Drága anyukám!

Igaza volt József Attilának: „Kit anya szült, az mind csalódik végül”. Te tudtad, hogy én tudom, mi lesz a vége. Még kisgyerek voltam, amikor már megsejtettem, hogy az egyik útelágazásnál le fogsz hajtani az autópályánkról, és ahová mész, oda már nem vezet el a GPS. Amikor leültem melléd az ágyra, hogy mesét olvass nekem, és még az én soványka testem keltette, lágy rázkódástól is felkavarodott a gyomrod, tudtam, hogy nemcsak nyitott (de egyenes!) gerinccel, hanem immunrendszer nélkül, meztelenül szenvedő idegvégződésekkel érkeztél erre a világra. Érzékeny voltál, mint a fagy alól kibújt tavaszi virág, és sápadt, mint a hold.

Emlékszem a karácsonyokra, amikor nem értettük, miért sírsz, hiszen olyan szép ünnepet varázsoltál abba a lepukkant, csótányos, szemétszagú, nyáron forró, télen hideg hódmezővásárhelyi panelháznak a hatodik emeleti lakásába – mi lehet a bajod…?

Ujjaim ma is tapintják a mákos bejgli tésztáját, amit fáradhatatlanul gyúrtál, és nevetve raktál bele még több, még több, aztán még több mákot, mert nekünk semennyi sem volt elég.

Látom az alakod, ahogyan az iskolától pár száz méterre megállsz, kezedben egy olcsó csokival, azt hiszem, azért olyan messze, hogy az engem gyakran csúfoló osztálytársaim ne vegyék észre: piros kabátod színevesztett, miként az arcod. Érzem a radírmorzsák illatát, miközben lesöpröd őket a közösen megírt, türelmesen kijavított házi feladatom füzetlapjairól. Emlékszem a jelmezemre, amit egy Molière-színdarabra varrtál nekem, a két kezeddel, éjszakákon át, innen-onnan szerzett anyagokból, mégis tökéletesre.

Mindenre emlékszem, mégis kevésre, mert 16 évvel ezelőtt, 53 évesen feladtad a harcot az állandó fájdalommal. Hoztál egy utolsó, mindent eldöntő döntést, amivel széttapostál engem,

de most azért írok, hogy megüzenjem: megtanultam tiszteletben tartani a döntésed, de én soha nem fogok ilyet tenni.

A fényképed kint van a polcunkon, és a gyerekekkel minden évben, szörnyű halálod napján meggyújtjuk a mellette álló gyertyát. Nekik te vagy a Herczeg mama, akit soha sem láttak, akit soha nem ölelhetnek meg, aki soha nem mesél nekik, nem süt nekik bejglit, nem hoz nekik csokit az iskolához, nem varr nekik jelmezt, nem söpri le a radírmorzsákat a házi feladataik füzetlapjáról. 

 

Tudnod kell, anyu, hogy csodálatos unokáid vannak. Mindkettő megéri a pénzét – sokba is vannak –, de szépek, okosak és jószívűek. Tomika szikrázó elmével és kirobbanó vitalitással született, az óvó nénijei szerint a tudása már most sokszorosan meghaladja a korosztályától elvárt szintet. Annácska pedig egy vörös angyal (néha démon), akinek szépsége és bája láttán az Édenkertet őrző kerubok is önként térdre ereszkednének.

Tomika egyszer megkérdezte, hogy a mennyországban vagy-e. Anyu, ugye, ott vagy?

Istenem, ugye beengedted azért…? Mert ott vár rám, és szeretnék mesélni neki a kudarcaimról, a sikereimről, a médiatáborokról; arról, hogy végre író lettem, de mindenekelőtt Zsuzsiról, Tomikáról és Annáról, akik felnőtté tettek, akik a felszínen tartanak engem, de akik egyszer majd el fognak engedni, amikor mennem kell.

Mert az anyukám még mindig ott vár az iskola előtt egy színevesztett piros kabátban, és egy csoki van a kezében, a világ legfinomabb csokija. És akkor majd újra az ölébe ülök, és ő átkarol engem, és talán azt fogja mondani, hogy „nincs semmi baj, kisfiam, jól csináltad”.

Drága Zsuzsim!

Régóta készülök arra, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget, de sajnos én csak Radnóti Miklós lakásának, és nem tehetségének közelében lakom. Pedig te is „nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház”.

Három életet köszönhetek neked. Tomikáén és Annáén kívül az enyémet is, mert azt megmentetted.

Nélküled lehet, hogy léteznék, de hogy nem élnék, az úgy biztos, amennyire az, hogy az anyukámról írtak után negyedóráig zokogtam. Bizony, a férfiak is sírnak néha. Én nem szégyellem, nem kérkedem vele, de ez is csak melletted lehetséges.

Tíz évvel ezelőtt úgy találkoztunk, mint két szomjas vándor a sivatagban, akik egymás nélkül soha nem tudnák elvonszolni magukat a megmenekülés oázisáig. Összekapaszkodtunk, és már másnap rájöttünk, hogy egyetlen napot sem szeretünk külön tölteni. Tudunk – de nem szeretünk. Ha nem vagy itthon, nem tudok elaludni. Sőt felkelni sem, mert nyomorúságos ébredéseimet – jobb, ha végre megtudod – nem az általad időben, megértő kedvességgel és hozzám illő pikírtséggel szállított koffein teszi elviselhetővé, hanem te magad, a mindig gondoskodó, mindig megnyugtató, biztonságot és szeretetet sugárzó lényed.

A mesében a királylány úgy szereti az édesapját, ahogyan az emberek a sót. Hát én téged a kávénál is jobban szeretlek.

Erősebb vagy, mint én, és nem azért, mert tizenegy órán át tudtál evezni Budapesttől Bajáig, olyan gyorsan, ahogyan a mai napig senki más ebben az országban. Ezért büszke vagyok rád – téged zavarba hozva mindenhol reklámozom is –, de nem emiatt tartalak többre, mint magam, hanem azért, mert soha nem akartál erősebbé vagy gyengébbé tenni engem. Egyáltalán: soha nem akartál megváltoztatni, és azt hiszem, ezzel teljesen megváltoztattál. Meghagytál érzékeny – néha hisztis –, munkamániás művészléleknek.

Csendes vagy, amikor én hangos. Hangos vagy, amikor én csendes. Gyenge vagy, amikor én erős. Erős vagy, amikor én gyenge. Megértő vagy, amikor én nem. Na, ennek már nincs párja, mert te mindig megértő vagy.

Az első nő vagy az életemben, aki nem fél tőlem, aki nemcsak belém szeretni, hanem csak úgy szeretni is képes, aki nem akar legyőzni, és aki úgy szeret engem, ahogyan vagyok, és emiatt végre képes vagyok szeretni magam – ha nem is úgy, ahogy vagyok, hanem a szükséges, és a szintén csak neked köszönhető változásokkal.

Nem a feleségem, nem az élettársam, nem a kedvesem, ezeknél sokkal több vagy: a párom vagy, a jinem jangja, a feketém fehére, talp a karácsonyfámban, kulcs a záramban, eső a sivatagomban, fény a sötétségemben – a sötétségemben, aminek tömlöce előtt váltás nélkül szolgáló őrt állsz, és ezzel megóvsz attól, hogy anyukám sorsára jussak.

A párom vagy, és anya. A legcsodálatosabb anya, akit valaha ismertem, mert te soha, egyetlen percre sem fogod cserben hagyni a gyerekeinket. Emlékszel még az előző könyv utolsó fejezetére? Nyilván nem, hiszen van jobb dolgod annál, hogy mindent észben tarts, amit összefirkálok. Ezt írtam Tomikának rólad:

„Szerelemben születtél a legcsodálatosabb nő méhéből, akire Isten valaha ráfordította sugárzó arcát. Nincs nagyobb kincsed nála, és nem is lesz, bármit halmozz fel a talmi javakból. Fogantatásod első pillanatától nem mozdul mellőled sem testben, sem lélekben. Önmagából táplált téged zokszó nélkül, dúdoló odaadással akkor is, amikor a szíve alól kicsorgó anyatej minden kortya könnyekig fájt neki. Gondolatai körülötted táncolnak a nap 24 órájában. Megtartó biztonságot és játékos szabadságot ad neked, olyan fokút, amilyet soha senkitől nem fogsz megkapni az életben sem szerelemből, sem barátságból, sem pénzért.

Egyetlen igazi kincsed van, az édesanyád, aki mindennap meghalna és feltámadna azért, hogy te élhess. Őrizd meg a végső pillanatig, és utána is. Én tizenegy évvel a te születésed előtt elvesztettem az anyukám. Ő feladta. Megharcolta a harcait becsülettel, és csak aztán adta fel. De a te édesanyád soha nem fogja. Soha.”

Még eljátszanom sem érdemes a gondolattal, hogy valaha jobb szülő lehetek, mint te, de fogadom, hogy továbbra is mindennap, újra és újra megpróbálok felnőni hozzád. Tomika és Anna sok próba elé fog állítani bennünket, ezt már most látjuk. De együtt fogjuk végigcsinálni. Fárasztó lesz, de néha legalább szórakoztató.

Szerelmem! A mi kapcsolatunk nem az égben köttetett, de oda tart. Egyszer majd jelentkezünk a Nagy Pihenésért. Remélem, sokára. Remélem, én megyek előre. Tiszta szobával, vetett ággyal, forró tejhabos kávéval foglak várni. Mellém ülsz majd, az anyukám téged is megölel, és neked egészen biztosan azt fogja mondani mosolyogva: „Nagyon szerencsés kisfiam van.”

Herczeg Zsolt

 

Ha öngyilkossággal kapcsolatos gondolataid vannak, esetleg fontolgatod, hogy öngyilkos leszel, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor kérj segítséget! Ingyen hívható éjjel-nappal a 116-123 és a 06-80/810-600 telefonszámon a lelkielsősegély-szolgálat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Nick Dolding