–

Eszenyi Enikő, Marton László, Gothár Péter, Kiss-B. Atilla. A színházi szférában kipattant #metoo-ügyeket nem követte bocsánatkérés. Igaz, azt nem lehet állítani, hogy az említett művészek pályája ugyanúgy haladt volna tovább – ez a kiváltság csak a kormány bizalmát élvező Kiss-B.-nek jutott. A többiek bizonyára súlyos szakmai hitelvesztést és ellehetetlenülést éltek meg – a nekik ajánlott munkát pedig sovány vigasznak tekinthették.

De most akkor volt következményük a hazai metoo-ügyeknek, vagy sem? Változott valami tőle, vagy maradt minden a régiben? Mi lenne az igazságos és méltányos lefolyása ezeknek az ügyeknek? 

  • Nyúl Boglárka szociálpszichológus az ELTE széles körű kutatása alapján állítja, hogy általában azok állnak a metoo-ügyek mellé, akik elfogadják, hogy a jelenség hátterében alapvetően genderkérdés áll, tehát nem egyedi problémáról van szó, hanem rendszerszintűről, amiben szerepet játszanak a társadalom által meghatározott nemi szerepek. Akik elítélik ezeknek az ügyeknek a leleplezését, azok egyedi eseteknek állítják be őket, ezáltal nem támogatják az egész hatalmi struktúra áttekintését. Ennek oka pedig, állítja Nyúl Boglárka, gyakran az úgynevezett énvédő mechanizmusokban keresendő:

„Amikor valaki egyéni történeteket lát a metoo-esetekben, azzal azt is állítja, hogy vele ilyesmi nem történhetne meg, amivel csökkenti a saját szorongását. De énvédő mechanizmus az erőszakmítoszok elfogadása is, amit nők is előszeretettel alkalmaznak: »hogy ha nem veszek miniszoknyát, akkor nem fognak megerőszakolni«, vagy »túl van ez dramatizálva«.

  • Kovács Bálint újságíró – az Operettszínház-ügyek, a Thália Tanoda- és a Spirit Színház-botrány első tudósítója, aki Puszild meg! címmel könyvet is írt a metooról és a szexuális zaklatásról: „minden sztoriban, amivel találkoztam, kiderült, hogy a bántalmazás után igenis volt segítségkérés, mindenki elmondta valakinek, mi történt vele, csak az áldozatok minden esetben azt a választ kapták, hogy ezt el kell viselni, vagy tovább kell lépni”. Szerinte ebben talán történt változás a metoonak köszönhetően, mert a fiatalok láttak példákat arra, hogy nem muszáj eltűrni, ami velük megesett, és nem kell egy számukra hátrányos rendszerbe beletörődni. De az idősebb generációkban maradt a mérlegelés, és gyakran a meghunyászkodás is. „Változik a színházi emberek hozzáállása ehhez a témához – fejti ki. – Eleinte még tapasztalható volt némi lelkesedés, hogy végre lehet beszélni ezekről a dolgokról, és a rég rejtegetett igazságtalanságokért és sérelmekért most valamiféle jóvátételt lehet kapni – még ha csak annyit is, hogy néhány ember együttérez, és azt mondja, ez szemétség volt –, aztán, ahogy teltek az évek, és Sárosdi Lillát a kormánymédiában lekurvázták, valamint erősebbek lettek azok a hangok, amelyek szerint »minek ment oda«, »mégis mire számított«, az érintettek körében egyre erősebb lett az az álláspont, hogy »inkább nem megyek bele«, nem robbantok. Tudok olyan áldozatról, aki egy nagy kereskedelmi csatornánál kapott munkát, és ennek feltétele az volt, hogy ne keveredjen metoo-ügybe, mert az rossz fényt vetne a csatornára.”
  • Sárosdi Lilla színművész egy évvel a botrány kirobbantása után hagyta el az országot, és mint ahogy a Telexnek tavaly elmondta, ez nem menekülésből történt, „csak betelt náluk a pohár”. Visszamenőleg így értékelte a kiállását Patakfalvi Dóra interjújában: „Amin akkor át kellett mennem, amiatt nagyon sajnáltam magam, de most már meg tudom élni annak a büszkeségét is, hogy volt bátorságom ehhez, és én lehettem az, aki itthon elindított egy nagyon komoly változást – persze ott állt mellettem rengeteg ember, akik támogattak és valódi civil kurázsit mutattak. De eltartott egy ideig, amíg megértettem, sokan miért álltak automatikusan egy ragadozó mellé, vagy hogy miért taszít sokakat ennyire ez a téma.”
  • Egy másik abúzusügy kirobbantója, Néder Panni rendező, Eszenyi Enikő egyik áldozata is megélte a kollégák hallgatását, vagy maximum privát üzenetben küldött hálás köszönetnyilvánítását. És ő sem él Magyarországon. Azt mondja, számára szinte életmentő volt az emigráció, ami közvetlenül a bántalmazás elszenvedése után, de még a #metoo kirobbanása előtt történt. „Egyszerűen azt láttam, hogy Berlinben ki merik nyilvánítani a véleményüket az emberek, és van olyan is, hogy valaki egyedül megy ki tüntetni az utcára. Más a véleménynyilvánítás kultúrája, nem az a passzivitás jellemzi, mint itthon – meséli a WMN-nek.

 – Nagyon sok szálon kötődöm Magyarországhoz is, gyakran járok haza, viszont az itteni színházi rendszerből kicsekkoltam, már nem függök tőle.” 

  • Az elmaradt bocsánatkérés sokaknak fáj azóta is. Rendre akadnak olyan színészek, akik úgy nyilatkoznak: amíg ez nem történik meg, nem tudják lezártnak tekinteni az ügyet – Molnár Árontól Kovács Patrícián át Lengyel Tamásig, de a legutóbb épp Ember Márk jelezte ezt egy interjúban. Kovács Bálint azt mondja: „Valahol a szándékot kellene érzékelnünk, ami a legnehezebben megfogható dolog. A szándékot a szembenézésre és belátásra.” Ezt ő nemzetközi szinten is egyedül Louis C.K. esetében vélte felfedezni, Mérő Vera pedig John Gallianóra hivatkozik kvázi pozitív példaként (aki ugyan nem #metoo-ügybe keveredett, hanem egy részegen tett antiszemita kijelentés miatt kényszerült kanosszát járni). „Konkrét tettekben kell megnyilvánulnia a belátásnak és a jóvátételnek is – vallja Mérő. – Látnunk kell, hogy az elkövető mit tesz a saját erkölcsi megtisztulásáért és a sértett, illetve az egész világ felé való törlesztésért. De hogy ebből mikor elég, mikor hisszük el, hogy ténylegesen megváltozott, arra még nincs egzakt válasz – ezt még tanuljuk.” 
  • „A metoo egy spektrum – mondja Mérő –, és az egyik hibája, hogy egymástól távol eső súlyosságú ügyeket von egy kalap alá. Amikor az embereknek ellenérzéseik vannak a metooval szemben, abban gyakran benne van, hogy valóban nem ugyanaz, ha valakinek lefogják a csuklóját és megerőszakolják, mint amikor rácsapnak a fenekére, vagy ha szexuális utalást tesznek rá. Sajnos egyelőre nemcsak keretrendszer, de törekvés sincs arra, hogy differenciáljuk ezeket az eseteket, miközben, ha egyformán kezeljük őket, azzal kinyírjuk az ügyet.” 

    Eddig jutott a metoo Magyarországon – megkerülhetetlen és visszafordíthatatlan, vagy kihagyott lehetőség?

    WMN XL – 2023. november 13. – GyD

  • A magyar színházi életben vannak, akik ha nem is belefáradtak, de kiábrándulttá váltak mindattól, ami egy-egy metoo-ügyet kísért. Máté Gábor színigazgató a Katona József Színház nevében Sárosdi Lilla kiállása után elsőként adott ki közleményt a hatalommal való visszaélés ellen, két évvel később pedig a saját berkeiben volt kénytelen lefolytatni egy ilyen vizsgálatot Gothár Péter rendezővel szemben. A Katona példát mutatott ugyan abban, hogyan kell eljárnia egy intézménynek ilyen esetekben (a vizsgálat után Gothárt azonnali hatállyal menesztették, és az épületből is kitiltották, amit az akkori SZFE hasonló intézkedése követett), de ezzel politikai és egyéb támadások sorozatát zúdította magára, és a saját társulatát is megosztotta. Egy évvel később, amikor Veiszer Alinda egy pódiumbeszélgetésre hívta Mácsai Pállal, és azt kérdezte tőle, újra ugyanígy járna-e el, azt válaszolta: „Úgy gondolom, az ilyet nem szabad nagy dobra verni… de kis dobra sem nagyon.” Majd: „Nem volt kár [lefolytatni az ügyet], mert fontos dolgok történnek, szerintem, de nem biztatnék senkit, hogy álljon ki.” (ITT megnézhető a részlet.)
  • Mérő Vera szerint ez volt a magyar metoo történetének mélypontja, egyben kirívó példa mindarra, amin az egész ügy „elvérzett”: „Amíg a nők azt hallgatják, hogy »nagyon fontos a te ügyed, de most fontosabb a színház helyzete« vagy »nagyon fontos a nőügy, de most politikai nyomás alatt állunk, úgyhogy inkább maradj csöndben«, addig mit várunk? Elég komoly üzenetértéke van annak, ha Magyarország legjobbjának tartott, legtekintélyesebb színházának vezetője mond ilyet – amire az egyik legelismertebb magyar műsorvezető nem reflektál. 
  • Máté Gábor szerint azonban félreértelmezték a szavait. Ma azt mondja: „Mindent ugyanígy csinálnék most is, csak arra próbáltam – tán nem a legszerencsésebben – utalni, hogy amikor egy intézmény egy ilyen a súlyos ügyben transzparensen akar eljárni, majd néhány hét leforgása alatt váratlanul politikai sortűz alá kerül és sóval kívánják behinteni, akkor nagyon nehéz másoknak jó szívvel azt tanácsolni, hogy csináljátok bátran utánunk! Nem értem, a színházi emberektől miért várjuk el a transzparenciát, miközben minden más területen nem várjuk el. Persze tudom, azért, mert a művészek ismertek, így jól meg lehet hurcolni őket – az áldozatokat ugyanúgy, mint az elkövetőket –, de

nem fair, hogy mindeközben a civil foglalkozású elkövetőkről kuss van, vagy annyi jelenik meg róluk, hogy Z. Lajos. És arra is gondoltam a kijelentés alatt, hogy az áldozatoknak ma Magyarországon szinte kizárólag hátrányuk származik a metoo-ügyekből.” 

  • Mérő Vera azt mondja: „Mi lenne a fő cél minden metoo-esetben? Hogy az elkövető ne kerülhessen többé olyan hatalmi pozícióba, ahol más emberek testi, lelki határait átlépheti. […] Ha a kapcsolati erőszak mintázatára gondolok, akkor azt mondhatom: az az elkövető, akinek nem kell felelnie a tetteiért, akit nem számoltatnak el, és aki nem tesz lépéseket azért, hogy megváltozzon, csak okosabb lesz a bántalmazásban, ügyesebben fogja csinálni.”
  • Kovács Bálint ezt kiegészíti azzal, hogy: „Nemcsak az a kérdés, hogy megbocsátunk-e az elkövetőnek, és hagyjuk-e őket tovább dolgozni, hanem az is, hogy milyen helyzetbe hozzuk azokat, akikkel a jövőben együtt kell dolgozniuk – biztosítjuk-e a feltételeket ahhoz, hogy ők biztonságban érezzék magukat? Mert mint tudjuk, a magyar színházi kultúrában egy rendezőasszisztens nem mindig mondhatja, hogy ő ezzel a rendezővel nem dolgozik, de egy színész is nehezen, ha társulati tag. Tehát, amikor egy igazgató segítő kezet nyújt egy #metoo-botrányba keveredett rendezőnek, azzal mindenkit nehéz helyzetbe hoz a csapatában. És akkor még ott van az áldozat, aki azt fogja látni, hogy ezt lehet. Őt elüldözik, vagy magától kényszerül kilépni, mert meghurcolják, a nagy hatalmú elkövető meg éli tovább az életét. Ilyenkor mindig azt mondom: gondoljunk már bele, az áldozatnak ez milyen érzés lehet!”
  • Rendszerszintű megoldásban gondolkodik Rudolf Péter. A Vígszínház igazgatója a WMN-nek azt mondja, 1991-ben vetette fel először, hogy a kamara kapjon olyan jogosultságokat (a jogászokhoz és orvosokhoz hasonlóan), amelyek lehetővé teszik, hogy csak a tagjai dolgozhassanak a szakmában. Így a kamara, amelyik tisztában van a színházi folyamatokkal, járhatna el szakmai ügyekben. Ez megteremthetné az alapját például egy etikai bizottság felállításának is. „És akkor nem a sajtón, és nem is bíróságon keresztül intéződnek az ügyeink (bár oda általában nem is jutnak el), hanem szakmán belül” – mondja. Ez nemhogy nem valósult meg, de a Színészkamara rövid időn belül elveszítette kamarai státuszát is, és MASZK Országos Színészegyesület lett belőle. Ám Rudolf az ötletét azóta is hangoztatja, mert szerinte például a #metoo-ügyekben is megoldást jelenthetne. Ha egy rendezőt a kamaránál bármilyen váddal illetnek, az etikai bizottság kivizsgálná az ügyet. Amennyiben a vétség megállapítható, annak súlyosságától függően meghatározná, milyen büntetés jár érte, például milyen hosszú eltiltás. Annak letelte után pedig, ha nem követ el újabb vétséget, visszatérhetne a szakmába. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen bizottságot az egész szakma elfogadjon, és a döntését érvényre juttassa, olyan összefogás kellene a szakmában, ami egyelőre nincs meg. 

    Eddig jutott a metoo Magyarországon – megkerülhetetlen és visszafordíthatatlan, vagy kihagyott lehetőség?

    WMN XL – 2023. november 13. – GyD

  • Nyúl Boglárka így összegzi a metoo hatását: „Biztos többen tudnak arról, hogy létezik ez a probléma, de ami igazán kívánatos lett volna, hogy képzések induljanak el ennek hatására a rendőrségen, a bíróságokon és iskolákban, hogy vizsgálatok kezdődjenek, és protokollokat alakítsanak ki a cégeknél, a közszférában és az oktatásban, ez sajnos teljesen elmaradt. Így most a metoot csak az egyik legsikeresebb online kampánynak tekinthetjük, amivel annyit sikerült elérni, hogy az emberek beszélnek róla.”
  • Mérő Vera ennél valamivel optimistább: „Annyi biztosan történt, hogy mára szinte mindenki kicsit jobban ügyel a szájára és a kezére. Az a kikezdhetetlen gátlástalanság és elbizakodottság, ami korábban jellemző volt hatalmi szinten, mára erősen megkopott – és ez komoly eredmény. Hiszen mi tartja vissza a bántalmazót? Csakis a lebukástól való félelem. A metoo lényege pedig az, hogy ezt a visszatartó erőt megteremtse.” Szerinte a társadalmi diskurzusra mindenképp szükség volt, másképp nem jutna el mindenhová az ügy:

„A világ elindult a változás felé, és ez a folyamat már nemigen tud visszafordulni. A metoo mára megkerülhetetlen és elpusztíthatatlan. Ez akkor is így van, ha én sem vagyok biztos abban, hogy ez a művészet, vagy akár a színészek szempontjából kizárólag és mindenki szempontjából jót hozott […]. De bármi is legyen az egyéni vélemény, a közmegegyezés mára az, hogy a visszaélések lehetőségét meg kell előzni.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jorm Sangsorn

Kurucz Adrienn