Tényleg az árnyékszéken születhetett meg a reformáció alapgondolata?

–

Sorsfordító villámcsapás

Luther eleve azzal kezdte a róla szóló legendagyártást, hogy túlélt egy villámcsapást, amit kevesen mondhatnak el magukról. Az apja jogásznak szánta: 1505-ben az Erfurti Egyetemre tartott éppen, amikor hatalmas viharba keveredett. Dörgött, villámlott, amikor pedig a közelében lecsapott a villám, az ifjú Luther megfogadta, hogyha túléli ezt a vihart, beáll szerzetesnek. Az apja őrjöngött, kitagadással fenyegetőzött, de Luther nem engedett. Július 17-én belépett az Ágoston-rendiekhez, és két év múlva pappá szentelték Wittenbergben.

A világ kloákája

Mindenkinek vannak altesti szükségletei, a reformátoroknak is. Sokan megtapasztalták már, hogy a legjobb gondolatok néha a vécén születnek. Saját bevallása szerint így történt ez Lutherrel is. Sokat gyötrődött a saját bűnei miatt, minden igyekezetével azon volt, hogy betartsa a szerzetesi regulát, szabályzatot: aszketikus életmódot folytatott, imádkozott, böjtölt, vezekelt, még Rómába is elzarándokolt, mégis úgy érezte, túl sok a bűne.

Lelkiismeret-furdalása olyan erős volt, hogy sokan aggódtak az egészségéért is. Gyóntatópapja, Johann von Staupitz végül azt javasolta neki, hogy tanulmányozza a Bibliában Pál apostol írásait. Ma már természetes a bibliaolvasás, de akkoriban még a szerzetesek vagy a papok sem olvasták feltétlenül a Bibliát. Ám Luther megfogadta a tanácsot, és tanulmányozni kezdte Pál írásait. Dolgozószobája a wittenbergi kolostor toronyszobájában volt, és ott érte a megvilágosodás, miszerint

Isten kegyelméhez, a bűnbocsánathoz nincs szükség semmiféle jócselekedetre.

Ahogy Pál apostol is mondja: „Az igaz ember pedig hitből fog élni” (Róm 1,17) – ez az ige lett azután a reformáció kulcsgondolata.

Luther maga a toronyszobát jelölte meg a gondolat születésének helyéül, ahogy az 1545-ben írt Asztali beszélgetésekben megjegyzi: „Ezek az igék villámcsapásként hatottak lelkiismeretemre.” Hogy ez a megvilágosodás a toronyszobában történt, elfogadott tény, „toronyélményként” is került be az egyháztörténetbe. Ám a konkrét helyszín meghatározása sok vihart kavart a teológusok körében, annak ellenére, hogy Luther egyértelműen kloákát, vagyis árnyékszéket, szennyvízcsatornát írt, s a toronyszobának valóban volt saját vécéje.

De ahogyan ez lenni szokott, az egyháztörténészek mindezek ellenére azóta is azon vitatkoznak, hogy hol történt a dolog. Vannak, akik úgy vélik, hogy csak szimbolikusan használta a kloáka szót Luther, ugyanis sokszor nevezte a világot, a földi létet kloákának.

Azonban ennek a jelenetnek, ha valóban a mellékhelyiségben esett meg, van egy önmagán túlmutató teológiai jelentése is, mégpedig az, hogy Isten bárhol, bármikor megszólítható, ha igaz szívvel keressük meg – akár még a vécén való üldögélés közben is.

Erik H. Erikson, aki részletes tanulmányban elemezte az ifjú Luther személyiségét, abszolút elképzelhetőnek tartja a vécés jelenetet, s bevallom, saját tapasztalataim is megerősítik, hogy sorsfordító gondolatok születhetnek az illemhelyen.

„Robusztus” személyiség

Az egyháztörténeti írások is gyakran így jellemzik Luthert, ám Erikson úgy véli, hogy ez csak eufemizmus annak palástolására, hogy az ifjú Luther elég öntörvényű volt, és előfordultak nála dührohamok is. Kortársai szerint: „Egy ízben hirtelen a földre zuhant az erfurti kolostor kórusában, őrjöngeni kezdett, mint egy megszállott, és bika hangján üvöltötte: »Ich bin’s nit!« (Nem én vagyok!), illetve »Non sum! Non sum!« (Nem vagyok).”

A visszaemlékezésekben az áll, hogy épp Márk evangéliumának azt a részét olvasták fel, amikor Jézus meggyógyít egy néma és megszállott fiút: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és ahol hatalmába keríti, földhöz vágja őt, habzik a szája, és megmerevedik” (Márk 9,17).

Ezeket a sorokat hallva kapott rohamot Luther, amit a kortársak a démoni megszállottság jeleként értelmeztek. Erik H. Erikson pszichoanalitikus, aki elsősorban a személy pszichoszociális fejlődését vizsgálta, egy hosszú tanulmányban elemezte Luther fiatalkori személyiségét, már amennyire az a korabeli források, illetve Luther saját visszaemlékezései alapján megismerhető. Erikson szerint ez az őrjöngés (vagy freudi pszichológia szerint hisztériás roham) az identitáskrízis katartikus megnyilvánulása volt. Az akkor mindösszesen 21 éves Luther mély életválságot élt meg: apjával, a világi élettel szakított, ám ekkor már látta a papi és a szerzetesi élet visszásságait, bizonyos szempontból értelmetlenségét, viszont még nem tudta konkrétan megfogalmazni a problémáit. A bibliai történet feltépte benne a sebeket, ezért kezdett el őrjöngeni.

„A szavak, melyek Luther dührohamában hangzottak el, nyilvánvalóan azt a hatalmas belső szükségletet fejezték ki, hogy tagadjon egy vádat: »Nem vagyok az, akinek apám mond, és amit lelkiismeretem, rosszabb pillanataiban, rám próbál erőltetni. […] Azt mondhatjuk, hogy a roham verbális részében (»Nem vagyok!«), éppen azt tagadta, amit az apa mondott, nevezetesen azt, hogy Márton inkább megszállott, mint szent” – írja Erikson. 

Ez a kettősség a mai napig is jellemzi Luther megítélését. A korban az Istennel való közösség/szentség vagy éppen a démoni megszállottság jeleként tekintettek ezekre a megnyilvánulásokra. A későbbi magyarázók is jobbára ezt a két irányt követik:

a protestánsok szerint Luther Isten elhívott szolgája volt, a római katolikus elemzők közül pedig többen démoni lénynek vagy őrültnek tartják mind a mai napig. 

Persze vannak teológusok, mint például Otto Scheel, aki Luther életének forrásait kutatta, ő abszolút tagadja a „kórusjelenet megtörténtét”. Erikson szerint azonban Luther életében gyakoriak voltak a szorongásos rohamok, amikről maga Luther is beszámolt. Elmesélte például, hogyan küzdött az ördöggel, látomásai is voltak, máskor pedig elképesztő lendülettel és (ön)tudatossággal végezte reformátori munkáját úgy, hogy nemcsak a szűk környezetét, hanem tömegeket is magával ragadott. Ma talán mániás depressziósnak neveznénk, de akárhogy is, ez a bikaszerű, a felismert igazsághoz végletekig ragaszkodó, öntörvényű, mégis tépelődő, robusztus személyiség kellett ahhoz, hogy szembe merjen szállni a pápai hatalommal.

Nőszöktetés reformátori módra 

Mint köztudott, a protestáns lelkészek házasodhatnak. Luthernek magának is volt felesége, bár Erikson szerint a reformátor nem volt teljesen ellene a cölibátusnak. Azt vallotta, hogy: „A szerzetesek csak harmincéves korukban tegyenek fogadalmat, amikor a nemi gerjedelmek már túl vannak a csúcsponton, az ember azonosságtudata szilárdan meggyökeresedett, és ideológiai hajlíthatósága is véget ért.” 

Luther már jóval túl volt a harmincadik életévén, amikor megismerte későbbi feleségét, Bora Katalint, aki hatéves korában vonult be a nimbscheni zárdába, és 16 évesen tett örök fogadalmat. Katalin a kolostorban hallhatott először a reformáció tanairól. Luther iratai meggyőzték őt és rendtársait arról, hogy nem szükséges elvonulniuk a világtól ahhoz, hogy felajánlják életüket Istennek, hanem feleségként és anyaként is lehet Istennek tetsző életet élni.

Katalin vezetésével kilencen úgy döntöttek, kilépnek a rendből. Mivel kérelmüket a rendfőnök elutasította, Lutherhez fordultak segítségért. Luther pedig megszervezte a nőszöktetést a zárdából. 1523 nagypéntekén, összejátszva az öreg kocsissal, Leonard Koppéval, aki a kolostorba a heringet hordta, kicsempészték Katalint és társait a kolostorból.

A kocsis egyenesen Wittenbergbe vitte a nőket. Akkor Luther még nem is sejtette, hogy a heringeshordóból kikászálódó egykori apáca lesz a felesége és hat gyerekének anyja.

Katalin erőskezű asszony volt, maga Luther csak „Herr Käthe”, Kati uraság néven illette. A gyerekek mellett Katherina nagy házat vezetett, szó szerinti és átvitt értelemben is, ugyanis a család az egykori wittenbergi kolostorban lakott. No nem egyedül, mert a hatalmas épület egyfajta diákszállásként is működött a Wittenbergi Egyetem diákjai számára. Az étkezések is közösek voltak, ahol az asztaltársaságban Luther szívesen elbeszélgetett nem csupán a teológiai kérdésekről, hanem az élet apró-cseprő ügyeiről is. Ezek az Asztali beszélgetések később nyomtatott formában is megjelentek, s nemcsak teológiai, hanem kortörténeti jelentőségük is óriási.

Luther szeretett enni, kedvelte a jó társaságot, és német lévén a sört is. Bár úgy vélte, hogy a németek romlásának egyik oka éppen a sör, ő maga mégis napi rendszerességgel élt vele. A komlóból készült házi sört pedig Katherina főzte a kolostorban, mégpedig hektoszámra, hiszen sok szomjas torkot kellett ellátnia estéről estére. Ezért van az, hogyha Németországban vagy éppen az Egyesült Államokban járunk, könnyen találkozhatunk a reformátorról vagy a feleségéről elnevezett sörrel. 

Buli és máglya 

Tény és való, hogy Luther szeretett bulizni, ám szerintem kevesen gondolnák róla, hogy azt is így ünnepelte meg, amikor a pápa kiátkozta.

Ez nem kizárólag az egyházból való kitagadást jelentette, hanem konkrét halálbüntetést, mégpedig oly módon, hogy bárki, bárhol büntetlenül megölhette. A helyzet annyira komoly volt, hogy a reformátornak majdnem egy évig álruhában kellett bujkálnia Wartburg várában.

Mondjuk, nem tétlenkedett, mert közben lefordította az Újszövetséget. 

1520 novemberében kapta kézhez a pápai bullát, amelyben felszólították tanai visszavonására. Tisztában volt vele, hogy ha ezt nem teszi meg, kiátkozás vár rá. Hatvannapnyi haladékot kapott, de Luther nem várta meg a határidőt, hanem barátaival már decemberben egy nagy buli keretében máglyára vetették a pápai iratot.

Azután jelmezekbe öltözve valóságos karnevált tartottak, rezesbanda kíséretében körbejárták a várost, összegyűjtötték a katolikus iratokat, és azokat is máglyára vetették. Ezek után Luthert a pápa 1521. január 21-én végérvényesen kiközösítette a római katolikus egyházból. Lényegében ekkor vált világossá Luther számára, hogy nem lehet a római katolikus egyházat megreformálni, mindenképpen el kell szakadnia a pápai hatalomtól. Így talán azt is mondhatjuk, hogy ez a „buli” volt a protestáns egyházak születésnapja.

Miklya Luzsányi Mónika