tartottak, sokukat származásuk és országuk politikája miatt.

Ismerjük meg őket, szenvedésük és szabadulásuk történetei hallgattassanak meg – ne csak azokra figyeljünk, akiket meg akarunk hallani. Sőt, keressük azokat a dokumentációkat, amik maguktól nem jönnek szembe velünk a híradóban, vagy a közösségi csatornákon. 

Örülök, hogy a háborút túlélő civilek remélhetőleg fellélegezhetnek, és hogy a foglyok remélhetőleg hazatérhetnek a családjaikhoz. Örülök, hogy az izraeli rokonaim remélhetőleg nem töltenek több éjszakát az óvóhelyen, és palesztin barátaim hozzáférhetnek az életmentő segélyekhez, de nem, nem hiszem, hogy ez a terv önmagában tartós békét hozna.

Alapvető változásokra van szükség – olyanokra, amelyek nem helyeznek egy vallást, kultúrát, származást a másik fölé, és amelyek súlyosan elítélik a diszkrimináció bármely formáját. 

Ez az alku önmagában még nem garantál szebb jövőt – várjuk ki, hogy az ígéreteket betartják-e, és győződjünk meg róla, hogy a háborús bűnösök, akik normalizálják, politikai eszközként használják a népirtást, a kollektív büntetést, felelősségre lesznek-e vonva.

A terrorizmus, a dehumanizáció, az apartheid, és egymás kultúrájának bekebelezése senkinek sem hoz biztonságot, soha, sehol – márpedig biztonság nélkül nem lehet béke. Kizárólag olyan vezetőkben, olyan rendszerekben bízhatunk, akik és amelyek ezt az elvet képviselik. 

Mindig azt mondom: a különböző gondolkodású emberek közötti kommunikáció olyan kompromisszumokhoz vezethet, amelyek megváltoztathatják a valóságunkat. Ezt még mindig hiszem, és vallom, de van valami, amiben már soha senki nem tudja, és nem fogja megváltoztatni a véleményemet – sem az egyik, sem a másik oldalról, sem pedig középről. Nevezetesen: az etikus út soha nem marginalizál.

Ha az együttérzésünk, az empátiánk és az aggodalmunk nem ér el minden érző lényhez, de legalább minden civilhez – beleértve azokat is, akik más kultúrákat, érdekköröket képviselnek, mint a sajátunk –, akkor az etikai iránytűt, amellyel tájékozódunk, politikai vagy személyes érdekek befolyásolják. Nyitott vagyok a konstruktív párbeszédre más szempontokkal kapcsolatban, ha a beszélgetőpartner nem várja el tőlem, hogy elhagyjam ezt az alapvető hitvallást. 

Ez nem mindig kényelmes vagy biztonságos, és nem hoz úgy a konyhára, ahogy a részrehajlás teszi. Leginkább magányossággal jár. De ez az egyetlen dolog, amiben hinni tudok és akarok.

Senki sem látja a nagyobb képet, ha mindig mindent ugyanabból az őrtoronyból szemlél, bármilyen magasan legyen is. Ami történt, megbocsáthatatlan. Ahogy annyi minden a történelmünk során. De ha nem megyünk tovább, nincs semmiféle jövőnk. 

Szeretném, szerettem volna hinni: itt elkezdhetjük a gyógyulást. Ehelyett izraeli miniszterek máris Gáza újranépesítéséről értekeznek, a háború pedig nem ért véget – csak át lett helyezve a ciszjordániai palesztin területekre. Ezek azok a városok, falvak, családok, amelyek két és fél éve vendégül láttak minket a csoportunkkal, és ahová, amíg Tel-Aviv-Jaffában laktam, éveken át jártam át látogatóba, kirándulni, vagy aktivistaként. Ma Betlehem, Jenin, Náblusz, és Ramalláh megközelíthetetlen úti célok a külföldiek számára.

És mivel ha Izraelbe utazom, mindig át akarok, át kell utaznom Palesztinába is, rettegek tőle: ha átjuthatok is majd, hasonló kép fogad, mint a gázaiakat, akik ezen a héten visszatérhetnek földig rombolt otthonaikba. Ezért most búcsúzóul egykori otthonomtól, és örök inspirációs forrásomtól, béke helyett „egyszerűen” csak egy teljes, átfogó reformot kívánok a térség összes lakójának – ami az ember élethez és szabadsághoz, valamint biztonsághoz való jogát helyezi előtérbe, sosem más emberek jogainak kárára. Ott találkozunk.

Steiner Kristóf