Már két és fél éve, hogy a koronavírus-járvány gyökeresen átalakította az életünket. Egy olyan ellenséggel néztünk szembe, amelyet akkor még nem igazán ismertünk, csak azt tudtuk, hogy nehéz időket fog hozni. Sokakkal együtt jómagam is aggódtam a szeretteim – főleg az idősebb rokonok – egészsége, élete; a gazdasági válság hatása és a társadalom mentálhigiénés állapota miatt. 

Ami pedig az én személyes helyzetemet illeti, életem addigi három és fél évtizedének szinte minden percét kisebb-nagyobb közösségekben töltöttem, örökös nyüzsgés-mozgásban. Bölcsőde, óvoda, iskolák, munkahelyek, zenekari és kóruspróbák, sportversenyek, önkéntes munkák, utazások, baráti összejövetelek. Mindig is fontos volt számomra az emberek közelsége; az említett zenekari és kóruspróbák alkalmával azt is megtapasztaltam, mekkora energiát képes adni egy színpadnyi sokaság. Amikor pedig azt kérdezték tőlem, mit szeretek legjobban az aktuális munkahelyemben, válaszomban mindig megemlítettem a kollégák társaságát. Sok csodálatos embert ismertem meg, mióta dolgozom, akikkel mindig meg tudtuk beszélni a felmerülő szakmai kérdéseket; segítő kezet nyújtottunk egymásnak, ha valamilyen nehézséget éltünk át, a sokszor jelen lévő stresszt pedig együtt dolgoztuk fel.

A járvány miatti korlátozások, lezárások miatt én, aki időnként úgy érzem, legszívesebben az egész világot átölelném az összes lakójával együtt, a tőlük kapott energiával pedig hegyeket lennék képes megmozgatni, szinte egyik pillanatról a másikra a négy fal közé kerültem.

Online munkavégzés, online beszélgetések, online koncertek, online „zenélések”, „virtuális” futások. Az első napokban még tetszett a rugalmasság, a kényelem és az újszerűség, de utána egyre jobban éreztem, hogy ez így nagyon rossz hatással lesz a mentális egészségemre. Hiába voltam képes az életem egészét lebonyolítani az online térben, egyre fájdalmasabban hasított belém a felismerés, hogy a személyes találkozások hiányát a csúcsszuper kép- és hangminőség még csak minimális mértékben sem képes pótolni.

A beszélgetésekkel tarkított munkahelyi ebédek; a gyors, feszültségcsökkentő csocsómeccsek, a kedves mosolyok vagy vállveregetések helyett a „műanyag világban” csak rideg online meetingek formájában tudtuk tartani a kollégákkal a kapcsolatot, így a közös ventilálás lehetősége nélkül úgy éreztem, egyre inkább elhatalmasodik rajtam a stressz és a szorongás. Közben pedig végig egy fedél alatt voltam a feleségemmel és a kisgyerekeimmel. Törekedtem arra, hogy a bennem lezajló negatív lelki változásokból ők minél kevesebbet érezzenek – ezt nem mindig sikerült az elképzeléseimnek megfelelően megvalósítani. Közben, mivel fizikailag gyakorlatilag sehova sem tudtam, önmagamhoz utaztam el egyre gyakrabban.

Átgondoltam és átértékeltem pár dolgot az akkori életemből,

aminek egyik következménye az lett, hogy elhatároztam, pályát módosítok, ezért felmondtam az akkori munkaadómnál. Ez egy ideig felszabadítóan hatott rám, de aztán újra negatív lelki spirálba kerültem, hiszen a munkakeresés rögös útját kellett járnom, vagyis rengeteg kérdés és bizonytalanság közepette éltem a napjaimat. Közben pedig, mint családfenntartó és biztonságot szerető ember, vágytam a stabilitásra – a Covid–19-járvány miatt (is) hektikussá vált világban. Folyamatosan kerestem a lelki kapaszkodókat, de egy idő után a korábbi szenvedélyeim, a zenélés és a sportolás egyre kevésbé tudtak átlendíteni a mélypontokon.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Egyszer azonban megakadt a szemem egy cikken, amely mentőövet dobott elém. Az írás központi gondolata az volt, hogy keressünk új elfoglaltságokat, hobbikat magunknak ebben a nehéz időszakban, mert a korábbiaktól eltérő impulzusok, az újszerűség varázsa és a sikerélmények üdítően hathatnak ránk. Gondolkodtam tehát, mivel lehetne gazdagítani a négy fal közé szorított életemet.

Számomra fontos volt, hogy olyan hobbit találjak, amely nemcsak engem, hanem a környezetemet is boldoggá teszi. Másoknak örömet szerezni mindig is az egyik legfontosabb lételemem volt.

Az egyik délelőtt aztán belém hasított a felismerés, hogy régen főztem már.

Mindig is úgy gondoltam, vannak olyanok, akik sokkal jobban értenek ehhez, mint én, ezért inkább más házimunkákat vállaltam el. Na jó, amikor korábban egyedül éltem, akkor sem haltam éhen, de leragadtam a „főzzünk tésztát, majd dobjunk rá valamit” jellegű, tízperces ételek elkészítésénél, vagy jártamban-keltemben ettem valamit valahol. 

A kép a szerző tulajdonában van

Szóval aznap délelőtt bejelentettem a családnak, hogy „ma apa főz, de nem sajtos-tejfölös tésztát”. Vettem a hentesnél sertéshúst, szalonnát, és elhatároztam, hogy összehozok egy magyaros pörköltet. Elolvastam pár receptet a neten, majd vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam. Ahogy teltek a percek, egyre inkább éreztem, ez lesz az a bizonyos új szenvedély, ami kizökkent a karanténnapok szomorú sivárságából.

Mint egy ajándékát felfedező gyerek, olyan örömmel kockáztam fel a húst, vágtam apróra a hagymát és a szalonnát, majd kóstolgattam az ételt addig, amíg – legalábbis szerintem – a fűszerek aránya megfelelő lett. 

Jóval hosszabb idő alatt készült el ugyan a pörkölt, mint egy rutinos szakács kezei alatt, de az ebédidőben már tálalni tudtam. Nagy örömmel, egyben önbizalommal töltött el, hogy az első pár falat után csillogó szempárokat és mosolyokat láttam, majd az egyébként szüntelenül karattyoló gyerekeim – önmagukhoz képest – hosszú ideig csendben ültek az asztalnál, mert annyira ízlett nekik a főztöm. Sőt, délután még repetázott is a család minden tagja, és este is alig várták, hogy előkerüljön a hűtőből az étel.

Ez az emlékezetes vasárnapi ebéd (majd vacsora) annak ellenére, hogy csak banális dolognak számít, életem egyik meghatározó élménye lett. Úgy éreztem, szárnyakat kaptam, ezért egyre gyakrabban főztem, majd sütöttem ezt-azt. Természetesen nem mindig készültek el úgy az ételek, ahogy szerettem volna, na de a hibákból tanulunk a legjobban, meg persze „gyakorlat teszi a mestert”.

Az első (gyerekbarát) csilis babnak szánt vacsorám például annyira eltért a fényképen látott verziótól, hogy végül az „apa-féle finom valami” néven szolgáltam fel, de így is ízlett mindenkinek.

Az utazásmániámat illetően is a fazekak és a tepsik világában kerestem a vigaszt.

Rájöttem, hogy a konyhából nemcsak a nappalira nyílik ajtó, hanem – legalábbis képletesen – más országokra, sőt földrészekre is. Először pizzát, majd panzerottit (mindenféle finomsággal töltött lángos) sütöttem, így Olaszországba „vittem el” a családot; majd egy szlovák húsételnek köszönhetően a Magas-Tátra ízeit hoztam be a nappalinkba. De többször „ellátogattunk” Ázsiába is, hála az indiai és az arab ételeknek. Mivel sokszor az adott ország hagyományos zenéjét hallgattuk az étkezések közben, komplex kulturális élményben részesült az asztaltársaság.

Visszatekintve ezekre a hónapokra (amelyek remélem, már soha nem térnek vissza), elmondhatom, hogy a „fakanálforgatás” egy új, varázslatos világot nyitott meg előttem, és segített egy kritikus időszak átvészelésében. Amikor pedig a járvány visszaszorult és feloldották a korlátozásokat, már nagyobb társaságoknak is főztem, sütöttem – bográcsban vagy grillen. Ezzel újabb kapuk nyíltak meg előttem, de leginkább azt töltött el elégedettséggel, hogy egyre többeknek tudtam örömet szerezni az új szenvedélyemmel.

Jelmondatommá vált a sok helyen olvasott gondolat: „Aki szeret, etet.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / miniseries

Nádudvari Péter