Apa gyesen: nem tudod, valójában milyen, amíg nem tapasztalod

–

A terv az volt, hogy Fruzsi két és fél évet otthon lesz, majd utána Ábel vagy megkezdi a bölcsődét, vagy pedig velem marad még egy fél évet. Ahogy telt az idő, úgy vált bennem egyre egyértelműbbé a második opció, ami Fruzsinak sem volt ellenére. Mivel a törvény az örökbefogadás hivatalos időpontjától számított három évig teszi lehetővé gyermekgondozás címén a munkától való távolmaradást, szert tettem még némi plusz időre is. Hét hónap gyes várt így rám.

A munkahelyemen is pozitívan fogadták, amikor jeleztem a szándékomat, és támogatták a kérésemet. (Ebben a helyzetben ezt persze kötelező biztosítani.) Nem lepett meg, amikor kiderült, hogy a cégünknél még nem fordult elő ilyen eset. És az sem, hogy okoztam némi fejtörést a HR-osztálynak többek között azzal, hogy a nemrégiben bevezetett „családbarát” szülői szabadság témájában is én lettem az úttörő.

Szeptembertől kezdtem az új pozíciómban, és húsvét után tértem vissza a régibe. Ez időszak alatt két nagyon fontos, bár triviálisnak tűnő megállapítást tettem a gyessel kapcsolatban (amik az élet számos helyzetére igazak amúgy):

Egy: nem egészen az, aminek látszik.

Kettő: nem tudod meg, milyen, ha nem te csinálod.

A járvány kitörése óta folyamatosan otthonról dolgoztam, az elmúlt években hetente legfeljebb fél napot töltöttem az irodában, azt is elsősorban azért, hogy együtt ebédeljek kedvenc kollégáimmal (akik a barátaim is egyben). Így állandóan részese lehettem a fiam és a feleségem hétköznapjainak, amennyire a munkám engedte persze. Napközben gyakran kibújtam az odúmból, hogy lássam Ábelt, és eltöltsek vele némi időt az aktuális leterheltségemtől függően.

Szinte mindig együtt reggeliztünk és ebédeltünk, igyekeztem a naptáramat úgy igazítani, hogy lehetőleg ne mulasszak el közös étkezést. 

A Covid és a munkahelyem home office-hoz való liberális hozzáállása (valamint saját magamnak) következtében tehát egyáltalán nem az az apuka voltam, aki reggel korán elmegy otthonról, és épp hogy csak hazaesik a fürdetésre. Szerencsésnek mondhatom magam, mert hol többet, hol kevesebbet, de gyakorlatilag a munkaidőm alatt is folyamatosan jelen tudtam lenni Ábel életében. Vagy ha úgy tetszik, ő tudott jelen lenni az enyémben.

Emellett értelemszerűen munka előtt és után, illetve a hétvégéken én is kivettem a részem az Ábel körüli teendőkből, és elboldogultam vele számos helyzetben önállóan is. Egész kis korától kezdve voltunk már kettesben, eleinte csak pár órát, de később akár néha egy egész napot is, ha úgy adódott. Azt gondoltam, jó rálátásom van a feladatokra, és mivel a döntő többségüket el is tudom végezni, kellőképpen felkészült vagyok a gyesre. Minthogy sok időt töltöttem Ábellel, mindig jól megvoltunk magunkban is, nem volt anyahiánya. Vagy ha volt is, nem adta különösebben jelét. Ennek alapján azt feltételeztem, hogy a maga módján ő is készen áll az apás otthonlétre.

Szerencsére a helyzet a várakozásaimnak megfelelően alakult.

Viszont, a fentiek ellenére, nagyon hamar kiderült, hogy itt aligha lesz szó arról az apa-fia lazaságról, amit – némiképp álnaivan persze – előtte vizionáltam.

Ha nekem nem kell dolgoznom, és Ábel is ráér egész nap, akkor itt nem lesz semmi baj, gondoltam.

Nos, úgy alakult, hogy az új pozíciómban két főnököm lett. Az egyikük Ábel volt, vele nagyon jól kijöttünk, jó fej srác tudniillik, szívesen tettem a kedvére, kevés volt a súrlódás. A másik, afféle igazi hajcsártípus, folyamatosan csesztetett, vele végig meglehetősen feszült volt a viszonyom. Ő nem más volt, mint az óra. Szinte mindig ott ketyegett hangosan a fülemben.

Bizonyos esetekben ez persze indokolt is volt. Korai időpontra jártunk uszodába és mozgásfejlesztésre, olyankor tényleg fel kellett venni a reggeli ritmust, hogy ne késsünk el. Csakhogy az idő enyhébb, ámde szinte konstans szorítása egyéb napokon is alig szűnt. Egy sima játszóteres délelőttel is meg tudtunk úgy csúszni, hogy igencsak iparkodni kelljen hazafelé, és kapkodva készíteni elő az ebédet, mert ugye, ha nem eszünk a megfelelő időben, akkor a délutáni alvás is tolódik, ami meg már az esti lefekvésre is kihat, az pedig akár még a reggeli ébredésre is, és így a másnapot már eleve késéssel kezdjük, és alig várjuk a hétvégét, hogy anya visszazökkentse az időt a helyére. Legalábbis hétfőig.

Némi túlzással írom ezt nyilván, hiszen a helyzet korántsem volt drámai. Az ütemterv betartása és betartatása, pontosabban az erre irányuló törekvések, csak csekély mértékű ürömöt kevertek a kisfiammal való együttlét örömébe. De tanulságos volt megtapasztalnom, hogy jobban és többet kellett figyelnem az órát, mint amikor korábban meetingekhez és határidőkhöz igazodva dolgoztam. Érdekes volt felismerni azt is, hogy

hiába láttam előzőleg közvetlen közelről Ábel és Fruzsi otthoni mindennapjait, az időbeosztásuk ilyetén szorossága nem igazán jutott el a tudatomig. Ott voltam, de a napi rutin oroszlánrészét tekintve mégis kívülálló maradtam.

Ezt akkor talán észre sem vettem, a különbséget most éreztem és értettem csak meg igazán.

Eleinte például sziklaszilárd elhatározásom volt, hogy ha valamit, akkor a „munkaebédeket” a barátaimmal biztosan nem fogom teljesen kihagyni, amíg távol leszek. Azt terveztem, hogy ha nem is minden héten, de, mondjuk, havonta egyszer mi is csatlakozunk hozzájuk Ábellel, aki amúgy jól ismeri a srácokat. Mondanom sem kell, hogy egyetlen ilyen ebédre sem került sor, és talán már indokolnom sem szükséges, hogy miért. Most visszagondolva már bánom, legalább egyet azért összehozhattunk volna. 

Soha nem gondoltam, hogy a kisgyerekkel otthon lévő anyák dolga könnyű, de most már tudom, hogy nehéz. Pedig én, egyfajta „operettanyaként”, épphogy csak belekóstoltam ebbe a létbe, könnyített pályán, alattunk a Fruzsi csomózta védőhálóval.

Főznöm sem kellett (igaz, nem is tudok, és nem is volt soha ilyen ambícióm), csak megmelegíteni, illetve Ábel-kompatibilissé tenni a Fruzsi által már elkészített ételt. Néha, az időzavarral kombinálva ez is elegendő feladatnak bizonyult. Azért egy sima tészta vagy fél tucat mirelit szilvás gombóc megfőzését rám lehet bízni, arra meg még őszintén büszke is vagyok, hogy a tejbegrízkészítés elsajátításával megdupláztam az eddigi repertoáromat.

Csupán egyetlen gyerekről kellett gondoskodnom (talán már a korom teszi, de el sem tudom képzelni, hogy lehet egyedül több kicsivel egyszerre boldogulni), aki ráadásul nem kezelhetetlen, sőt. Ámbár az első igazi dackorszak a közös időnk alatt köszöntött be – igyekeztem nem összefüggésbe hozni a kettőt, és inkább az életkorának tulajdonítottam a dolgot. Az egyszer csak a hétköznapjaiból eltűnő Fruzsi hiánya bizonyára hatott Ábelre, még ha ennek csak ritkán adott is hangot. A hisztik száma velem sem volt több, és az intenzitásuk sem volt nagyobb, mint az anyukája jelenlétében. (Vagy az úgy van, hogy az anyjukkal eleve hisztisebbek a gyerekek?) 

Nahát, mit nem mondasz! – mosolyodhatnak el sorra az írásomat olvasó anyák, ahogy rácsodálkozom a gyerekes lét valóságának eddig számomra rejtett zugaira. Nekik semmi újat nem tudok mondani, hacsak azt nem, hogy van itt egy apa, aki már egy kicsit jobban érti őket. Aki mindig is tisztelte őket, ám a korábban inkább formális megbecsülés az első kézből szerzett tapasztalatok nyomán vált valóban bensőségessé, és telt meg empátiával.

Azoknak az apáknak pedig, akik megtehetik, hogy elszakadjanak a munkájuktól és helyette a gyerekükkel töltsenek hosszabb-rövidebb időt, jó szívvel tanácsolom, hogy tegyék meg.

Garantáltan életre szóló élmény lesz mindkettejüknek. Még ha a gyerek e korai emlékei felülíródnak is majd, legbelül soha nem fogja elfelejteni ezt az időszakot.

És minél több apa dönt(het) így, kicsivel jobb hely lesz a világ is.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

WMN szerkesztőség