Csepelyi Adrienn: Miért csinálunk rögtön bűnöst az áldozatokból?

–

Ha cinikus akarnék lenni, azzal kezdeném, hogy mindig is Aidan-párti voltam – de ez sajnos egyáltalán nem a poén helye és ideje. Három nő állt ki a nagy nyilvánosság elé, hogy részletesen, számukra nyilvánvalóan felzaklató és fájdalmas módon előhívja bántalmazásának emlékeit.

Mélyre menő történeteket olvashattunk, a Hollywood Reporter már az első cikkében is orvosi papírokkal támasztotta alá, hogy az egyik nő valóban szexuális bántalmazás áldozataként keresett fel egy erre specializálódott klinikát, a másik egészen döbbenetes részleteket osztott meg arról, hogyan szorította sarokba Chris Noth, és miként nyúlt a nemi szervébe.

Nem vagyok nyomozó, de elég árulkodó, hogy a nő azt mondta: amikor Noth „felfedezte” ujjaival a tampont a nő hüvelyében, afelől érdeklődött, a menstruációja vége felé jár-e már. Szerintem egyetérthetünk: ha valaki valóban akarja az együttlétet, nem menet közben derül ki, hogy épp tampont használ.

Ez persze egyáltalán nem jelent semmit, amíg nincs ítélet, semmi sem biztos.

Csak azt tudnám, hogy akkor a magyar internet népe vajon miért olyan biztos abban, hogy a három nő hazudik, hogy valójában akarták a szexet, csak utólag pénzt akarnak kicsikarni „szegény ártatlan” színészből?

Szép és fontos dolog az ártatlanság vélelme, de vajon miért nem jár azoknak a nőknek, akik ilyen súlyos vádakkal állnak a világ elé?

Vajon miért olyan nehéz elfogadnunk, hogy sajnos nem mindenki jó – de hogy ebben a sztoriban ki a hazug, azt egyelőre nem tudjuk?

Nagyon nem szeretem a „nő létére” kitételt, de bevallom, nekem a hajtövemig szalad a szemöldököm, amikor azt látom, hogy nők ekéznek nőket a kommentmezőben, vagy lájkolgatják a férfiak által beírt, nagyon súlyosan nőgyűlölő, áldozathibáztató kommenteket.

Sokan talán föl sem mérik, milyen hatása van annak, ha a kommentmezőt görgetve a bántalmazottak azt látják: ez jut nekik osztályrészül, ha fel merik vállalni a történetüket.

Különösen fontos lenne, hogy ebben a jelenleg zajló társadalmi változásban (azért nem írom, hogy #metoo, mert ez már önmagában is szitokszónak számít lassan) a nők támogassák a nőket: ha mi sem vállalunk sorsközösséget egymással, mi sem biztosítunk támogató figyelmet a hasonló esetekben, akkor hogyan várunk változást bármilyen egyenjogúsági ügyben?

A hozzászólások persze szép kis mintázatot rajzolnak, a sokadik ilyen témájú cikkem után már nagyjából időrendben tudom sorolni, mikor melyik típus jelenik meg az írásom alatt. Ugyanakkor mostanában az eddig megszokottnál sokkal cinikusabb és kegyetlenebb kommenteket látok tömegével záporozni – nőktől és férfiaktól egyaránt.

„Amilyen jól néz ki, engem zaklathatott volna!”

Bevallom, én ezen döbbenek meg mindig a legjobban. Ezt a kommenttípust eddig rendszerint férfiaktól lehetett látni az olyan esetek alatt, amelyekben idősebb nő él vissza a hatalmával, és bántalmaz szexuálisan fiatal fiút. „Höhö, bárcsak nekem lett volna ilyen tanárnőm!” – és társai. Valamiért még mindig nagyon nehezen megy át az üzenet, hogy felnőttfejjel talán izgalmas szexfantázia az ilyesmi, ugyanakkor egy gyerek számára igenis trauma, akkor is, ha nem tudja akkor és ott felmérni.

Na de hogy nők azzal poénkodjanak, hogy bárcsak megerőszakolnák őket? Csak azért, mert a gyanúsított történetesen jóképű?

Aki élte már át a bántalmazás bármilyen formáját, biztosan összerezzen minden hasonló komment láttán. Mert nem csupán ízléstelen, hogy az erőszakot valamiféle vágyott dologként állítják be, de ezzel lényegileg letagadják az erőszakot átéltek traumáját.

„Jaj, hagyjuk már, akarták, csak most pénzt szeretnének!”

Igen, tisztában vagyok vele, hogy a #metoo-mozgalom is kitermelte a saját vadhajtásait. Felháborítónak és gyomorforgatónak tartom, amikor bárki hamisan vádol erőszakkal egy embert, teljesen mindegy, kiről van szól. Kevés alávalóbb dolog létezik ennél, ebben mindannyian egyetértünk szerintem.

De az mégis hogy van matematikailag, hogy ha három nő állít valamit egy férfi ellenében, akkor BIZTOS, hogy a nők hazudnak?

Miféle képlet alapján mondanak azonnal ítéletet a nők felett, akik olyasmiket vallanak be nyilvánosan, amiről jóérzésű ember nem szeretne tömegek előtt beszélni – de legfőképpen átélni nem szeretné ezeket?

Apropó, pénz: te mennyiért engednéd, hogy olyasmit tegyenek veled szexuálisan, amire egyáltalán nem vágysz? Mennyiért mesélnél emberek milliói előtt arról, hogyan ujjazott meg téged valaki akaratod ellenére?

Na, ugye. 

„És csak most jutott eszükbe? Na persze!”

A legközhelyesebb és legfelszínesebb komment mind közül. Egy súlyos traumát az áldozatok gyakran évekre, évtizedekre magukba temetnek – nemritkán saját maguk számára is hozzáférhetetlenül. Aztán egyszer csak valamilyen inger hatására felszínre törnek az emlékek. Például újra az ismert színésszel van tele a tévé és az internet is.

„Akkor élvezte, most meg utólag meggondolja magát!”

Aki akár csak öt percet szán arra, hogy olvasson picit a bántalmazás természetéről, az tudja, hogy gyakran egyáltalán nem olyan világosak a határok. Hogy ami egy hatalmi pozícióban lévő férfi számára egyértelműnek tűnik, az egy nő esetében, akit arra kondicionálnak gyerekkora óta, hogy legyen engedelmes, mindig mosolyogjon, és lehetőleg ne okozzon semmi kényelmetlenséget senkinek, nos, az egy nő számára sokkal bonyolultabb és nehezebben kimondható.

Igen, elképzelhető, hogy egy pontig vonzó egy ismert, jóképű férfi közeledése. És igen, van olyan, hogy menet közben lesz rosszérzése a nőnek. Hogy le akar állni, de hiába kéri, a férfi csak azért is megszerzi.

Számomra felfoghatatlan, miért van akkora kultusza annak még mindig, hogy ha egy nő nemet mond, akkor az valójában igen, „csak kéreti magát” vagy „nem akar könnyűvérűnek tűnni”. Mérhetetlenül ártalmas elképzelés, ami a férfiakat ugyanúgy nehezen átlátható helyzetekbe sodorja, mint a nőket.

Épp ezért lenne itt az ideje, hogy elfeledkezzünk erről az ostobaságról, és végre széles körben is elfogadjuk: a nem az nem. Akkor is, ha az elején hangzik el a flörtnek, és akkor is, ha akár aktus közben.

„Úgy unom már a #metoo-t, minden napra jut egy kamu nemi erőszak!”

Ó, tényleg? Tényleg sajnálatos, hogy fárasztanak más emberek traumái, de ezekről a dolgokról egyszerűen muszáj beszélnünk. Például, hogy mire a gyerekeid vagy unokáid felnőnek, nekik már ne kelljen átélniük olyasmit se ismert, se ismeretlen emberektől, amire nemet mondanának.

És ha már a számoknál tartunk: a nyilvánosságra kerülő szexuális erőszakkal kapcsolatos vádaknak öt százaléka kamu. Azért nem írom, hogy csupán, mert az arányok világosak, ugyanakkor az az öt százalék pont öt százalékkal több, mint ami tolerálható.

Az, aki hamisan vádol, aláássa a többi nő (ismétlem: az esetek 95 százaléka!) hitelét, további megaláztatásokat és fájdalmat okozva nekik. Minden hamis vád visszaveti az ügyet, és táptalajt ad azoknak a kommenteknek, amelyek hiteltelenítik azt, aki ki mer állni, és beszélni a saját bántalmazásáról.

Szóval elhiszem, hogy unod. És kívánom, hogy sohase legyél érintett.

De ha ennyire unod, akkor leginkább a te érdeked, hogy megszűnjenek ezek az ügyek, és ne untassanak tovább, nem? Hát akkor van egy ötletem: kommenteld be inkább azt minden ilyen hír alá: „nagyon várom, hogy kiderüljön az igazság, és azt, aki hazudik, példásan megbüntessék. És hogy mindenki felfogja: a nem az tényleg nem, mindig, minden pillanatban”.

Szerintem nem nehezebb, mint beböfögni, hogy unod.

És biztosan milliószor könnyebb, mint áldozatnak lenni.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/By Jeff Neumann/CBS