Emlékszem, mekkora dolog volt, amikor általános iskolában azt mondták: ezután tollal kell írnunk. Tollal! Egyszerre hangzott szédítően izgalmasnak és félelmetesnek. Innentől nincs javítgatás, nem lehet radírozni, ügyelnünk kell minden egyes vonalra, amit leírunk. Ó, ha akkor tudtam volna, ez mennyire így van! Hogy mi mindent lehet teremteni, elrontani vagy épp új mederbe terelni egyetlen tollvonással!

Bíró László 1978 körül - Forrás: Wikipedia

Régen minden jobb volt (Na, jó: majdnem minden)

És most nem is arról beszélek, hogy egyetlen toll és némi papír segítségével irodalmi univerzumokat teremthetünk, hogy nemcsak szavakat formálhatunk, de képzőművészeti alkotásokat is létrehozhatunk. Hanem a rövid, mégis jelentős szövegekről: gondold csak végig, hány meg hány kézzel írott levelet, üzenetet küldtél vagy kaptál, ami megváltoztatta az életedet!

Én még úgy nőttem fel, hogy mindennapos dolog volt a levelezőpartnerség: hirdetések útján kerestünk magunknak távbarátokat, akikkel azonos érdeklődési körünk alapján elegyedtünk elnyújtott párbeszédbe – postai úton. Vagy épp így tartottuk a kapcsolatot a személyes találkozók között. (Szia, Varga Zoli!)

Kaptam kézzel írott szerelmeslevelet és szakítottak is velem kézzel írva – igaz, nem olyan galádul, mint a Szex és New York azon epizódjában, amelyben Carrie-nek egy post iten üzeni meg az aktuális pasija, hogy vége.

Nemrég egy néhány szavas üzenetet találtam egy hosszú ideje a polcon álló könyvemben: egy tinikori lovagom írta ingatag betűkkel, biztosítva afelől, hogy mindig emlékezni fog rám. Az egyik legkedvesebb üzenetem ráfért egy karácsonyi kísérőcédulára. Orsi barátnőm (tudjátok, akivel remekül utazunk) annyit írt: „Köszönöm, hogy vagy”. Hát, férhet ennél több három szóba?

Kaptam telefonszámokat valahonnan kitépett cetlikre felvésve (hol volt még akkor a Messenger!) – bárcsak tudtam volna, melyiket szabad felhívnom és melyiket nem… Sokáig minden alkalommal küldtem képeslapot a falumba, ha külföldre utaztam, ma már azonban nem mindenhol könnyű ezt kivitelezni, az emberek mintha leszoktak volna az üzenés ezen formájáról, és nemcsak a posta egyre kevesebb a világban, de a képeslapárus is. Pedig kevés viccesebb dolog van, mint régi képeslapokat olvasgatni: mi a húgommal remekül szórakoztunk nagymamám ölnyi gyűjteményén.

Mintha az a téglalapnyi kis hely leszívná az emberek agyát, és csak ugyanazokat a közhelyeket volnának képesek ismételgetni: „Üdvözletünket küldjük Balatonakaliból, az idő szép, sokat kirándulunk, bárcsak itt lennétek!”

Add előre!

Még ma is őrzök néhány füzetlapot a középiskolából, amelyek a legnagyobb biztonsági óvintézkedések közepette jártak körben a teremben. A sok krikszkraksz több különböző embertől származik, mindenki csak egy-egy szóval, félmondattal toldotta meg a többiek addigi sirámait az épp folyó óra gyötrelmeiről („Nem bírom ezt a stresszt!”). Mégsem egy ilyen elkapott levél volt az, ami a vesztemet okozta a gimiben, hanem egy teljesen átlagosnak induló „elsőpados” röpdolgozat, amely nem várt fordulatot vett.

Volt egy paktumunk nekünk, hátsó padokban ülőknek: ha valamelyikünket kihívják, a többiek hátul legyártják neki a dolgozatát, előreadják, és ő beadja a kiválóan megírt válaszokat a saját neve alatt. Hát, én is így készültem, csak épp az új stratégia részletei nem voltak megfelelően kidolgozva, például, hogy mennyit kell várni a remekbe szabott írásműre.

Fedőtevékenységként természetesen én is „dolgozatot írtam” az első padban, hogy megtévesszem a sorok között mászkáló tanárt, például olyan veretes marhaságokat írtam a lapra, hogy: „Mit nézel? Ne nézzél, úgyse tudok semmit, és?” Közben pedig idegesen pillantgattam hátra, mikor jön már a „felmentőcetli”.

Nem jött, úgyhogy egyre feszültebb lettem, hiszen közeledett a beadás ideje, úgyhogy lesatíroztam a hülyeségeket a lapomról, és elkezdtem vázlatosan megfogalmazni a valódi válaszokat. Ekkor Sanyi megkocogtatta a vállamat, és egy ügyes mozdulattal a kezembe csúsztatott valamit. Én boldogan csempésztem az összefirkált lapomat a padba, a Sanyiét meg az asztalra, az azonban nem a hátulról küldött dolgozat volt, hanem egy hevenyészett jegyzet, ami alapján megírhattam volna a dolgozatot. Drága Sanyi nem tudott a paktumról, így azt hitte, azért nézegetek hátra, hogy valaki súgjon!

Mit tehettem volna? Ráírtam a papírra a nevem – hiába látszott világosan, hogy fiúírással készült. Kicsivel később Sanyi újra megkocogtatta a vállamat, és kissé értetlen arccal újabb papírt csúsztatott a kezembe: gyöngybetűkkel megírt, kiváló dolgozatot. Lefőttem. A tanár egyre csak ott mászkált körülöttem, de vészesen közeledett a beadás, nem késlekedhettem a lapok kicserélésével: Sanyi puskája padba be, a hátulról érkező dolgozat padra fel – annyira pofátlanok voltunk, hogy még a nevemet is ráírták. Már épp megnyugodtam volna, amikor a tanár megállt előttem, és benyúlt a padomba. Természetesen nem köptem: ragaszkodtam hozzá, hogy valamennyi iromány az én kezem munkáját dicséri.

A tanár azonban csak nem békült ki vele, micsoda diverzitást mutat a kézírásom, úgyhogy elvette az összes papírt, és következő órára leosztályozta mindet.

Így esett, hogy egyetlen „elsőpados” alkalmával kaptam egy négyest (a hátulról küldött lapra), egy kettest (a saját, összefirkált vázlatomra), egy egyest a Sanyi papírjára, mert azon látszott, hogy fiú írta, és egy egyest magára a puskázási akciómra. Aztán a tanár kegyet gyakorolt, és vagy harminc percen át nyúzott szóban, hogy végül egyetlen négyest kapjak a nem mindennapi tevékenységemre.

Vigyázz, csapda!

A nagy tettekhez amúgy nem kell litániát írni, néha elég egy-két szó is: egy vezeték- és egy keresztnév, például. Belegondoltál már, hányszor írtál alá olyasmit, amit nem kellett volna? Szerződések, hivatalos papírok, kezesség, házassági és válási papírok… Hogy te soha nem kanyarítottad oda a neved rossz helyre? Jó neked.

Én például szívesen elbeszélgetnék huszonéves önmagammal arról, oda kéne-e kanyarítanom a nevemet a diákhitel-igénylő lap aljára, vagy (hogy ne csak az én szignómról legyen szó) érdemes-e az ideg-összeroppanás szélére sodornom magam, hogy megszerezzek egy-egy nyomorult aláírást az indexem némely rubrikájába.

Nem írnám alá azt a mobilinternet-szerződést sem, aminél persze már hetek múlva is kínált kedvezőbbet a cég, és ami a keret átlépését elég brutálisan megsarcolta – de amelynek köszönhetően remek sávszélességen nézhetett az expasim pornót, hogy aztán én évekig nyögjem a túlszámlázást részletekben a szakítás után.

Hétköznapi hülyeségeink

Az általános iskolában, ahová jártam, akkoriban az volt a megkomolyodás egyik jele, hogy már ügyeletes lehetett az ember. Az ügyeleteseknek fenntartott portáspadba ugyanis csakis felsősök ülhettek, és bár a tennivalók gyakorlatilag ki is merültek ennyiben, állati menőn hangzott, hogy „bocs, ma nem érek rá, ügyeletes vagyok”. Biztosan ettől részegülhettem meg annyira, hogy

az ügyeletesi napló keménypapír borítójába belevéstem a legszexibb dolgot, amit csak el tudtam képzelni: egy szívecskébe azt, hogy BSB. Igen, ez pont az, aminek látszik: életem első osztályfőnöki figyelmeztetését a Backstreet Boys miatt kaptam.

És még mindig jobban jártam, mint a magát megnevezni nem kívánó kolléga, akit majdnem kirúgtak pár sor miatt:  „Egyszer általánosban, óra közben írtam a Boci, boci tarka rímeire egy gúnyverset a magyartanárnőmről, aki tényleg óriási marha volt. Ez körbement az osztályban, és természetesen elkapta. Majdnem kicsaptak.”

Love is in the air

És persze a szerelmes túlkapásaink: Bíró László biztosan elcsodálkozna, ha egyszer számszerűsítené valaki, hány béna, félszeg, nevetséges vagy épp lejárt szavatosságú üzenetet írtak a találmányával a világ kótyagos fejű hősszerelmesei. Én persze mindig megfontolt és higgadt szerelmes voltam (aha), így nekem nincs ilyenem, de akadt a szerkesztőségben (kilétét fedje jótékony homály), aki kevésbé. „Általános iskolában két barátnőmmel ugyanabba a fiúba voltunk szerelmesek, írtuk is egy levelet neki (én írtam konkrétan).

Az állt benne, hogy találkozzunk az udvaron nagyszünetben, meg hogy mi a kedvenc dala, és énekelne-e velünk egy számot. Rajzoltunk is hozzá, meg minden, aztán mind a hárman szépen aláírtuk. Na, hát mire a sráchoz jutott, már csak az én nevem szerepelt rajta, mert a többiek kisatírozták a nevüket.

Nagyon ciki volt, a srác visszaadta a levelet – persze röhögve. Nem lett belőle randi, és a levelet azóta őrzöm és minden egyes szelektálásnál eszembe jut, hogy úr isten, ez de gáz volt, de már csak nevetek rajta.”

A titokzatos ajánlás

Amikor megjelent a könyvem, a férjemtől kaptam egy gyönyörű tollat, hogy azzal dedikáljak. Részben azért, mert a kézírásom már-már olvashatatlan, hátha szép tollal szebben megy majd. Hát, sajnos nem, de legalább jobban nézek ki a fotókon az elegáns tollal a kezemben. A dedikálás számomra amúgy is félelmetes műfaj: mindig többször megkérdezem az olvasó nevét, nehogy marhaságot írjak – de persze így is van azért pár emlékezetes bakim. Tulajdonképpen érthető is: a dedikálásokon többnyire jó nagy zaj és tömeg van (hála az égnek!), így eleve nehezített pályán fut a szegény szerző, én meg iszonyúan koncentrálok, hogy legalább valamelyest olvasható legyen, amit elkövetek.

Egyszer például sikerült úgy dedikálnom egy Zsófi nevű lány könyvét, mintha ő dedikálta volna azt nekem.

(Természetesen kapott egy másik példányt, a rontott meg azóta a sajátom, és velem utazik, ha író-olvasó találkozóra megyek.). A legkínosabb dedikálásom mégis az volt, amikor tavaly a Margó Fesztiválon Kemény Zsófi hozott egy Belemenést, hogy aláírassa. Türelmesen kivárta a sort (respekt!), és utolsóként érkezett az asztalhoz. Már kezdett sötétedni, és vélhetően a fejemre is leszállt a köd a sok izgalom miatt. Valami állati frappánsat akartam írni neki sisterhoodról meg ilyesmikről, aminek a vége az lett, hogy produkáltam egy teljesen értelmetlen mondatot, aztán kínomban csillagozással próbáltam megmagyarázni, mi is volt a szerzői szándék. Most írhatok új könyvet, hogy normálisan dedikáljam neki.

Más tollával ékeskedni

És ha már szép tollaknál tartunk, álljék itt a végén Fiala Borcsa seftelős története: „Gimnáziumban egyszer bedobtam az egyik osztálytársnőmnek, hogy én mostantól gyűjtöm a Parker golyóstollakat. Ő meg ezen teljesen fellelkesült, akkor sem értettem, miért, de nyilván nem akartam letörni a kedvét. Elkezdett nekem behurcolni tollakat – nem mertem megkérdezni, mégis kinek a készletére rabolt rá. Ezek nem annyira olcsó holmik, nem egy Bic filléres cucc (most megnéztem, mai áron ötezer forint körül vannak alsó hangon). Szóval szegény Ági gavallérosan ellátott évekre elegendő cuccal… A faterja meg, gondolom, nem értette, hová tűnnek el a szép tollai. Ennyi. De írd bele, hogy nem adom vissza juszt se!”

 És ti mit bántatok meg a leírt dolgok közül?

Csepelyi Adri