Sírva varrta a sárga csillagokat Budapesten a lányinternátus nevelője, Jane Haining

–

„Képtelen volt megérteni, mivel áll szemben. Egy teljesen más világban élt, egy józan, tisztességes világban” – mondta az egyik pártfogoltja a Budapesten tizenkét évig szolgálatot teljesítő skót misszionáriusról. Az embermentőről, akivel kapcsolatban sokszor hangsúlyozzák, hogy még a legnagyobb fenyegetettség alatt sem engedte el rá bízott nők és gyerekek kezét – hiába utasították többször is arra, hogy hagyja el a háború sújtotta Magyarországot. 

A hajthatatlan, szavaival és tetteivel egyaránt rendkívüli bátorságot mutató Haining egy kis dél-skóciai faluban, Dunscore-ban született. Ötéves volt, amikor meghalt az édesanyja, miközben életet adott a család hatodik gyerekének. A kis Jane-t a gazdálkodóként dolgozó apa nevelte tovább, aki a helyi templom gondnokaként, majd presbitereként is tevékenykedett. A férfi egész életében meghatározó szerepet játszott a hitélet és a közösség iránti felelősségtudat – lánya ebben is követte a példáját.  

Haining tizenkét évesen egy kisváros, Dumfries akadémiájának a diákja lett. Kiemelkedően tanult, leginkább a nyelvekben és a történelemben jeleskedett.  Az intézmény nyilvántartása szerint negyvenegy díjat nyert. Az iskola leányotthonából csak nyaranta tért haza, ekkor a családi farmon dolgozott. Jól jött a segítsége, mert az első világháború idején alig akadt, aki a földeken dolgozzon.

„Nagyon sokat tudott adni”

Érettségi után Glasgow-ban üzleti tanulmányokat folytatott, majd egy ottani cérnagyárban kapott irodai állást. A titkárság leghozzáértőbb dolgozójaként tartották számon. Miután huszonöt évesen az édesapját is elvesztette, eladta a családi farmot.

„Nagyon sokat tudott adni. Nagyon erős volt. És én szeretném hinni, hogy ezt az erőt falujából, az itteni neveltetéséből merítette” – mondta a Szeretettel, Jane című dokumentumfilmben egy dunscore-i presbiter. 

A gyász terhével küzdő, valódi otthon nélkül maradt fiatal nő egy glasgow-i gyülekezetben talált mentsvárra. Egyre nagyobb szerepet vállalt a közösségben: gyerekekkel foglalkozott, bibliaórákat tartott, csatlakozott a skót zsidó misszióhoz. Érezte, a gyülekezet kedveli és megbecsüli. 

1932-ben az egyik egyházi lapban felfedezett egy hirdetést, amelyben a budapesti skót missziós iskola vezető nevelőt keresett a leányinternátusába. Egy pillanatig sem habozott, azonnal beadta a pályázatát, és el is nyerte az állást. Az egyik álma vált ezzel valóra.

„Bizonyára emlékszel, hogy amikor Glasgow-ba látogattál, beszéltem neked arról a vágyamról, hogy egyszer az életben egy leányotthon vezetője lehessek. [...] Megpillantottam egy álláshirdetést az egyházi folyóiratban, és jelentkeztem. Láthatod, hogy nem a misszió, hanem a leányotthon felől közelítettem” – írta egyszer.

 Amikor Budapestre érkezett, már több mint négyszáz tanulója volt az iskolának. A tanulók háromnegyede zsidó származású volt, és sok volt köztük az árva vagy félárva.

Haining nagy lelkesedéssel látott munkához az intézményben, amely zászlajára tűzte a zsidó és a keresztény diákokkal szembeni egyenlő bánásmódot, valamint a hagyományok és a szokások kölcsönös megismertetését. Állítólag még egyetlen szót sem tudott magyarul, de már kirándulni vitte Egerbe a bentlakásos gyerekeket. Az új közegbe érkező misszionáriust Prém Margit, a polgári iskola igazgatónője vezette be a budapesti élet és a magyar nyelv rejtelmeibe, és ismertette meg a református egyház elöljáróival. Haining a visszaemlékezések szerint szigorú volt, kemény kézzel fogta a rábízott gyerekeket.

Miss Haining

„Szeptemberben költöztünk be. Eleinte rossz evő voltam itt, mindjárt az első nap nem akartam ebédelni. Húslevest és paradicsomos krumplit adtak, és a levest nem akartam megenni. Szegény Miss Haining fogta a paradicsomos krumplit, és betette a húslevesbe. Soha többé nem hagytam ott az ebédet” – emlékezett vissza az egyik egykori diák, Beck Judit.

A misszionárius ugyanakkor nagy empátiával és szeretettel fordult a leányinternátus lakóihoz, pótanyaként gondoskodott róluk.

„Egyszer nagyon beteg voltam. Bevitt magához éjszaka, ott aludtam nála, csak másnap kerültem betegszobára. Semmi pompa nem volt a szobájában. Egy sezlony, egy ágy, egy asztal székkel, és egy szekrény. Egyszerűen volt berendezve” – mesélte Beck Judit. 

 A leányiskolában a visszaemlékezések szerint szeretet és rend uralkodott – az intézmény falain kívül viszont zsidótörvényeket fogadtak el, és egyre súlyosabb formában érte diszkrimináció a zsidó származásúakat.

A skót misszió 1935-ben új vezető lelkészt választott George F. Knight személyében, aki nyilvánosan ellenezte a náci Németország politikáját, és kollégáival, köztük Haininggel együtt segítő kezet nyújtott az üldözötteknek. Az internátus cseh, lengyel és német zsidó gyerekeket fogadott be, és segített nekik abban, hogy biztonságosan utazhassanak tovább.

Haining 1939 nyarán hazalátogatott Skóciába, vele tartott Prém Margit is. Dunscore-ban tudták meg, hogy szeptember elsején kirobbant a háború.

A barátok, rokonok óva intették a misszionáriust attól, hogy visszatérjen Magyarországra, de ő hajthatatlannak bizonyult. „Ha ezek a gyerekek számíthatnak rám, amikor minden rendben van, hogy hagyhatnám magukra őket a sötét időkben?” – hangsúlyozta. 

A háború kitörését követően egyre több zsidó diák jelentkezett a skót missziós iskolába. Az intézmény pénzzel is támogatta a zsidótörvények miatt munkájukat vesztett szülőket. Haining brit kultúrát bemutató előadásokat tartott azoknak a családoknak, akik abban reménykedtek, hogy lehetőségük nyílik majd Angliába menekülni. „Iskolánk épülete Mennyország a külvilág dühödt antiszemitizmusával szemben” – vélte a vezető lelkész, Knight tiszteletes.

Az egyre feszültebbé váló magyarországi helyzet miatt Haininget arra utasította az egyház, hogy hagyja el Budapestet, de ő hallani sem akart erről. Ravasz László, a Dunamelléki Református Egyházkerület akkori püspöke egyik jelentésében azt írta, hogy a misszionáriust három alkalommal is hazarendelték, de ő mindig megnyugtatta az érte aggódókat, mondván, „a magyarok jószívűek, becsületesek és lovagiasak”, emiatt biztos, hogy a „haja szála sem fog görbülni ebben az országban.”

A háború éveiben viszonylag zavartalanul folyhatott az élet az intézmény falai között. De a németek bevonulása az iskola működésére is kihatott. Az akkor regnáló Sztójay-kormány lerövidítette a tanévet, és 1944. március 31-ével az összes diákot haza kellett volna küldenie az intézménynek. A zsidó tanulók viszont maradhattak a védelmet nyújtó internátusban. Amikor kijött a rendelet, az iskola vezetése Haininget kérte meg arra, hogy közölje a lányokkal: ezen túl sárga csillagot kell viselniük. A visszaemlékezések szerint ezt könnyeivel küzdve tette meg. „Amíg csak lehetett, egészen 1944. március 19-ig, a német megszállás napjáig kívül tartottak ezeken a falakon mindent, az összes szörnyűséget. Gyerekek voltunk, egyenrangúak mind, és nem számított semmi, csak a tudás”  – emlékezett vissza egy másik korábbi diák. 

Az internátus által befogadott diákok mellett a Magyarországon őrzött brit hadifoglyokat is segítő Haininget április 4-én reggel letartóztatták a Gestapo tisztjei. A vád zsidók bújtatása és brit kémekkel való kollaborálás volt.

„Amikor a lépcsőn lefelé vezették, mi utánuk eredtünk. A lépcső alján ültünk és sírtunk. Ő visszanézett, és azt mondta nekünk: »Ne aggódjatok, ebédre visszajövök«. Ekkor láttam őt utoljára” – idézte fel az internátus egyik egykori lakója.

A 79467-es fogoly

Levéltári iratokból kiderült, hogy Haininget házvezetőnőjének nyilas veje jelentette fel, mert Haining észrevette, hogy a férfi az internátus lakóinak összegyűjtött élelmiszert dézsmálja. A nőt a Gestapo bebörtönözte, majd májusban, az első magyarországi transzportok egyikével Auschwitzba küldte – hiába próbált közbenjárni Ravasz László, hogy szabadon bocsássák.

A lágerben Haininget politikai fogolyként tartották nyilván. Elvették a ruháit, leborotválták a haját, karjára a 79467-es számot tetoválták. A feltételezések szerint 1944. augusztus 16-án az egyik gázkamrában meggyilkolták – a tábor vezetése által kiállított halotti bizonyítványban viszont az áll, hogy a láger kórházában hunyt el, „természetes halállal”. Nem tudni, miért, de a németek engedélyezték neki, hogy Prém Margitnak levelet írjon.

„Hogy vagytok? Éjjel-nappal rátok gondolok szeretettel és vágyakozással. Az itteni dolgokról nincs sok mesélnivalóm. Itt, útban a mennyek felé, hegyek vannak, de nem olyan szépek és magasak, mint a mieink. [...] Csókollak és ölellek. Szeretettel, Jane” – üzente utoljára. 

Nádudvari Péter