Nádudvari Péter: Apa a szülőszobán

–

A szülészet bejárata előtt ültem, mellettem két táska volt. Egy könyvet olvastam, de nem tudtam elmélyülni benne, mert mindig felkaptam a fejem, ha nyílt az ajtó. Orvosok, szülésznők, ápolók, újdonsült anyák és apák jöttek-mentek.

Ha kilépett valaki az ajtón, fürkésztem a tekintetét, hátha engem keres.

Nem tudnám visszaidézni, miről szóltak azok a fejezetek, amelyeket elolvastam, mert a lapokon lévő betűk gyakran összekeveredtek, és a „Nádudvari apuka, kérem, jöjjön!” mondattá rendeződtek. Az előttem elhaladó zöldköpenyesek egyszer kedves, máskor humoros megjegyzései gyakran mosolyra fakasztottak. Már most látom, hogy jó kezekben leszünk – gondoltam, és újra meg újra belevetettem magamat a könyvbe.

De hamarosan abbahagytam az olvasást, mert valójában csak arra a januári estére tudtam gondolni, amikor kiderült, hogy bővülni fog a család: Lindának és Marcinak kistestvére lesz! 

Amikor megbeszéltük, hogy vállalunk egy harmadik babát, a feleségemnek az volt a vágya, hogy ne augusztus végén szülessen meg az új jövevény, mint a kislányunk, mert a harmadik trimeszter végét már nagyon nehezen viselte a nyári kánikulában. De amikor megjelent a második csík a terhességi teszten, és számolgattunk, kiderült: nemcsak hogy nyár végi lesz a baba, de a kalkulátor szerint még a születésnapja is ugyanarra a napra esik, mint Lindának.

Visszaemlékeztem arra az időszakra is, amikor a feleségem az első hetek émelygős, hányós időszakában sokszor összekucorodva feküdt. Néha elrohant a vécére, majd falfehéren visszadőlt az ágyra. Ekkor még nem akartuk elmondani a nagy hírt a gyerekeknek, hiszen csak a terhesség elején jártunk. De egy idő után színt kellett vallanunk, ugyanis a két aggódó apróság egyszer csak megkérdezte:

„Anya azért van ilyen rosszul, mert mérget evett?”

Egymásra néztünk, leültettük őket, majd megnyugtattuk, hogy nincs semmi baj anyával – az a helyzet, hogy kistestvérük lesz. Megkértük őket, hogy még ne „reklámozzák”, amit elmondtunk nekik, – de ezzel csupán annyit értünk el, hogy másnap „csak” a fél iskola és óvoda beszélt rólunk, nem pedig az egész. 

Azok az órák is eszembe jutottak, amelyeket névkereséssel töltöttünk. Az, hogy már több mint 1600 fiúnév közül lehet választani, egyáltalán nem könnyítette meg a dolgunkat – sőt, inkább megnehezítette.

Egyetlen név viszont végigkísért minket a babavárás alatt: a Barnabás, amelyre a jelentése (vigasztalás fia) miatt figyeltünk fel. Ezt a nevet Linda óvó nénije ajánlotta először, majd mások is, de senki sem tudott meggyőzni minket arról, hogy így nevezzük el a kisfiunkat. Viszont a nyár vége felé, amikor már vészesen fogytak a hetek, és réges-rég elvesztünk a nevek tengerében, egy hosszabb autóúton végül abban maradtunk, hogy mégis Barnabás lesz az új jövevény. A sors fintora, hogy ezután derült ki: apukám majdnem ezt a nevet kapta. Ugyanis amikor megszületett, nagyapám elpityeredett, és ez a nagymamámat annyira meghatotta, hogy a Barnabás helyett végül az ő nevét, az Istvánt adta neki. (Egyébként így hívták a dédapámat és az ükapámat is.) De nagyapám nem értesült minderről: amikor megmutatták neki apámat, és mondták, hogy itt van a fia, Nádudvari István, közölte, hogy az újszülöttet Nádudvari Barnabásnak hívják.

Apukám végül István maradt – az unokája viszont Barnabás lett.

Néhány pillanattal később egy kevésbé szívmelengető időszakra, a kánikula kínkeserves napjaira gondoltam vissza. Ahogy említettem, tudtuk, hogy az utolsó trimeszter nyárra fog esni – de ilyen hosszú hőhullámokra nem számítottunk.

El sem tudom képzelni, hogy az utolsó hetekben, amikor már amúgy is fájdalmas minden mozdulat, mekkora terhet rak a forróság és a magas páratartalom egy terhes nő szervezetére.

Majd újra hallottam, ahogy Linda és Marci egymás szavába vágva sorolják, hogyan segítenek majd a Barnussal való foglalkozásban. „Én majd kidobom a pelenkáját”, „Én pedig mondok neki esti mesét”, „Én szívesen tolom a babakocsiját”, „Én etetni szeretném majd, ha eljön az ideje” – se szeri, se száma nem volt a felajánlásoknak.

Az időutazásból az egyik szülésznő határozott, de kedves hangja rántott vissza a jelenbe: „Péter, eljött az idő, jöjjön utánam!” Bevittem a feleségem csomagját az őrzőbe, felvettem az egyszer használatos cipővédőből, hajhálóból és köpenyből álló úgynevezett „kispapa-szettet”, majd egy átlátszó plexiből készült ablakhoz vezettek. Láttam, hogy a feleségem ül egy ágyon, és kapja a gerincébe az érzéstelenítő injekciót, ugyanis császármetszéssel hozta világra Barnust. A szülésznő, aki a műtő elé vezetett, alaposan végigmért, majd a következőt mondta:

– Ha rosszul érzi magát, kérem, szóljon. Isten ments, hogy elájuljon! 

– Nagyon kedves, köszönöm, de ne velem foglalkozzanak, az anya és a baba most a lényeg – válaszoltam kissé meglepetten.

–  Péter, higgye el, nem viccelek. Nemrég az egyik apuka, egy nagydarab ember, úgy dőlt el ott, ahol most maga áll, mint egy zsák, majd a sebészeten kötött ki. Vigyázzon, nehogy maga is így járjon! Ott egy szék, ha nincs jól, üljön le, nem kell hősködnie – kötötte a lelkemre. 

Miután biztosítottam arról, hogy nem lesz semmi bajom a következő percekben, láttam, hogy hamarosan kezdetét veszi a beavatkozás. A feleségemmel többször összemosolyogtunk, majd mire észbe kaptam, már meg is született Barnus! A szülésznő után én voltam az első, aki a karjában tartotta.

Sírt, amikor átvettem, de nem estem kétségbe: ösztönösen éreztem, mit kell tennem. Elénekeltem neki Gryllus Vilmos Katicabogár című dalát – ami Lindánál és Marcinál is bevált ilyen helyzetekben –, és az első néhány sor után el is aludt. Varázslatos percek voltak, amelyek alatt életre szóló szövetség köttetett kettőnk között. 

Miután véget ért a dal, megkérdeztem, maradhat-e még nálam egy kicsit a baba. „Nyugodtan, majd szólunk, ha beviheti az anyukához” – felelték. A szoba legtávolabbi sarkába mentem, és csak hallgattam, ahogy csendesen szuszog. Leírhatatlan érzés lett rajtam úrrá: az a gondtalan boldogság, amit korábban csak Linda és Marci születésekor éltem át. De azok a varázslatos és gyorsan elillanó pillanatok az évek alatt távoli emlékké szelídültek. A fiam már iskolás, a lányom lassan elballag az óvodából. A futóbabakocsit kinőtték, az általunk énekelt gyerekdalok már nem kötik le őket, és tudom, hogy nemsokára eljön majd az az idő is, amikor „ciki” lesz apához bújni – ez az élet rendje.  

Két hete viszont újra bebocsátást nyertem Meseországba: babaszavaktól és babadaloktól hangos a ház, néhány hónap múlva leporolhatom a futóbabakocsit, és felkészülhetek a véget nem érő mondókázásokra, kukucsozásokra is. És a szuszogását, amivel már élete első perceiben elvarázsolt, minden este hallgathatom. Köszönöm ezt neked, drága Barnus!

Nádudvari Péter