Szerintem igazából már Orsi is tudja, hogy rossz felé megyünk, de egyelőre távol tartja magától az információt

Hiszen amíg nem száz százalékig biztos, hogy rohadtul nem Keszthely felé haladunk, addig nem kell megoldanunk a helyzetet. Pedig a minket ábrázoló pötty egészen határozottan távolodik a telefonom képernyőjén a Keszthelyt jelölő ponttól, és ez még akkor sem jelenthet túl sok jót, ha Orsi szerint elképzelhető, hogy kis kitérővel megyünk.

Újabb tíz perc néma vonatozás után bevallom, hogy nekem roppant gyanús volt az a nagy kattanás az állomáson. Nemcsak kattant, hanem lökődött is egyet a vonat, ez pedig elég baljós. Szerintem le vagyunk csatolva. Vagy a vonat másik fele van lecsatolva, nézőpont kérdése, de mi semmiképpen sem a jó végében vagyunk a vonatnak. Mintha a sistergés mögött valami ilyesmi sejlett volna fel a hangosbemondóból is.

Átellenben ül a mogorva kalauz, aki a kattanás után szállt fel, és kifelé bámul az ablakon. Az a Zala előtag nagyon kényelmetlenül hangzott az előző állomás nevében, sugalmazom, ennyire még én is emlékszem földrajzból, de Orsi rendíthetetlenül optimista. Szerinte itt már bármi lehet Zalavalami, az önmagában nem jelent semmit. Hát, önmagában lehet, hogy nem, de így a kattanással meg a GPS-szel együtt azért én már kicsit izgulok.

Pedig olyan jól elterveztünk mindent. Igazság szerint egy kicsit túl is terveztük az egészet. Ez volt a szülinapi ajándékom: a tökéletes wellness-hétvége, amire szeptember óta várunk.

Orsi kiírta a vonatokat meg a buszokat Hévízre, keszthelyi átszállással

Megbeszéltük, ki mit csomagol, a férjem vett szendvicseket, ami miatt egy kicsit meg is mosolyogtam, hogy hát, Hévíz azért nem a világ vége, de persze annyira örültem a kedvességnek, hogy elhoztam mind a négyet, és még egy liter vizet is csomagoltam a teám mellé.

Két könyvet raktam a bőröndbe meg ugyanennyi bikinit, ami enyhe túlzásnak tetszik, hiszen összesen három napra utazunk, de valamiért mégis szükségszerűnek tűnt, hogy ha esetleg a tóból előbukkanó szörny vagy egy erősebb hullám letépné a fürdőruhámat, akkor legyen egy tartalék.

Két laptopot hoztunk, mert az egyiken Netflix van, a másikon meg HBO GO, és nem tudjuk fejből a jelszavainkat, hogy csak úgy ki-be jelentkezgessünk egymás gépén. De ez sem lehet akadály.

Ugyanis Orsival mi most teljes mértékben ki akarjuk pihenni 2018-at, aminek már a mottója is az volt, hogy ez az év, ez nincs. Szóval minden eshetőségre felkészültünk. Egészen a kattanásig.

Orsi kisvártatva kinyögi, hogy igazából ő is elbizonytalanodott, amikor majdnem megfejeltük a kisasztalt a meglökődéskor, csak nem akart megijeszteni, elvégre nehéz évünk volt. A kalauz nagyon nevet, amikor megkérdezzük, szerinte le vagyunk-e csatolva. Mi nem nevetünk, kivált akkor nem, amikor elmondja, hogy most már el kell mennünk Kanizsára, onnan meg vissza Keszthelyre, de az több óra, így a három napunkból egyet szinte ki is pipálhatunk.

A nagykanizsai állomáson jobb híján szelfizünk a karácsonyfa előtt

Orsi szerint nem kellene felraknom a képet Facebookra, de én megnyugtatom: ez a történet annyira vicces, hogy még az unokáinknak is mesélni fogjuk. (Tekintsünk el attól, hogy egyelőre egy wellness-hétvégére sem tudunk eljutni, nemhogy egy gyereket felnevelni.) Az ismerőseink remekül szórakoznak, és saját bevallásuk szerint nincsenek meglepve. Tulajdonképpen mi sem.

Orsi a kezébe veszi a dolgokat, és a menetrendet böngészi a telefonján, ehhez azonban regisztrálnia kell a helyi lap – nevezzük Kanizsa Infónak – oldalán. A nagy sietségben persze minden rubrikát kipipál, úgyhogy innentől tízpercenként érkezik valami értesítés a telefonjára. Legfőképpen egy menekülő dealer miatt izgulunk, és próbálunk nem arra gondolni, hogy ő már bőven oda is ért Keszthelyre.

A helyközi járaton gyanakodva kérdezem a sofőrt, tényleg megy-e a buszpályaudvarra – merthogy megfelelő vonat visszafelé, az nincs. Nem baj, én szeretek izgalmas közlekedési eszközöket kipróbálni, mondom. Orsi csüggedten rogy le az ülésre, ami kétségkívül nem épp egy gyógymedence, de én az apró dolgoknak is tudok örülni, úgyhogy levideózom, amint a jegykezelő izé kettévágja a jegyeinket. Hosszában!

A sofőr remekül szórakozik, amikor vázolom neki, hogy el vagyunk tévedve, és udvariasan, ámde a legkisebb meggyőzőerő nélkül közli: ez mással is előfordul.

Örülök, hogy így feldobjuk a fél Dunántúl péntekjét.

Az Információ tábla alatt üldögélő férfi a buszpályaudvaron átszállásokat emleget ismeretlen nevű településeken, mire mi hevesen tiltakozunk: nem hazardírozunk, hát még az átszállás nélküli vonatról is lekapcsoltak minket, tessék szíves lenni valami közvetlen megoldást javasolni. Van, de várni kell; beülünk hát kávézni.

Orsi azt hiszi, viccelek, amikor szelfit követelek a bisztró falán lévő a felirattal, de én szakmámból kifolyólag fogékony vagyok a helyzetkomikumra, úgyhogy halálosan komolyan odaállítom a megfelelő pontra, és lefotózom magunkat. A falon ugyanis az áll: „Ne hagyd, hogy az álmok csak álmok maradjanak!”. Hát, mi nem hagytuk! El is jöttünk Nagykanizsára!

Tíz perccel az indulás előtt még teremtett lélek nincs a kettes kocsiállásnál, de én nem hagyom magam megtéveszteni. Négy évig ingáztam Fehérgyarmat és Nyíregyháza között, pontosan tudom, hogy ez csak a látszat. Abban a pillanatban, ahogy valaki két méternél közelebb merészkedik a felszállási helyhez, gurulós kocsikkal és utazótáskákkal megrakott Hieronymus Bosch-festménnyé változik a táj. Orsi szerint túlzok, úgyhogy arrébb megy cigizni. Ekkor tanulja meg azt a szabályt, hogy sohase becsüld alá egy helyközi busz felszállóinak haderejét. Legközelebb akkor tud a közelembe férkőzni, amikor véletlenül hatalmas puffanással eldől a bőröndöm, és a sok gurulós kocsis néni mind szanaszét ugrik, mert azt hiszi, lőnek. De legalább lesz helyünk.

Valahol félúton előveszem a férjem szendvicseit. Orsi tájékoztat, hogy a Kanizsa Infó szerint elfogták a drogdílert. Nagyon örülünk.

Az információs férfi a lelkünkre kötötte, hogy a busz Keszthelyen állni fog kicsit, de ez minket ne tévesszen meg, én kicsit mégis izgulok, mivel rajtunk kívül teremtett lélek sincs a járművön. Odamegyek a sofőrhöz érdeklődni, hányadik megálló lesz Hévíz. Nem tudja pontosan, de ne izguljak, úgyis fogjuk látni, legyint kedvesen, mire közlöm vele, hogy a vonatról is ezt hittük, azért vagyunk most ezen a buszon.

A hotel lakói nem értik, miért rohanunk annyira a medencéhez, amikor mindenki más már vacsorához készülődik, és miért életbevágóan fontos lefotóznunk a lábainkat a vízzel a háttérben. Nyilván fogalmuk sincs, hogy népes Facebook-szurkolótáborunk igényli a visszajelzést a szerencsés megérkezésünkről.

Épp a frissen megismert falvak – Pötréte, Orosztony, Pacsa, Kilimán, Kacorlak – neveit ízlelgetjük, amikor beugrik az idevágó Salamon Béla-jelenet. Na, hát Lepsénynél még mi is megvoltunk.

Természetesen a pihenés alatt egyetlen könyvet sem olvasunk el, és egyetlen filmet sem nézünk meg.

A következő hetekben Orsi többször is megpróbál leiratkozni a Kanizsa Infóról. Sikertelenül.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció