Ugye, egyszer elmúlik az anyai kialvatlanság?

–

Másnaposság buli nélkül

Tudom, tudom, írtam már erről. Higgyétek el, én lennék a legboldogabb, ha végre kifogytam volna a nem alvással kapcsolatos mondanivalókból. 

Azt hittem, nekem biztos kilenc évet kell majd leszolgálnom a karmám jegyében, mivel én pontosan kilencéves voltam, amikor leszoktam a szüleimhez való átjárásról. Igyekeztem tutira menni, képes voltam direkt bepisilni, hogy még véletlenül se kísérjenek vissza a saját ágyamba. 

Szóval megbékéltem a sorsommal. 

Biztos voltam benne, hogy azért szenvednek alvásundorban a gyerekeim, hogy átérezzem, min mentek át a szüleim kiskoromban. 

De már túlléptük a kilenc évet. 

Nem részletezném, hogy melyik gyerekem milyen módon trollkodja szét az éjszakákat, mert a végeredmény szempontjából valójában mindegy is. Gyakorlatilag másnaposan kelek minden reggel, anélkül, hogy előző este buliztam volna.

Az éjszakák nagy részében pontosan tudom, mi történik körülöttem: hallom, amikor a macska kaparja az almot, és azt is, amikor az első busz elmegy a ház előtt. Hallom a fekete rigót az erkélyen, és azt is, ha légy köröz a szomszéd szobában. 

Anyuka, minek ment oda?

Persze sokaktól megkaptam már, hogy ez az egész azért van, mert babakorukban nem hagytam sírni a gyerekeimet.

Másoktól meg azt kaptam meg, hogy az igény szerinti szoptatás meg a hordozás pecsételte meg a sorsomat, mert a gyerekek nem tanulták meg, hogyan nyugtassák meg magukat. 

Ha bármelyik anyacsoportban felmerül a kérdés, hogy nagyobbacska nem alvós gyerekekkel mit kezdjen az ember, rögtön két táborra oszlik a kommentszekció. 

Az egyik szerint ugye „minek ment oda” a kedves anyuka, hát ezért nem szabad soha együtt aludni, most meg már késő bánat. A másik oldal ugyanilyen cipőben jár, így együttérzéséről biztosítja a posztolót.

Ja, majd megfeledkeztem még egy szűkebb, de annál hangosabb harmadik táborról, az ebbe tartozók pedig azt vallják, hogy nem szabad sírni a fáradtság miatt, mert hamar elmúlik ez az időszak, és később majd hiányozni is fog – főleg, amikor az orrunkra csapja a büdös kamasz a szobája ajtaját, és délben úgy kell majd kirobbantani az ágyából.

Általában ezekkel a bölcsességekkel rengeteget segítenek. Ja nem. Csak még egy kis bűntudatot is akasztanak a nyakunkba, amiért nem tudjuk értékelni, hogy még mennyire kellünk a gyerekeinknek. Ők általában azok, akik azt is elítélik, hogy valaki képes telefonozni szoptatás közben, ahelyett, hogy a gyerMeke szemében gyönyörködne órákon át. 

Aztán, miután mindhárom csoport képviselteti magát a kommentmezőben, elindul némi ötletelés. Mindenki megosztja, milyen eszközökkel próbált úrrá lenni a helyzeten, de 

az van, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatban csak egy dolog biztos – és ezt nem győzöm hangsúlyozni –, mégpedig hogy bárki bármit mond, nincs tuti recept. Semmire. Az alvásra sem. 

Pedig szerintem kijelenthetem, hogy az alvás elősegítésére felhasznált módszerek és eszközök arzenáljánál nincs színesebb. 

Magnézium, nyugtatótea, masszázs, illóolajok, friss levegő, gyógynövényekkel töltött melegítőpárna, fehér zaj, altató dallisták, súlytakaró, tompa fények az altatás előtti órákban és a sort még folytathatnám. 

Valószínűleg a közösségi oldalak algoritmusai is tudják, miben vagyok, mert hetek óta bombáznak egy hirdetéssel, ami lélegző plüsst kínál azoknak, akik nem tudnak aludni. Nem viccelek! Emelkedik a mellkasa, nyugtató zenét játszik, mindent tud. Egy kétségbeesett napomon odáig vetemedtem, hogy rákattintottam a hirdetésre, hát ezen ne múljon, nézzük, mennyibe fáj a lélegző plüss. Persze jóval túllépte azt az összeghatárt, amit én ebbe a projektbe hajlandó lennék még beleölni. 

A világ pénzét elköltöttük már a magát tuti megoldásként hirdető teákra, hintaágyra, táplálékkiegészítőkre, százszázalékos illóolajokra, aztán meg futhattunk a pénzünk és a kipihentségünk után. 

Elrontottuk?

Elgondolkodtam már azon is, hogy talán tényleg elszúrtuk. Talán tényleg lehettünk volna szigorúbbak. Lehet, hogy be tudtuk volna törni a gyerekeket, nem tudom. Ezt már sose tudjuk meg. 

De ha visszatekintek, csak egy tapasztalatlan anyát látok, aki egyszerre akart magának és a gyerekének is jót. 

Ha külön altattam a gyerekeket, nem aludtak. Ha velünk, akkor igen. Én meg kimerült voltam. Aztán lett külön szoba, és mindenki simán el is alszik az ágyában, de nem sokkal később már jönnek is át. Mi pedig gyerekenként egy-két alkalommal bírjuk a visszakísérős módszert, váltott műszakban, de előbb-utóbb megtörünk. 

Ráadásul abszolút meg is tudjuk érteni, miért jönnek át hozzánk. Nyilván sokkal jobb nekik a szüleikhez bújva aludni.

Volt már olyan, hogy átjöttek, mély álomba zuhantak és két irányból karoltak át. Elfogott a sírás, hogy mégis micsoda megtiszteltetés, milyen végtelenül gyönyörű dolog ez a ragaszkodás, ez a feltétel nélküli bizalom. Én meg itt panaszkodom, hogy a sok mocorgás, kucorgás, bújás miatt képtelen vagyok normálisan aludni.

De hát persze hogy panaszkodom! Hiszen a kimerültség mindenre hat.

Van, hogy olyan szinten zsigerel ki az alváshiány, hogy sírni tudnék attól, ha csak hozzám szólnak, mert még a hangokat, szavakat feldolgozni sincs erőm.

Van, hogy órákig bámulom az üres képernyőt, mert képtelen vagyok összefüggő mondatokat alkotni. A minap haladékot kellett kérnem egy cikkemre, mert olyannyira kómás voltam, hogy a bevezetőt teljesen más témáról kezdtem el írni, mint amiről amúgy a cikk szólt volna.

Túlélésre játszani

Félreértés ne essék, azért nem általános ez az állapot. Vannak húzós időszakok. Az iskolakezdés általában ilyen. Sok a szorongás, több a feldolgozandó szociális élmény, ami természetes, hogy kihat a gyerekek alvására. 

Felriadnak, átszaladnak, és onnantól alszanak, mint a bot, csak épp engem nyomnak össze. 

Ha picit kényelmesebben fekszem, az csak azért lehet, mert a férjem átment a másik szobába, vagy mert én legurultam a matracról. (Múlt éjjel kétszer riadtam a hideg padlóra.)

Reggel meg a legnagyobb elégedettséggel nyújtózkodnak a kis haramiák, közlik, hogy megint milyen jót aludtak. Nos. Mit is mondhatnék. 

Persze, próbálkoztunk már vesztegetéssel, motivációs ajándékkal, könyörgéssel, hegyi beszéddel és önsajnáltatással is, és azt is kifejtettük már, hogy fáradtan türelmetlenebbek is vagyunk, játszani is kevesebb kedvünk, erőnk van. Hiába. Mindent értenek, fogadkoznak, próbálkoznak, szánják-bánják, de hát félnek, éjjeli fény és plüssarzenál ide vagy oda. 

És igazából innen tudjuk, hogy 

itt egy elemi szükséglettel állunk szemben, amivel egyszerűen nem tudjuk felvenni a harcot. Azt is tudjuk, hogy ez elmúlik. Addig is, amíg ez megtörténik, próbálunk túlélésre játszani. 

Az utóbbi hetekben alvómaszkot veszek fel, elalvás előtt akkurátus módon kipárnázom magam, mondván, hogy bármennyi alvás jut is aznap éjjel nekem, az legyen a lehető legkomfortosabb. Nagy híve vagyok a pár perces turbószundiknak, intravénásan tolom magamba a fekete teát, és mindenféle bűntudat nélkül küldöm ki a gyerekeket a szobából, ha a fáradtságtól ingerülten szükségét érzem pár perc csöndnek. 

Biztos vagyok benne, hogy valahol létezik egy olyan módszer–gyerek–szülő kombináció, ami ezt az éjszakai leválást fel tudja gyorsítani. Az sem kizárt, hogy idetéved egy kommentelő, és megmondja a nekünk is működő abszolút tutit. Én továbbra sem adom fel, hogy ez lehetséges. De azt egész biztosan tudom, hogy általános érvényű módszer, ami bármelyik családnak, bármilyen gyerekkel működne, nem létezik. 

És ezt azért emelem ki mindig és ennyiszer, mert tudom, hogy mindig vannak új anyák, akik a virrasztással töltött éjszakák alatt kétségbeesve keresik a bölcsek kövét. Nekik üzenem, hogy tegyék csak le a telefont, és próbáljanak aludni. Azzal járnak a legjobban.

Én is levettem már magamról a nyomást. Bízom abban, hogy annyi hozadékuk legalább lesz a nem alvós éveknek, hogy a gyerekek nem szorongást társítanak majd az alváshoz, hanem biztonságérzetet, nyugalmat, melegséget. Amit amúgy én is érzek, amikor hozzájuk bújok. 

Szabó Anna Eszter