Szabó Anna Eszter: Ezt a mocskot mind magunkon hordozzuk

–

Nem emlékszem, hol voltam, mit csináltam, amikor elolvastam Jodi Kantor és Megan Twohey eredeti Weinstein-cikkét a New York Timesban. Arra sem, mi zajlott a fejemben közben. De az rémlik, hogy nem lepődtem meg. Már akkor is nehezen ütötte meg az ingerküszöbömet, ha kiderült egy férfiról, hogy szexuális predator. Az meg, hogy rendszerszintű probléma a zaklatás, a visszaélés, az áldozathibáztatás, szintén nem volt új infó számomra.

A #metoo magával sodort engem is

A szellem kiszabadult a palackból. Én pedig, olvasva a rengeteg beszámolót, az áldozatok történeteit, elkezdtem furcsán érezni magam.

Álmatlanul forgolódtam éjszakánként, és amikor mégis elaludtam, zavaros álmaim voltak. Tényleg nem értettem, miért. 

Fel sem merült bennem, hogy bármit is eltemettem magamban, hiszen nem csináltam titkot abból – írtam is róla többször –, hogy gyerekkoromban sorozatos zaklatásnak voltam kitéve, miután nagyon hamar elkezdtem nőiesedni (külsőleg). Számos trauma ért, de mindig azt gondoltam, hogy ezekkel már foglalkoztam annyit, hogy ne kísértsenek, többé ne kússzanak be alattomosan a mindennapjaimba. Naivan hittem ebben. 

Aztán jöttek itthon is a nagy coming outok, Sárosdi Lilla, a Marton-ügy, Kerényi Miklós Gábor… és én egyre zaklatottabb lettem. Aztán egyszer csak mintha egy nagy puffanást éreztem volna a gyomromban. 

Képek sokasága villant fel a fejemben. És akkor megértettem valamit.

„Már-már lovagias”

Leesett, hogy az a fiú, akit nem tudtam hova tenni a múltamban, az nem egy egyéjszakás kaland volt. Sosem voltam képes beilleszteni a képbe azelőtt.

A barátaimnak úgy meséltem, hogy én sem értem, de volt egy egyéjszakásom. El is terjedt rólam a pletyka, hogy kifordultam magamból, a nagy szerelmi bánatomban már összefekszem random idegennel is. Nagyon bántott, de leginkább az, hogy éreztem, valami nem stimmel. Ma már értem, mi történt. Azt hiszem legalábbis, mert még mindig nem tiszta minden.

Buliztunk, nagy társasággal, egy borozóban iszogattunk, csocsóztunk, szuper este volt. Aztán szépen hazaindult mindenki, én is, de visszafordultam, mert ott hagytam valamit a pultnál, ahol összefutottunk azzal a helyes fiúval, akivel pár nappal korábban a suli előtt ismerkedtünk össze, jót dumáltunk.

Nagyon kedves volt, udvarias, már-már lovagias.

Hangsúlyozom, épp az első szerelmi csalódásomat gyászoltam, nem voltam ép állapotomban, csúcson járt a táplálkozási zavarom, és rettenetesen le voltam fogyva, így az alkoholnak sem volt nehéz dolga. 

Dumálni kezdtünk, aztán együtt léptünk le.

Felmentünk a tetőre, boroztunk tovább. Én előadtam a felvételi repertoárom, Manci monológját a Lila ákácból, aztán egy dalt is elénekeltem, Aldonza dalát a La Mancha lovagjából, Édith Piafot, szavaltam Adyt, Radnótit, a fiú meg csillogó szemmel nézett.

Olyan kedveseket mondott, én meg szárnyaltam a kiváltott hatástól.
Hagytam, hogy megcsókoljon. Nem emlékszem, milyen érzés volt.

Én kérleltem, hogy ne csinálja, ő mosolygott

Eltelt az idő, nekem elment az utolsó buszom is, ami nem volt elhanyagolható, mert a város szélén laktunk. A szüleim házon kívül voltak épp, úgyhogy amikor a fiú felajánlotta, hogy aludhatok nála, megköszöntem a lehetőséget, de kikötöttem, hogy csak szállásra van szükségem, nem fogok, nem szeretnék lefeküdni vele.

Még mondta is, hogy jaj, persze, nem kell hogy féljek. Hazamentem vele. Innentől homályos a kép, még mindig.

Annyira emlékszem, hogy kérleltem, ne csinálja, hagyja abba. Toltam el magamtól, de a végtagjaim ólomból voltak, forgott a világ. Emlékszem, mosolygott. Boldog volt. Abba a hitbe ringatta magát, gondolom, hogy nem azt mondom, amit érzek. 

Az is beugrott, hogy nedves volt az arcom, holott észre se vettem, hogy sírok. Ő sem.

Megpróbáltam befogni a száját, hogy legalább ne hangoskodjon, szégyelltem, hogy hallhatják a szomszéd szobában a lakótársai.

Eljött a reggel. A fiú még mindig boldog volt. Én zokogtam, ő azt hitte, milyen édes, kedves, érzékeny lány vagyok, majd ő gyámolítani fog. Elrohantam. Jött utánam, próbált győzködni, hogy nekünk együtt kell lennünk. Az én fejemben csak az zakatolt, hogy mekkora idióta voltam, hogy lehettem ekkora barom.

Minek mentem oda?

Mire hazaértem, már kíméletlenül kurváztam magam.
Buta egyéjszakás kaland – ez volt a verdikt. 
Ezzel könnyebben számoltam el talán – sokkolóan hamar bekapcsolt a védekező mechanizmus. 

Az illető keresett továbbra is, próbált meggyőzni, hogy mivel nagynevű színházi ember rokona, akár be is tudna nyomni egy színházba, jól járnék. Mint akibe áram csapott, úgy küldtem el a fenébe.

Soha többé nem beszéltünk. Én meg „elfelejtettem”.

Egyéjszakás kaland. Könnyűvérű vagyok. Jobb az, gondolhatta a tudatalattim – egészen 2017-ig, amíg az a bizonyos Weinstein-cikk megjelent, és a lavina elindult. 

Trauma-imposztorszindróma

A filmben több áldozat történetét, vallomását ismerhetjük meg. Nálam pedig közben egyszer csak leesett a tantusz. Teljesen mindegy, hogy az erőszak, a visszaélés milyen súlyú – az, ahogyan közben és utána érezték magukat az áldozatok, egy és ugyanaz. 

Tiszta elmebaj, de talán azért is merek beszélni mindarról, ami velem történt, mert mások történeteihez képest a mai napig nem érzem igazán súlyosnak. Annyi rémséges sztorit hallottam már, annyi szörnyű esetről olvastam, valahogy mindig azt éreztem, az én élményem semmi. 

Trauma-imposztorszindrómám van, ha létezik ilyen egyáltalán.

Játszi könnyedséggel vagyok képes minderről beszélni, csak akkor keresgélem a szavakat, amikor a testiséggel kapcsolatos szavakat kell használni. Ezek az élmények blokkolják a nyelvem. Érdekes paradoxon ez, hogy gátlásosan, kínlódva mondok ki szavakat, mégis rengeteget, sőt egyre többet beszélek ilyen témákról, mert segít. De ahányszor kiráz a hideg egy szótól, pontosan tudom, hogy még falak húzódnak bennem. Dolgozom rajtuk, keményen. 

Mit akarok kihozni mindebből? Azt, hogy akit zaklatás ér – bármilyen súlyú, bármilyen fajta –, annak, a saját szemében, soha nem lesz már makulátlan a teste, a lelke. Bármikor fel tudom idézni, milyen, amikor kislányként olyasvalaki fogta meg a mellem, akiben bíztam. Ugyanúgy, ugyanott ráz ki a hideg.

Ugyanaz a tűzforró érzés lobban fel az érintések helyén, mint amikor bántalmaztak. A billog helye. Mint egy életre szóló szégyenfolt. 

Hiába tudom, hogy a bűnt nem én követtem el. Nem bántottam senkit. Nem én hagytam figyelmen kívül a másik akaratát, intim szféráját. Nem én éltem vissza a testi fölényemmel. 

Mégis én szégyellem magam a bántalmazóm helyett

Weinstein számtalan nőt bántalmazott, zaklatott, molesztált, félemlített meg. Volt, akit megerőszakolt, volt, akit „csak” megalázott, megfogdosott. Mindenki magával hordozza utána a mocskot. A szégyent. 

Ezért van felfoghatatlan jelentősége annak, amit ez a két újságírónő véghez vitt. Lehet elemezgetni, milyen káros hatásai voltak/vannak a #metoonak, a túlkapásoknak, a visszaéléseknek. Nyilván ilyenek is voltak, vannak. De az áldozatok – legyenek akárhol, akármilyen szinten érintettek – megkönnyebbülhettek, legalább azáltal, hogy megérezték, milyen fájdalmasan sokan vannak.

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak vele úgy, mint én, hogy a vallomások hatására kerültek csak felszínre az eltemetett traumáik. Bármilyen fájdalmas tud lenni a felismerés, legalább nem lappang már, nem fojtogat láthatatlanul. 

Én is azt hittem, feldolgoztam az élményeimet, aztán a moziban a gyomorszájam magasságából tört fel a sírás, és egész hazaúton fojtogatott a görcsös hüppögés. Nem a saját élményeim ráztak meg ennyire. Hanem, ami a filmben is elhangzott: a kollektív fájdalmunk.

  

Visszük, a fogunk között tartva

Évszázadok traumáiban osztozunk, ha beismerjük, ha akarjuk, ha nem. Ez a teher még akkor is közös, ha közünk sincs hozzá. Túl mély sebek. Mintha mindig ott lógna a levegőben, hogy ilyesmi bármikor, bárkivel megtörténhet. Még azt is megérintheti a szele, aki képes egy ilyen alá-fölé rendelt helyzetben nemet mondani, felülkerekedni az agresszoron. 

Amikor Carey Mulligan karaktere a filmben az asztalra csap, mert egy bárban egy pasas képtelen felfogni, hogy nem kér belőle, abban az erőteljes gesztusban minden benne volt. A kétségbeesettség, a tehetetlenség dühe. Hogy a rohadt életbe már, a NEM az NEM! Hogy az áldozat nem hülye, nem ostoba, nem lotyó, nem haszonleső, nem élvezte titokban, nem, csak épp kiszolgáltatott helyzetbe került, mert ignorálták az igényeit. 

Kiszállt a lelke a testéből, hátha legalább az megmenekülhet. 
De ez csak illúzió.

A lélek maga a szemtanú, viszi magával a terhet, gyorsan, kapkodva becsukott bőröndként, amiből szépen, fokozatosan, apránként hullik ki mindaz, ami belekerült. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Igor Ustynskyy

Szabó Anna Eszter