Az azúrkék víz, a Trónok Harca és az örökké késő buszok országa – útinapló Máltáról

–

Hazudnék, ha azt mondanám, Málta régóta rajta volt a bakancslistámon – valamiért sosem vonzott annyira, mint a fent említett országok bármelyike. Az elmúlt évek során viszont egyre inkább bogarat ültettek a fülembe azon barátaim és családtagjaim, akik bejárták már a szigetet, úgy tűnt ugyanis, hogy van benne valami, amivel végérvényesen elnyeri mindenki rajongását. Márpedig, ha egy hely ennyi embert fakaszt örömkönnyekre, az tudhat valamit: én öt napomat tettem fel arra, hogy kiderítsem, mitől olyan vonzó a sziget, és miben más, mint a többi mediterrán ország.

Egy ország, ami tíz másik történetét őrzi

Valószínűleg Málta különlegességéhez nagyban hozzájárul egyszerre misztikus, romantikus és véres történelme. A mindössze 316 négyzetkilométeres földdarab ugyanis annyi sztorit őriz, mint tíz másik ország együtt. A sziget valaha Szicília részét képezte, úgy 5–10 millió évvel ezelőtt vált le róla, és síremlékek igazolják, hogy már Kr. e. 4100 körül is éltek itt emberek. A történelem- és régészetrajongók számára igazi csemege a sziget: a Ġgantija templomrom maradványai Kr. e. 3000-ig nyúlnak vissza, de bronzkori kőfejtőbe, ismeretlen eredetű keréknyomokba és föníciai sírokba is belefuthatunk – és ezek közül sok eredete csak részben, vagy egyáltalán nem ismert.

A területért folyó harc feltehetőleg Kr. e. 700 körül indulhatott el, először a föníciaiak érkezésével. Őket követték a karthágóiak, majd a rómaiak, de az arabok is igényt formáltak a szigetre, később pedig a franciák, a jeruzsálemi Szent János Lovagrend, a törökök, de még kalózbandák is nyomot hagytak itt. Long story short: az egykori brit gyarmat az eklektika netovábbja, mind építészetében, mind nyelvében, mind kultúrájában.

Itt simán megeshet, hogy a jellegzetes brit telefonfülke mellett olaszul vitatkozó piaci kofákba botlasz, akik egyaránt árusítanak Mária Magdolna-szobrot, tenger gyümölcseit és iszlám jelképekkel ellátott nyakláncot.

Na, de vissza a jelenbe

Málta a fősziget, tőle északra található Comino és Gozo. Az ideérkezők nagy része a déli területen foglal szállást – így tettünk mi is. Bár a főváros, Valletta nagyon vonzó volt, Sliema jóval olcsóbbnak bizonyult, és mindössze 20 perc tömegközlekedésre esett tőle. A máltai esszencia pedig minden településen érződik: a kék-fehér-bézs, időnként türkiz, sárga és vörös színekben pompázó ajtók és kiugró teraszok a városok fő karakterét adják meg, csakúgy, mint a részben közvilágításért is felelős színes lámpafüzérek, amelyekkel még a templomokat is ékesítik. Csak az ajtókopogtatókról külön cikket lehetne írni – a delfines, oroszlános, gyíkos motívumok abszolút helytállnának egy szobrászati kiállításon –,

de legalább ennyire meghatározók a csempedíszítések is, amelyeken ugyanúgy megfér a gyermekét etető Mária, mint a Carpe Diem felirat.

Valletta és Sliema elsősorban kikötővárosok, Mdina a sziget közepe felé található, a legjobb strandok pedig inkább délre és nyugatra. Bármerre indulsz, szinte biztos, hogy előbb-utóbb egy halászfaluba is belefutsz: ilyen Marsaxlokk, ahol a jellegzetes, színes luzzukból horgásznak a helyiek, portékájukat a vásáron kínálva, vagy Mellieħa, ami jóval csendesebb, mint a főváros, és ahol az ikonikus 1980-as Popeye-film épített díszlete is található (ami fotókon izgalmas, de helyben sajnos inkább egy turistacsalogató Disneylandre hasonlít).

Mdina szépsége pedig már sokak figyelmét felkeltette, itt ugyanis mintha megállt volna az idő. Mindössze 300 helyi lakosa van, autóval tilos behajtani, csendjével és nyugalmával automatikusan lelassulásra késztet. Azt pedig, hogy mennyire fenséges, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt forgatták a Trónok harca több meghatározó jelenetét is:

a város bejárata King's Landing főkapuja is egyben, itt van Kisujj bordélya, és itt párbajozott Ned Stark és Jaime Lannister is.

Az én kedvencem mégis egyértelműen az ország északi csücske, valamint a hozzá kapcsolódó két kis sziget lett.

Le Grand Bleu, avagy, ahol a kékség lakik

Öt nap majdnem egy hét, de mégis kevés idő arra, hogy minden látnivalót kipipálhassunk a bakancslistán – én pedig, korábbi hibáimból tanulva, már nem is törekedtem erre. Egy vérbeli turista biztosan keresztet vetne, ha megtudná, hogy kihagytam például a leghíresebb strandként emlegetett Golden Bay-t, mégis, a minőséget a mennyiség elé helyezve azt gondolom: jó alkut kötöttem.

Talán részben a 36 fokos hőség és a brutális páratartalom is az oka annak, hogy leginkább a sziget északi részébe, valamint Cominóba és Gozóba szerettem bele. Ha elsősorban az építészet, a pezsgés és a történelmi relikviák nyűgöznek le, valószínűleg jobb, ha Málta városkáira fókuszálod a figyelmed, ha viszont hozzám hasonlóan a természet műalkotásai vonzanak, érdemes több napot szánni erre a két szigetre.

Gozo Málta miniatürizált, letisztultabb változata, ahol minden megvan, ami kell – és mindenből pont csak annyi, amennyi kell –, és nem mellesleg ezerszer könnyebb bejárni, mint a főszigetet.

Kapásból a kompállomás mellett lehetőség van quad, autó, motor és buggy bérlésére, amit érdemes kihasználni, máskülönben elég nehézkes a helyváltoztatás. Mi a buggyt választottuk, ami már önmagában nagy élmény: érzetre valahol a Frédi–Béni-járgány, a nagyapám történelmi leletnek számító, szervó nélküli Fiatja és egy kétszáz éves felültöltős centrifuga szerelemgyermeke – cserébe legalább annyira szórakoztató, mint amennyire kényelmetlen.

Ezzel jártuk be nagyjából hat óra alatt a sziget nagy részét, amit utólag visszanézve szívesen elnyújtottam volna akár két napra is. Victoria gyönyörű kis városában órákat lehet andalogni, a Kalüpszó legendás barlangjából csodás kilátás nyílik a szigetre, bőven van lehetőség fürdésre és búvárkodásra, és itt láthatók az Azúr Ablak maradványai is, amely noha nyolc éve leomlott, a mai napig közkedvelt látnivaló. Szintén nagy kedvencem lett a Qbajjar-öböl sópárló táblája:

a közel 350 éves sópárlók egy fontos helyi hagyományt éltetnek tovább, sokszor családi tradícióként kézzel párolva, begyűjtve, feldolgozva és csomagolva a sót. Már az illatából érződött: ez nem az, mint amit itthon a helyi kisboltban kimérve kapunk.

Gozo tehát magasra tette a mércét, Comino viszont még azt is képes volt megugrani. Noha némiképp vonakodtunk a Kék Lagúnától – tekintve, hogy még a helyiek is figyelmeztettek rá, hogy egy kényelmetlenül zsúfolt turistacsalogatónak számít –, mégis, az esti órákra időzítve sikerült kifognunk azt az időszakot, amikor szinte teljes nyugalomban élvezhettük minden idők legkékebb kékségét. Bár a kikötőben ügyelni kellett, hogy ne üssön le senki egy szelfibottal, vagy ne sétáljak bele véletlenül egy twerk-TikTok-videóba, tízperces sétával könnyen eltávolodhattunk a zsúfolt helyszínektől, és megtalálhattuk a csend és béke kis szigetét. És hát, isten ments, hogy pátoszba hajoljon a mondandóm, de azt hiszem, az ilyen tájakhoz írják a szerelmes verseket.

A víz valószerűtlenül kék, a hegyek valószerűtlenül tekintélyparancsolók, a part pedig valószerűtlenül érintetlen – ha nem tudnám, hogy ezt már film is dokumentálta a ’80-as években, azt hinném, az MI már a tájérzékelésre is ráhúzható.

Egyetlen kerülendő pont: a buszmegálló

Miközben ódákat zengek Máltáról, a teljesség kedvéért hadd említsek meg két negatívumot is, amivel érdemes kalkulálni. Az egyik a hőség, pontosabban a hőérzet, amit a magas páratartalom a nyári hónapokban szinte elviselhetetlenné tesz. A másik pedig a közlekedés, ami finoman szólva is… szabados. Mivel nem szeretem a kötöttségeket, a legtöbb helyen autót bérlek, itt azonban rögtön lebeszéltek róla. Ha a baloldali forgalom anomáliáit sikerül is megszokni, a városi parkolás felér egy közelharccal, és akár órákat is elvehet az idődből.

A tömegközlekedés sem túl megbízható:

bár hivatalosan a sziget minden részére megy busz, a gyakorlat ritkán találkozik az elmélettel, a menetrendet legfeljebb legyezőnek érdemes használni.

Ha hátra tudsz dőlni és át tudod magad adni az esetlegességnek, valószínűleg nem okoz majd gondot, ha viszont szeretnéd hatékonyan kihasználni az időd, párszor biztosan felmegy majd a vérnyomásod. Mi a séta, a busz és az Uber között egyensúlyoztunk (utóbbi egyébként valamivel olcsóbb ott, mint nálunk).

De természetesen nem ez az, amit évek múltán is emlegetni fogok a máltai nyaralásról. A várakozás pillanatnyi bosszúság, az azúrkék víz, a lélegzetelállító történelem, a romantikus városkép viszont életre szóló élmény – valami olyasmi, amit se a hőség, se a rosszul felcímkézett megálló nem vehet el tőlünk.

Takács Dalma