Eddig jutott a metoo Magyarországon – megkerülhetetlen és visszafordíthatatlan, vagy kihagyott lehetőség?

–

A következmények nélküli ország

2023. október 29-én Eszenyi Enikő kiesett a Dancing with the Stars celebvetélkedő műsorából – írják a hírportálok, és idézik búcsúzó szavait: „Én nagyon boldog vagyok, és köszönöm, hogy itt lehettem. Mindenkit nagy szeretettel köszöntök, aki végig támogatott.”

Milyen igaza van, más országokban (tőlünk nyugatabbra, ahogy mondani szokás) ez nem történhetett volna meg, nem lehetett volna ott, és nem mondhatta volna a partnere, hogy „Magyarország egyik igazi ikonjával” táncolhatott, mert aki ellen több tucat elismert színész és színházi dolgozó névvel, arccal vallotta, hogy súlyosan bántalmazó módon bánt velük színházigazgatóként, és valóságos terrorban dolgoztak a Vígszínházban, az nem kerülhetne újra képernyőre celebstátuszban, pláne nem bármiféle bocsánatkérés vagy a belátást tanúsító nyilatkozat nélkül. 

De ez Magyarország.

Ahol nemcsak Eszenyi Enikő rehabilitációja zajlik szinte folyamatosan (már négy hónappal a hatalommal való visszaélés kirobbanása után szerepelt a másik kereskedelmi csatorna másik celebvetélkedőjében, az Álarcos énekesben, majd 2021-ben szülőfaluja, Csenger 300 millió forintos állami támogatást nyert az ott alapított színházára, végül a Játékszínben kapott szerepet), de ugyanez történt Marton Lászlóval is, aki öt hónappal a metoobotrányának kirobbanása után kapott felkérést Oberfrank Páltól (egykori színészétől a Vígszínházban, aki közben a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója lett) a Tartuffe megrendezésére, valamint Keróval, azaz Kerényi Miklós Gáborral, aki két év szilencium után tért vissza a zenés színházakhoz, és azóta folyamatosan dolgozik, vagy Gothár Péterrel, akinek pedig a Kolibri Színház nyújtott segítő kezet, és bízta meg az Óz, a varázsló színpadra állításával. (Eszenyi és a három rendező között annyi különbség mindenesetre van, hogy utóbbiak kiadtak egy bocsánatkérő jellegű nyilatkozatot – más kérdés, hogy azokat mennyire tekintjük hitelesnek, és a szándékot őszintének.)

Ennél azonban még súlyosabb Kiss-B. Atilla esete, aki bizonyíthatóan eltussolta többrendbeli szexuális zaklatással vádolt kollégája, Kriza Zsigmond ügyeit, és nemcsak hogy maradt az Operettszínház igazgatói székében (társulata 73 százalékos többségének ellenszavazata mellett, és a szakma tiltakozása ellenére, az Emberi Erőforrások Minisztériumának döntése értelmében), de még osztályvezető tanár is lehet a jelenlegi SZFE-n. Ezek után miért is csodálkozunk, hogy az ő esetében is elmaradt a bocsánatkérés? De az utóbbi két évben kipattant színházi #metoo-ügyek esetében már mindig így volt: nem követte meg áldozatait sem a Thália Tanoda tanára, Gyöngyösi Tamás, sem a Spirit Színház alapítója, Perjés János.

Miért is tennék, ha úgysem lesz következménye itthon semminek?

Jó, ne túlozzunk, azt nem lehet állítani, hogy Eszenyi, Marton, Kero vagy Gothár pályája ugyanúgy haladt volna tovább – ez a kiváltság csak a kormány bizalmát élvező Kiss-B.-nek jutott. A többiek bizonyára súlyos szakmai hitelvesztést és ellehetetlenülést éltek meg – a nekik ajánlott munkát pedig sovány vigasznak tekinthették.

De most akkor volt következményük a hazai metoo-ügyeknek, vagy sem? Változott valami tőle, vagy maradt minden a régiben? Mi lenne az igazságos és méltányos lefolyása ezeknek az ügyeknek? Milyen bocsánatkérés, mekkora büntetés, és miféle visszatérés? És mi maradjon utánuk a társadalomban, amely évtizedeken (vagy évszázadokon) át ezeknek a helyzeteknek megágyazott, és hallgatólagosan támogatta őket?

Előkészített talaj

Erről kérdeztünk szakértőket és a színházi szakma érintettjeit – mert, noha a kérdés korántsem csak a művészvilágot érinti, ezt mindenki jól tudja, a metoo mégiscsak elsősorban ezen a szcénán keresztül tudott utat törni, és ez nem csak nálunk volt így. De ne feledjük: #metoo-ügy volt 2014-es a gólyatábori erőszak is (amelyért az elkövetőt 9 év börtönbüntetésre ítélték), a 2016-ban újra előkerülő Kiss László-ügy (amelyért ő az elkövetés idején, 1962-ben kevesebb mint egy évet ült), és a tyukodi polgármester, Czibere József 2017-ben elkövetett zaklatása is, amelyet az érintett, a helyi anyakönyvvezető, Németh-Kiss Pálma hozott nyilvánosságra, és vitt végig. Ezek mind a Harvey Weinstein-botrány kirobbanása előtt történtek, tehát még azelőtt, hogy a #metoo fogalma egyáltalán megszületett és elterjedt volna a világban abban az értelemben, ahogyan ma használjuk.

Éppen ezért a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene nevű Facebook-oldal és mozgalom alapítója, Mérő Vera jogvédő szerint

a metoo már létező pozitív folyamatokra erősített rá Magyarországon, mert addigra „kezdtük megtanulni az áldozathibáztatás fogalmát”.

Amihez nagyban hozzájárult ő maga is.

Számára az első ügy, amiben ennek a jelenségnek a káros voltát meg tudta mutatni és ismertebbé tudta tenni, a Facebook-oldala nevét is ihlető, Tehetsz róla, tehetsz ellene címen a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság által összeállított 2014-es oktatóvideó-sorozat volt, amelyben azt magyarázták el, hogyan kerülhetnék el a nők, hogy nemi erőszak áldozatai legyenek (például úgy, hogy ne járjanak késő este szórakozni, ne öltözzenek kihívóan, és ne fogyasszanak alkoholt, állítják a videók). Az áldozathibáztatásnak ez a kirívó példája még a külföldi sajtóhoz is eljutott, és jó apropót szolgáltatott arra, hogy illusztrálja egy patriarchális társadalom nőkkel kapcsolatos hibás és káros gyakorlatát. Nem beszélve arról, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyta a kriminológiai kutatások eredményét, amely szerint a nemi erőszakot többnyire az áldozat ismerőse követi el egy magánlakásban.

Voltak tehát előzményei a magyar metoonak is. De akkor miért lett végül olyan felemás a fogadtatása? Erre Nyúl Boglárka szociálpszichológus tud válaszolni, több aspektusból világítva rá a magyar társadalom nemi alapú kettős mércéjére.

Erőszak, de mégsem 

Elsőként az Országos Kriminológiai Intézet reprezentatív kutatását említi, amelyből kiderül, hogy noha

a magyarok a második legsúlyosabb bűncselekménynek a nemi erőszakot tartják – közvetlenül a gyilkosság után –, és ezért súlyosan büntetnék az elkövetőt, mégis, csak ritkán hajlandók egy bűncselekményt annak tekinteni, ami: nemi erőszaknak.

„Ami nem illik a sztereotípiába, tehát például nem egy deviáns magatartású férfi követi el éjszaka, elhagyatott területen egy fiatal, decens öltözetű nővel szemben, az a magyar többség szemében nem számít erőszaknak. Például, ha a férfi sikeres, gazdag vagy híres, akkor azt mondják: miért lenne szüksége arra, hogy erőszakot kövessen el? Vagy ha nem fizikailag, hanem pszichológiai vagy gazdasági eszközökkel kényszeríti az áldozatot szexre (fenyegetve annak egzisztenciáját vagy az identitását képező hivatását), akkor sem. És főleg nem, ha az áldozat alacsony szociokulturális közegből származik, esetleg roma származású. Mivel azonban a való életben nem a sztereotipikus esetek vannak többségben, ezért Magyarországon a nemierőszak-ügyek kimenetele gyakran áldozathibáztatás lesz” – mondja a pszichológus.

Ezután egy másik gyakori okot említ, amelyre azután derült fény, hogy a gólyatábori erőszakügy nyomán az ELTE széles körű kutatást végzett. Ebben arra jutottak, hogy általában azok állnak a metoo-ügyek mellé, akik elfogadják, hogy a jelenség hátterében alapvetően genderkérdés áll, tehát nem egyedi problémáról van szó, hanem rendszerszintűről, amiben szerepet játszanak a társadalom által meghatározott nemi szerepek.

Akik elítélik ezeknek az ügyeknek a leleplezését, azok egyedi eseteknek állítják be őket, ezáltal nem támogatják az egész hatalmi struktúra áttekintését.

Ennek oka pedig, állítja Nyúl Boglárka, gyakran az úgynevezett énvédő mechanizmusokban keresendő: „Amikor valaki egyéni történeteket lát a metoo-esetekben, azzal azt is állítja, hogy vele ilyesmi nem történhetne meg, amivel csökkenti a saját szorongását. De énvédő mechanizmus az erőszakmítoszok elfogadása is, amit nők is előszeretettel alkalmaznak: »hogy ha nem veszek miniszoknyát, akkor nem fognak megerőszakolni«, vagy »túl van ez dramatizálva«.

Belátni, hogy nőként létező veszély a nemi erőszak, és bármikor megtörténhet velem is, ráadásul a statisztikák szerint egy olyan ember által, akit már ismerek – ez sokak számára túlságosan fenyegető gondolat.” És ami talán még fontosabb:

„Változás csak akkor lesz, ha elfogadjuk, hogy ezek a visszaélések nem egyedi esetek, hanem az egész társadalmat átszövő hatalmi struktúrák.”

Ehhez azonban az első lépés az volna, hogy a nők felismerjék, amikor először is szexizmus, aztán esetleg szexuális visszaélés áldozatává válnak, hogy ki tudják ezt mondani, majd pedig az, hogy legyen hová fordulniuk panasszal. És aztán, abban a környezetben, ahol megtörténik a visszaélés, legyen protokoll arra, hogy az adott intézmény hogyan jár el az áldozat védelmében. „Amíg egyéni megoldásokat keresünk, addig nem értünk célt” – szögezi le Nyúl Boglárka.

Cinkos, aki néma

Kovács Bálint újságíró – az Operettszínház-ügyek, a Thália Tanoda- és a Spirit Színház-botrány első tudósítója, aki Puszild meg! címmel könyvet is írt a metooról és a szexuális zaklatásról – az elmúlt évek során sok tapasztalatot gyűjtött abban, hol akad el ez a folyamat, hol vagyunk még leginkább elmaradva.

„Abban hiszek, hogy egy bántalmazásnak mindig három szereplője van: az áldozat, az elkövető, és az őket körülvevő társadalom. Mert minden sztoriban, amivel találkoztam, kiderült, hogy a bántalmazás után igenis volt segítségkérés, mindenki elmondta valakinek, mi történt vele, csak az áldozatok minden esetben azt a választ kapták, hogy ezt el kell viselni, vagy tovább kell lépni.”

Szerinte ebben talán történt változás a metoonak köszönhetően, mert a fiatalok láttak példákat arra, hogy nem muszáj eltűrni, ami velük megesett, és nem kell egy számukra hátrányos rendszerbe beletörődni. De az idősebb generációkban maradt a mérlegelés, és gyakran a meghunyászkodás is.

„Változik a színházi emberek hozzáállása ehhez a témához – fejti ki Kovács Bálint. – Eleinte még tapasztalható volt némi lelkesedés, hogy végre lehet beszélni ezekről a dolgokról, és a rég rejtegetett igazságtalanságokért és sérelmekért most valamiféle jóvátételt lehet kapni – még ha csak annyit is, hogy néhány ember együttérez, és azt mondja, ez szemétség volt –, aztán, ahogy teltek az évek, és Sárosdi Lillát a kormánymédiában lekurvázták, valamint erősebbek lettek azok a hangok, amelyek szerint »minek ment oda«, »mégis mire számított«, az érintettek körében egyre erősebb lett az az álláspont, hogy »inkább nem megyek bele«, nem robbantok. Tudok olyan áldozatról, aki egy nagy kereskedelmi csatornánál kapott munkát, és ennek feltétele az volt, hogy ne keveredjen metoo-ügybe, mert az rossz fényt vetne a csatornára.”

Vagyis megint a közeg, a fönt említett esetben a televíziók világa próbálja visszatartani az igazságot, és gátat vetni a változásnak.

Ha már Sárosdi Lillát említi – aki természetesen megkerülhetetlen a magyar metoo történetében –, feltűnő, hogy az ismertebb színésznők közül máig egyedül ő mert kiállni arccal-névvel zaklatás vádjával, és vitte végig az ügyet, dacára az irányába áradó indulatoknak, támadásoknak és a szakmából is érkező hiteltelenítő, áldozathibáztató reakcióknak.

Kovács Bálint azt mondja,

„névvel-arccal nyilatkozni – a legfiatalabb korosztály mellett, akik például a Thália Tanoda-ügyével maguk kerestek meg – szinte már csak azok hajlandók, akik elhagyták az országot, de minimum a szakmát, ezáltal valójában nincs vesztenivalójuk.

Ők azonban még így is úgy érzik, hogy van, ugyanis ennyi idő elteltével kiderült, hogy a status quo itthon nem változott, a rendszer maradt olyan, amilyen volt.”

Megéri? Kinek? Minek? 

Sárosdi Lilla színművész ugyanakkor csak egy évvel a botrány kirobbantása után hagyta el az országot, és mint ahogy a Telexnek tavaly elmondta, ez nem menekülésből történt, „csak betelt náluk a pohár”. Visszamenőleg így értékelte a kiállását Patakfalvi Dóra interjújában:

„Amin akkor át kellett mennem, amiatt nagyon sajnáltam magam, de most már meg tudom élni annak a büszkeségét is, hogy volt bátorságom ehhez, és én lehettem az, aki itthon elindított egy nagyon komoly változást – persze ott állt mellettem rengeteg ember, akik támogattak és valódi civil kurázsit mutattak. De eltartott egy ideig, amíg megértettem, sokan miért álltak automatikusan egy ragadozó mellé, vagy hogy miért taszít sokakat ennyire ez a téma.”

Később így folytatja: „A Színházi Kritikusok Céhe állt nyilvánosan mellém és állt ki a színházművészet mellett, miközben még a legközvetlenebb színésztársaim is hallgattak. Pár hónap múlva egy bevásárlóközpontban összefutottam egy egykori krétakörös színészkollégámmal, aki rendezett is engem, és akit nagyon kedvelek, és amikor megkérdeztem tőle, hogy ezután miért nem hívtak fel legalább azzal, hogy mellettem állnak, azt válaszolta: »Miért kellett volna, hogy felhívjunk? Ez a te igazságod, én nem voltam ott abban a kocsiban.«”

Egy másik abúzusügy kirobbantója, Néder Panni rendező, Eszenyi Enikő egyik áldozata is megélte a kollégák hallgatását, vagy maximum privát üzenetben küldött hálás köszönetnyilvánítását. És ő sem él Magyarországon. Azt mondja, számára szinte életmentő volt az emigráció, ami közvetlenül a bántalmazás elszenvedése után, de még a #metoo kirobbanása előtt történt. Néder Pannit Eszenyi azzal a szándékkal hívta a Vígszínházba, hogy segítse a női rendezők pályára kerülését. Csakhogy, amikor 23 évesen elkezdte a diplomarendezését az intézményben, Eszenyi mégsem hagyta, hogy önállóan dolgozzon: bejárt a próbáira, és átvette a szerepét. Úgy rendezte át a Túl a Maszathegyen jeleneteit, hogy meg sem nézte, ők hogyan állították színpadra, miközben minősíthetetlenül bánt a darab résztvevőivel. Panni ezalatt nemcsak alkalmatlannak érezte magát, hanem tehetetlennek is az elnyomással szemben, legfőbb szorongását pedig az okozta, hogy nem tudta megvédeni a kollégáit.

A katasztrofális próbafolyamat csak azért nem vezetett súlyos kudarchoz, mert a főpróbahétre Eszenyi megbetegedett, és Marton László jelent meg a színen, aki közölte: mostantól Panni a főnök, az ő koncepciója érvényesül. Így sikerült a rendezőhallgatónak visszaszereznie az önbizalmát, és az előadást visszatéríteni az eredeti medrébe, aminek aztán egy sikerszéria lett az eredménye. Néder Panni a premier után három hónappal elhagyta az országot egy berlini ösztöndíjjal, ahonnan tartósan azóta sem tért vissza. Ott mindenre más a rálátása.

„Egyszerűen azt láttam, hogy Berlinben ki merik nyilvánítani a véleményüket az emberek, és van olyan is, hogy valaki egyedül megy ki tüntetni az utcára. Más a véleménynyilvánítás kultúrája, nem az a passzivitás jellemzi, mint itthon – meséli a WMN-nek.

– Nagyon sok szálon kötődöm Magyarországhoz is, gyakran járok haza, viszont az itteni színházi rendszerből kicsekkoltam, már nem függök tőle. Ehhez is kellett az a bizonyos utolsó pofon Eszenyitől (erről hamarosan még szó lesz – a szerk.). Az élet megmutatta, hogy itt bántanak, így nincs itt keresnivalóm.”

Egy kiállás stációi

Néder Panni fokozatosan, terápiás segítséggel értette meg, mennyire mély nyomot hagytak benne a történtek. Eközben esett meg, hogy a darab eljutott a századik előadásig, amit szokás egy tortával megünnepelni a színpadon. A többi alkotóval – például Varró Dani íróval és Presser Gábor zeneszerzővel – együtt őt is meghívtak erre az eseményre, és mielőtt színpadra léptek volna, arra kérték, olvassa fel a nézőknek Eszenyi Enikő üzenetét. Ő tulajdonképpen ekkor állt ki először magáért, mert nemcsak elutasította a kérést, hanem a közönség előtt vállalta és elmondta, hogy itt súlyos problémák zajlottak a háttérben.

„Spontán jött az ötlet, hogy valamit felfedjek a próbafolyamatból, mert annyira szégyelltem, hogy sem magam, sem a kollégáimat nem tudtam megvédeni – még ha sokan idősebbek is voltak nálam, és persze magamat sem tudtam megvédeni. Csak azt tudtam, hogy nem ünnepelhetünk egy tortával úgy, hogy nem mondjuk ki az igazságot. Nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lett volna. Nem akartam hazudni” – meséli ma a WMN-nek.

Néder akkor, ott, a nézők előtt mondta ki, hogy „véres próbafolyamat” állt mögöttük, és bocsánatot kért a színpadon állóktól, amiért ezt át kellett élniük, és nem tudott kiállni értük. Volt, aki megköszönte, és volt, akinek csak látta a meghatottságot a szemében. „Ez az aktus csak nekünk szólt, nem volt cél, hogy nagyobbat szóljon” – teszi hozzá. És nem is lett következménye.

2016-ban találkozott legközelebb Eszenyivel Genfben, egy nemzetközi színházi konferencia kerekasztal-beszélgetésén. „Akkor nagyon kedves volt velem, és elnézést kért a Túl a Maszathegyen próbafolyamatáért, de aztán hozzátette: »Panni, azért te nagy harcos vagy, nem kell téged félteni.« Nekem ez akkor még jólesett, mert azt hittem, ezek szerint érzékeli, milyen lehetett nekünk ezt átélni. Aztán, amikor felkért egy újabb munkára a Vígszínházban, annak az lett a vége, hogy rettenetesen átvert, és el akarta lopni a koncepciómat. Ez adta az utolsó lökést ahhoz, hogy 2017-ben kiálljak a történetemmel. 

De az is fontos, hogy hosszú idő kellett ahhoz, hogy megértsem és érezzem, az eredeti bántalmazás milyen brutális hatással volt rám, és mekkora nyomot hagyott rajtam.

Genfben például még nem tartottam ott, hogy felfogjam, mennyire megnyomorított. Jégfalat húztam a valós érzéseim elé, hogy egyben maradjak” – mondja arra is utalva, miért kell az áldozatoknak hosszú idő, gyakran évek, hogy ki tudjanak állni a traumájukkal.

Aztán, amikor Eszenyi 2017-ben kitette őt a beígért munkából, de a koncepcióját használta volna, Panni nem hallgatott tovább, és egy nyilvános posztban mindent elmesélt a Facebookon, a Túl a Maszathegyen próbáin történeteket is felidézve. Még ez is pár hónappal a Harvey Weinstein-ügy kirobbanása előtt történt, és így emlékezik vissza: „Akkor még nem állt mellém senki, egyedül voltam a kiállásommal, de nem bántott, mert számomra csak az volt fontos, hogy ezt meg tudjam tenni magamért.”

Három évvel később érett meg az idő arra, hogy Eszenyi áldozatai össze tudjanak fogni, és együtt merjék képviselni az ügyüket – miután Néder Panni és Fenyvesi Lili rendezőasszisztens Simon Balázs rendezővel kiegészülve interjút adtak a 24.hu-nak. (Ennek a lépésnek a lap néhány nappal korábban megjelent Eszenyi-interjúja volt az előzménye, amelyben az igazgató azt állította: elítéli a hatalmi visszaélés minden formáját, beleértve a mentális erőszakot is. Ezt aztán többen, köztük Néder sem hagyták szó nélkül a közösségi médiában.)

Mindezt csak azért idézzük fel ilyen részletesen, hogy bemutassuk: egy áldozat öntudatra ébredésének és kiállásának milyen állomásai lehetnek, mennyi időbe telik eljutni a teljes felvállalásig, és aztán addig, hogy mások is mellé merjenek állni. Sárosdi Lillát végül nyolc másik áldozat követte (vele ellentétben azonban név és arc nélkül), Néder Pannit pedig előbb 15 neves színész – akik egy közös nyilatkozatban állították: Eszenyi módszerei miatt hagyták el a Vígszínházat –, majd a társulatból is sokan.

„Nekem mindig az a lényeg, hogy tudom-e képviselni a saját érzéseimet, vagy sem. Ugyanis azok az életesemények maradtak traumatikusak az életemben, ahol azt éltem meg, hogy teljesen magamra maradtam, senkire nem számíthatok, és nem tudok küzdeni. Ahol viszont képes voltam kiállni magamért és elmenni a falig, ott elindult a gyógyulási folyamat – még ha jóval később is”

– mondja arról, mi fűti belülről, és miért „éri meg” az egész. Ők ugyanis hagyományos értelemben vett jóvátételt sosem kaptak: Eszenyi a reakciójában nem kért bocsánatot, csak a Vígszínház érdekeire hivatkozva mentegette magát, és lemondott arról, hogy újrainduljon az igazgatói posztért.

Belátás, megbánás, vezeklés, megtisztulás

Ez az elmaradt bocsánatkérés sokaknak fáj azóta is. Rendre akadnak olyan színészek, akik úgy nyilatkoznak: amíg ez nem történik meg, nem tudják lezártnak tekinteni az ügyet – Molnár Árontól Kovács Patrícián át Lengyel Tamásig, de a legutóbb épp Ember Márk jelezte ezt egy interjúban. És Néder Panni sem engedi el csak úgy, ő a maga kreatív eszközeivel emlékezteti a nyilvánosságot a bocsánatkérés elmaradására. Legutóbb például – nem sokkal Eszenyi kiesése előtt – egy olyan videót készített, ami Eszenyi bejelentkezésének adott új értelmet a Dancing with the Stars próbáiról. Néder „szinkronizálta” a színésznőt, mintha az egy bocsánatkérés volna, és ezzel az abszurd-groteszk gesztussal jelezte, hogy nem hagyhatjuk szó nélkül a műsorban való szereplését. 

„Mindig, amikor Eszenyi Enikő bocsánatkérését hozom szóba, vagy csatlakozom azokhoz, akik megemlítik ennek elmaradását, akkor pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez egy fikció. Sosem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy egyszer majd bocsánatot kér és megváltozik, mert tisztában vagyok vele, hogy aki így tönkre tud tenni embereket, annak jó pár év terápia kellene ahhoz – saját szándékából –, hogy változtatni tudjon, vagy pedig egy sokkal egészségesebb, érettebb személyiségnek kellene lennie, ami, ugye, axióma, hiszen akkor nem lenne képes ilyen súlyos bántalmazásra. Ugyanakkor azt gondolom, a nyilvános diskurzusban nagyon fontos ezt újra meg újra megemlíteni, mert az embereknek ismerniük kell ennek a folyamatnak a lépcsőfokait. Akkor is, ha ennek most nincs realitása.”

De mit értünk a folyamaton? Hogyan kellene ennek ideális esetben kinéznie? – kérdezem az összes riportalanyomtól. Többen hivatkoznak Milanovich Domi WMN-en megjelent cikkére (még egyszer: ITT olvasható), amely részletesen taglalja ennek lépcsőfokait.

De Kovács Bálint például azt mondja: „Valahol a szándékot kellene érzékelnünk, ami a legnehezebben megfogható dolog. A szándékot a szembenézésre és belátásra.”

Ezt ő nemzetközi szinten is egyedül Louis C.K. esetében vélte felfedezni, Mérő Vera pedig John Gallianóra hivatkozik kvázi pozitív példaként (aki ugyan nem #metoo-ügybe keveredett, hanem egy részegen tett antiszemita kijelentés miatt kényszerült kanosszát járni).

„Konkrét tettekben kell megnyilvánulnia a belátásnak és a jóvátételnek is – vallja Mérő.

– Látnunk kell, hogy az elkövető mit tesz a saját erkölcsi megtisztulásáért és a sértett, illetve az egész világ felé való törlesztésért. De hogy ebből mikor elég, mikor hisszük el, hogy ténylegesen megváltozott, arra még nincs egzakt válasz – ezt még tanuljuk.” 

Ugyanakkor szerinte ezen keresztül tudnánk csak különbséget tenni bántalmazás és bántalmazás között is:

„A #metoo egy spektrum, és az egyik hibája, hogy egymástól távol eső súlyosságú ügyeket von egy kalap alá. Amikor az embereknek ellenérzéseik vannak a metooval szemben, abban gyakran benne van, hogy valóban nem ugyanaz, ha valakinek lefogják a csuklóját és megerőszakolják, mint amikor rácsapnak a fenekére, vagy ha szexuális utalást tesznek rá. Sajnos egyelőre nemcsak keretrendszer, de törekvés sincs arra, hogy differenciáljuk ezeket az eseteket, miközben, ha egyformán kezeljük őket, azzal kinyírjuk az ügyet.”

Néder Panni mindenesetre azért emlékeztet a bocsánatkérésre – mint mondja –, hogy a társadalomnak üzenjen vele: „Abban a környezetben, ahol épp Eszenyi Enikő rehabilitálása zajlik – gondolok itt a Dancing with the Starsra, vagy arra, hogy 2021-ben 300 millió forintos állami támogatást kapott a csengeri színházára, miközben a független színházi szcénát kivéreztetik –, ott ennek különös jelentősége van. Muszáj ezt ellenpontozni valahogy, mert ha a dolgok következmények nélkül maradnak, és sokszor hajtogatják a hazugságot (hogy itt nem történt semmi), akkor a másik oldal egy idő után belefásul, és feladja a küzdelmet. Pedig nem fáradhatunk el, és nem legyinthetünk.”

Amikor a fal adja a másikat

A magyar színházi életben azonban vannak, akik ha nem is belefáradtak, de kiábrándulttá váltak mindattól, ami egy-egy metoo-ügyet kísért. Máté Gábor színigazgató a Katona József Színház nevében Sárosdi Lilla kiállása után elsőként adott ki közleményt a hatalommal való visszaélés ellen, két évvel később pedig a saját berkeiben volt kénytelen lefolytatni egy ilyen vizsgálatot Gothár Péter rendezővel szemben. A Katona példát mutatott ugyan abban, hogyan kell eljárnia egy intézménynek ilyen esetekben (a vizsgálat után Gothárt azonnali hatállyal menesztették, és az épületből is kitiltották, amit az akkori SZFE hasonló intézkedése követett), de ezzel politikai és egyéb támadások sorozatát zúdította magára, és a saját társulatát is megosztotta. 

Egy évvel később, amikor Veiszer Alinda egy pódiumbeszélgetésre hívta Mácsai Pállal, és azt kérdezte tőle, újra ugyanígy járna-e el, azt válaszolta: „Úgy gondolom, az ilyet nem szabad nagy dobra verni… de kis dobra sem nagyon.” Majd: „Nem volt kár [lefolytatni az ügyet], mert fontos dolgok történnek, szerintem, de nem biztatnék senkit, hogy álljon ki.” (ITT megnézhető a részlet.)

Mérő Vera szerint ez volt a magyar metoo történetének mélypontja, egyben kirívó példa mindarra, amin az egész ügy „elvérzett”: „Amíg a nők azt hallgatják, hogy »nagyon fontos a te ügyed, de most fontosabb a színház helyzete« vagy »nagyon fontos a nőügy, de most politikai nyomás alatt állunk, úgyhogy inkább maradj csöndben«, addig mit várunk? Elég komoly üzenetértéke van annak, ha Magyarország legjobbjának tartott, legtekintélyesebb színházának vezetője mond ilyet – amire az egyik legelismertebb magyar műsorvezető nem reflektál. 

Szerintem az áldozatok igazsága nem viszonyítható más szempontokhoz, az eltussolás pedig mindenkit csak támadhatóvá tesz. Aki ártatlan, az azt akarja, hogy derüljön ki az igazság.”

Máté Gábor szerint azonban félreértelmezték a szavait. Ma azt mondja: „Mindent ugyanígy csinálnék most is, csak arra próbáltam – tán nem a legszerencsésebben – utalni, hogy, amikor egy intézmény egy ilyen a súlyos ügyben transzparensen akar eljárni, majd néhány hét leforgása alatt váratlanul politikai sortűz alá kerül és sóval kívánják behinteni, akkor nagyon nehéz másoknak jó szívvel azt tanácsolni, hogy csináljátok bátran utánunk! Nem értem, a színházi emberektől miért várjuk el a transzparenciát, miközben minden más területen nem várjuk el. Persze tudom, azért, mert a művészek ismertek, így jól meg lehet hurcolni őket – az áldozatokat ugyanúgy, mint az elkövetőket –, de nem fair, hogy mindeközben a civil foglalkozású elkövetőkről kuss van, vagy annyi jelenik meg róluk, hogy Z. Lajos. És arra is gondoltam a kijelentés alatt, hogy az áldozatoknak ma Magyarországon szinte kizárólag hátrányuk származik a metoo-ügyekből.” 

Akkor hát ne is jöjjenek elő a traumájukkal? – kérdezek vissza.

Mire Máté Gábor azt válaszolja: „Nem, maximálisan azt javaslom, hogy jöjjenek elő! Forduljanak hozzám, az üzemi tanácshoz vagy a szakszervezethez. Egyetértek Rudolf Péterrel, aki egy parlamenti törvényt javasol ilyen ügyekben. Lehessen pontosan tudni, hogy egy bántalmazás – a súlyához mérten – milyen retorziót von maga után. Ezt értelmes, jó javaslatnak tartom. De! Ezzel együtt nem javaslom az áldozatoknak, hogy felfedjék a kilétüket – ahogy mi a mai napig őrizzük a Gothár-ügy kezdeményezőjének kilétét –, mert úgy érzem, sokkal többet ártanék vele, mint használnék. Túl azon, hogy köztünk ez egy megegyezés is volt,

valójában duplán bűnhődne valamiért, amiben ő maga nem vétkes. Céltáblává válna, miközben csak az igazáért akart kiállni, a nyilvánosság – a mi tapasztalatunk szerint – ugyanis nem segít ezekben az esetekben, épp ellenkezőleg, kárt okoz, pláne Magyarországon.”

Azt állítja, ő maga is nehezen dolgozta fel az őt ért személyes vádakat – volt olyan kormánypárti sajtóorgánum, amelyben egyenesen neki tulajdonították azokat a tetteket, amiket Gothár követett el.

És itt a másik problémája: hogy a metoo is politikai síkra terelődött. „Azok, akik a jelenleg kormányzó hatalom környezetében követtek el ilyesmit, megúszták, akik pedig nem közéjük tartoztak, azokat megbélyegezték – nem csak a saját buborékjukban. Még az SZFE einstandjában is jelentős érvként hangzott el, hogy az egyetem ilyen ügyek melegágya volt. Persze tudom, hogy az einstand enélkül is megtörtént volna, de kapóra jött, hogy erre lehetett fogni.”

Máté Gábor a WMN-nek azt mondja, az egész időszak megtépázta az idegrendszerét és a társulatot is, aminek szerinte több oka is volt. „Egyrészt, Gothár nagyvonalú ember, ha bárki bajban volt, ő azonnal segített. Van olyan színészünk, aki évekig az ő ruhatárát hordta, nekem meg a válásom idején kérés nélkül kölcsönadta a lakását – és ilyen gesztusok sorozata volt jellemző rá. Emellett képes volt elhitetni színészekkel, hogy ahol tartanak, az kizárólag neki köszönhető. Ezt olyan meggyőződéssel vallotta, hogy ő maga is hitt benne. A harmadik ok pedig abban keresendő, hogy az áldozat nem rögtön tett feljelentést az ügyben, mert amikor kiderült az eset, én azonnal kérdőre vontam Gothárt, aki ezután felhívta az áldozatot, és bocsánatot kért tőle. Majd vele is beszéltem, és azt mondta, elfogadta a bocsánatkérést, és együtt dolgoztak a továbbiakban.”

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert színházi pletykák szerint már ez az együttműködés sem volt mentes a zaklatástól, csak átterelődött verbális szintre.

Meg nem erősített információk szerint Gothár a színésznőt úgy szólította: „metoot kérem a színpadra”, és volt olyan színésznő is, akinek a rendező azt mondta, „ha most megmetoozlak, akkor mit csinálsz?”.

Ezeket az információkat Máté Gábor nem tudta megerősíteni a kérdésemre, azt állítja, nem hallott róluk. Az áldozatként érintett színésznő pedig nem szeretett volna megszólalni cikkünkben.

Máté Gábor szerint a társulatot az is összezavarta, hogy az áldozat majdnem egy évvel később döntött csak úgy, hogy mégis feljelentést tesz, azután pedig, hogy az ügy a kormányülésig jutott, és ők lettek a „zaklató színház”, még nehezebb volt lelkileg elviselni az átláthatóság – megfogalmazása szerint – brutális következményeit. Egy ilyen helyzet belső megélése minden érintett számára érzelmi hullámvasút, ahol az ember nem csupán a külvilággal, de sokszor önmagával is szembe kerül. Aki igényelte, annak a színház csoportosan és egyénileg is biztosított pszichológusi segítséget.

„Három-négy fiatal színésznő maradt a pártján a végsőkig. Én magam ebben az időben úgy kikészültem attól, amilyen hadjárat indult ellenünk – és személyesen ellenem –, hogy arról jobb nem beszélni” – mondja a színházigazgató. 

Arról, hogy egy áldozat miért nem tud azonnal lépéseket tenni az ügyében, már volt szó: sokszor csak jóval később fogja fel, mennyire megviselte a zaklatás. De hogy mégis muszáj végigvinni az ügyét, akár évekkel később is, azt Máté Gábor sem vitatja – főleg az elkövető személyiségprofiljának ismeretében.

Csak a szankció tartja vissza

„Ezek az emberek olyan téves öntudattal rendelkeznek, amiben ők szinte mindenhatónak képzelik magukat – mondja a Katona igazgatója. – Ami azt is jelenti, hogy semmilyen helyzetben nem tudnak fékezni. Én magam is szenvedek az ilyen típusú emberektől, és az egyetlen megoldásnak a Rudolf Péter-féle kezdeményezést látom, ami garantálná, hogy az ilyen viselkedésnek mindenképpen legyen következménye. Tudatában kell lenniük, hogy ha ezt vagy azt csinálják, akkor bizonyos időre eltiltják őket a szakmától, és utána is nehéz lesz visszatérni, az élet többé nem ugyanúgy folytatódik.”

Ezzel még Mérő Vera is egyetért:

„Mi lenne a fő cél minden metoo-esetben? Hogy az elkövető ne kerülhessen többé olyan hatalmi pozícióba, ahol más emberek testi, lelki határait átlépheti.

Eszenyi Enikő esetében ez például nem valósult meg, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy nem fog több bántalmazást elkövetni, hiszen nemcsak bocsánatot nem kért, de nem tudunk róla, hogy terápiás segítséget vett volna igénybe, vagy bárhogyan kezeltette volna magát. Egyáltalán, hogy a tudata befogadta volna, mit tett emberekkel. Ezáltal pedig hogyan lehetnénk biztosak abban, hogy az eddigi viselkedése megváltozott? Mitől változott volna meg? Ha a kapcsolati erőszak mintázatára gondolok, akkor azt mondhatom:

az az elkövető, akinek nem kell felelnie a tetteiért, akit nem számoltatnak el, és aki nem tesz lépéseket azért, hogy megváltozzon, csak okosabb lesz a bántalmazásban, ügyesebben fogja csinálni.”

Kovács Bálint szerint pedig itt számolni kellene még egy tényezővel: a visszatérő elkövetővel együttműködésre kényszerített színházi dolgozókkal. Az újságíró azt mondja:

„Nemcsak az a kérdés, hogy megbocsátunk-e az elkövetőnek, és hagyjuk-e őket tovább dolgozni, hanem az is, hogy milyen helyzetbe hozzuk azokat, akikkel a jövőben együtt kell dolgozniuk – biztosítjuk-e a feltételeket ahhoz, hogy ők biztonságban érezzék magukat? Mert mint tudjuk, a magyar színházi kultúrában egy rendezőasszisztens nem mindig mondhatja, hogy ő ezzel a rendezővel nem dolgozik, de egy színész is nehezen, ha társulati tag. Tehát, amikor egy igazgató segítő kezet nyújt egy #metoo-botrányba keveredett rendezőnek, azzal mindenkit nehéz helyzetbe hoz a csapatában. És akkor még ott van az áldozat, aki azt fogja látni, hogy ezt lehet. Őt elüldözik, vagy magától kényszerül kilépni, mert meghurcolják, a nagy hatalmú elkövető meg éli tovább az életét. Ilyenkor mindig azt mondom: gondoljunk már bele, az áldozatnak ez milyen érzés lehet!”

Rendszerszintű megoldás – elméletben

Ami pedig Rudolf Péter kezdeményezését illeti – amelyre Máté Gábor másodszor utal –, az sajnos egyelőre nem több tervnél. A Vígszínház igazgatója a WMN-nek azt mondja, 1991-ben vetette fel először, amikor Margitai Ágival az akkori, Jordán Tamás vezette Színészkamara ügyvivői lettek, hogy a kamara kapjon olyan jogosultságokat (a jogászokhoz és orvosokhoz hasonlóan), amelyek lehetővé teszik, hogy csak a tagjai dolgozhassanak a szakmában. Így a kamara, amelyik tisztában van a színházi folyamatokkal, járhatna el szakmai ügyekben. Ez megteremthetné az alapját például egy etikai bizottság felállításának is. „És akkor nem a sajtón, és nem is bíróságon keresztül intéződnek az ügyeink (bár oda általában nem is jutnak el), hanem szakmán belül” – mondja.

Ez nemhogy nem valósult meg, de a Színészkamara rövid időn belül elveszítette kamarai státuszát is, és MASZK Országos Színészegyesület lett belőle. Ám Rudolf az ötletét azóta is hangoztatja, mert szerinte például a #metoo-ügyekben is megoldást jelenthetne. Ha egy rendezőt a kamaránál bármilyen váddal illetnek, az etikai bizottság kivizsgálná az ügyet. Amennyiben a vétség megállapítható, annak súlyosságától függően meghatározná, milyen büntetés jár érte, például milyen hosszú eltiltás. Annak letelte után pedig, ha nem követ el újabb vétséget, visszatérhetne a szakmába. 

„Ezzel azt is orvosolni lehetne, hogy ma nincsenek végigvitt tárgyalások, mégis egy életre kiradírozódnak emberek a szakmából – ami jogi és erkölcsi nonszensz.”

Ahhoz azonban, hogy egy ilyen bizottságot az egész szakma elfogadjon, és a döntését érvényre juttassa, olyan összefogás kellene a szakmában, ami egyelőre nincs meg.

Egy kamarai törvényre lenne ugyanis szükség, amihez parlamenti döntés szükséges, ezért pedig közösen kellene lobbizni. Itt akadt el Rudolf Péter terve. „A magam részéről annyit tudok tenni, hogy sok munkával, éjszakákat átdolgozva, szakértők bevonásával készítettem egy etikai kódexet és eljárásrendet a Vígszínház számára, ami sokrétűen járja körbe a hatalommal való visszaélés formáit, és lehetőséget ad arra, hogy ezek a jelenségek kiszűrhetők legyenek az intézményben. Persze az egyértelmű elveken túl így is maradnak komplikált kérdések: például minden, ami próba közben történik. Meddig lehet elmenni a művészi teljesítmény érdekében? – itt nagyon nehéz meghúzni a határokat.” 

A Vígszínház oldalán bárki elolvashatja ezt az etikai kódexet, és minden színház előtt nyitva áll a lehetőség, hogy akár át is vegye. Rudolf mindenesetre elkezdett „mozgolódni” a szakmában. „A lobbitevékenység lényege, hogy egy közösség együtt tesz valamit a szakmájáért. Még mindig látok esélyt erre, de nyilván nem egyszerű a mindennapi munkám mellett »szervezkedni«. Az eszem ugyan azt súgja, talán felesleges energiát ölnöm ebbe, épp elég feladat a Vígszínházban olyan körülményeket teremteni, amiben az ott dolgozók szabadon alkothatnak, egymás iránti tiszteletben, de mivel olyan szerencsés vagyok, hogy a szakma sok pontján megfordultam már, kell, hogy legyen annyi felelősségérzet bennem, hogy legalább egy kísérletet tegyek a jövő generáció számára. Mert biztos, hogy ezt akarjuk rájuk hagyni?” – hangzik el a legfontosabb kérdés.

Most akkor mire mentünk a #metooval?

Hiszen ez a cikk is azért születik, hogy megvizsgáljuk: mit adunk át a következő nemzedéknek, sikerül-e számukra tisztább és egyenlőbb viszonyokat hagyni? Mondhatjuk-e, hogy a magyarországi metoonak vannak eredményei? Vagy nagyobb a csalódottság, és marad a hallgatás törvénye?

Nyúl Boglárka szociálpszichológus azt mondja: „Amit én a leginkább vártam a metoot követően: az edukációt minden szinten. Amíg a rendőrségen azt válaszolják egy feljelentésre, hogy »ha nem tudod bizonyítani, addig nem javasoljuk az ügy elindítását«, addig nem tartunk sehol. Nem csoda, hogy Magyarországon csak minden 416. áldozat tesz feljelentést nemi erőszakért – ilyen magas a látencia. Mindaddig, míg az áldozatok úgy gondolják, hogy nem éri meg elmenni a rendőrségre, addig szükség van az edukációra.”

Szerinte felülről (tehát a politikai döntéshozatal szintjén) és alulról (a civilek részéről) is van felelősség abban, hogy változzon valami.

„De hát mit várunk abban az országban, ahol elhangozhat, hogy »nőügyekkel nem foglalkozom«, meg női princípiumról beszélünk? Burjánzik körülöttünk a szexizmus, és a nőügyeket nem kezelik társadalmi kérdésként – mondja a szakember. 

– Nem tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy összeálljon annyi düh, amennyi ennek elindításához szükséges, de a düh mint érzelem fontos a változáshoz. És az is elengedhetetlen, hogy ne csak nők jelenjenek meg ebben, hanem férfiak is, és értsék meg, hogy ez nem ellenük irányul – férfi áldozatból is kevesebb lesz tőle.”

Ha a széles körű tiltakozásra hiába várunk is, a semminél azért több történt – vetem fel. Mire Nyúl Boglárka az válaszolta: „Biztos többen tudnak arról, hogy létezik ez a probléma, de ami igazán kívánatos lett volna, hogy képzések induljanak el ennek hatására a rendőrségen, a bíróságokon és iskolákban, hogy vizsgálatok kezdődjenek, és protokollokat alakítsanak ki a cégeknél, a közszférában és az oktatásban, ez sajnos teljesen elmaradt. Így most a metoot csak az egyik legsikeresebb online kampánynak tekinthetjük, amivel annyit sikerült elérni, hogy az emberek beszélnek róla.”

Mérő Vera ennél valamivel optimistább: „Annyi biztosan történt, hogy mára szinte mindenki kicsit jobban ügyel a szájára és a kezére. Az a kikezdhetetlen gátlástalanság és elbizakodottság, ami korábban jellemző volt hatalmi szinten, mára erősen megkopott – és ez komoly eredmény. Hiszen mi tartja vissza a bántalmazót? Csakis a lebukástól való félelem. A metoo lényege pedig az, hogy ezt a visszatartó erőt megteremtse.”

A lovon innen és a lovon túl

Máté Gábor szerint viszont az probléma, hogy ez a hatás azokra is érvényes, akik távolról sem lennének bántalmazók:

„Azelőtt szívesen öleltem meg kollégákat premier után, vagy ha úgy éreztem, hogy valaki jó volt a színpadon, ezt most már nem merem megtenni.

Ma már mindig megkérdezem előtte, hogy adhatok-e egy puszit, és állandóan van bennem egy óvatosság, ami nekem nem jó érzés, és szerintem azoknak sem, akik velem ilyen kapcsolatban voltak.

Azt gondolom, én sosem aláztam meg senkit, de volt olyan tanítványom, aki mégis így élte meg egy-egy mondatomat – ettől még most is rosszul vagyok. Én ugyanis osztályfőnökként sem azt éltem meg, hogy hatalmam van, hanem hogy az a feladatom, hogy kihozzam a tanítványokból a legjobbat. Miközben száz százalékig egyetértek azzal, hogy a teljesítmény nem igazolja azt a bánásmódot, ami a másik emberi méltóságát bántja. De jó pár olyan élményem volt pályám során, amikor ezeket a határhelyzeteket jól ki tudtuk beszélni egymás között.”

Mérő Vera szerint a társadalmi diskurzusra mindenképp szükség volt, másképp nem jutna el mindenhová az ügy: „A világ elindult a változás felé, és ez a folyamat már nemigen tud visszafordulni. A metoo mára megkerülhetetlen és elpusztíthatatlan. Ez akkor is így van, ha én sem vagyok biztos abban, hogy ez a művészet, vagy akár a színészek szempontjából kizárólag és mindenki szempontjából jót hozott, gondoljunk csak az intimitáskoordinátorokra. Van olyan hollywoodi sztár, aki azt állítja: áldja értük az eget, és olyan is, aki szerint így elég nehéz játszani, sőt ez a játék halála. De bármi is legyen az egyéni vélemény, a közmegegyezés mára az, hogy a visszaélések lehetőségét meg kell előzni.”

Nyúl Boglárkához hasonlóan Mérő sem hisz abban, hogy a cancel culture kialakulása segítette volna az ügyet, ezt inkább a jelenség visszacsapásai között említi, mert kontraproduktív a hatása. És, mint minden új irányzat, ez is kitermelt egyéb vadhajtásokat is „A metoo világszinten kimondott egy olyan alapigazságot, amit addig nem tekintettünk evidenciának, és az elkövetők mellett a néma tanúk, és az aktív eltussolók is szembesültek azzal, hogy ki lehet lökni őket a fényre, ki lehet mondani a nevüket, és rájuk lehet mutatni. Az is kiderült mára, hogy ha valaki megszólal, egyszer csak, látszólag a semmiből köré gyűlnek más áldozatok is” – mondja.

Igen, mint minden mozgalomnak, a metoonak is vannak szélsőségei és vadhajtásai. Mérő Vera szerint: „Az Egyesült Államokban a férfi vezetők gyakran már nem merik mentorálni a női beosztottjaikat, ezáltal akaratlanul is az üvegplafont erősítik, időnként pedig ott is farkast kiáltanak, ahol nem történt semmi.

Én kevés emberre haragszom úgy, mint azokra, akik hamis váddal élnek. Noha ők csak az összes ügy négy százalékát teszik ki, de ha ezt tönkrement életekben számítjuk, akkor az is nagyon sok. És minden egyes hamis vád fegyver a jelenség elvitatóinak kezében.”

Az áldozatok igazsága, a probléma komplexitása

És mi legyen az elkövetőkkel? Ők meddig vezekeljenek? Meddig tartson a büntetésük? És mit kezdjünk a visszatéréseikkel? Kovács Bálint szerint miattuk kár aggódni: „Az, hogy mi van Gothárral, Keróval vagy Eszenyivel, tulajdonképpen irreleváns, hiszen nem néztek szembe a vétkeikkel, és innentől kezdve az egész pályájuk anomália – miattuk. Ha majd látunk egy olyan elkövetőt, aki végigjárja a szembenézés és belátás stációit, akkor érdekes kérdés lesz, hogy utána mi történik. De itt még nem tartunk. Előbb valakinek őszintén vállalnia kellene a felelősséget.” 

Addig is, az újságírónak van egy jótanácsa: „Ha egyetlen plakátot nyomtathatnék ki a metooval kapcsolatban, azon valami ilyesmi állna: mielőtt bármit mondasz egy ügyről, gondolj az áldozatokra. Mindegy, hogy ismersz-e ilyet, vagy azt gondolod, veled ez nem történhetne meg, tudnod kell, hogy vannak emberek, akiket súlyos sérelem ért, és most gondolj rájuk. Gondolj arra, hogy a neked külső szemlélőként nem életbe vágóan fontos mondatok hogyan válhatnak az ő számukra mégiscsak életbe vágóan fontossá.”

Néder Panni pedig hozzáfűzi: ez nem jelenti azt, hogy valamelyik oldalra kellene állni, és sárral dobálni a másikat. „Ha valaki nagyon közel áll egy olyan alkotóhoz, akiről kiderül, hogy hatalmi visszaélés elkövetője, én nagyra tartanám, ha azt tudná mondani: »Ez most egy nehéz helyzet, mert én kötődöm hozzá, engem nem ért vele kapcsolatban zaklatás, bántalmazás, de amit az áldozatok mondanak, azt soha nem kérdőjelezném meg – csak nehéz megemésztenem.« Szerintem ez iszonyú nagy lépés volna. Hiszen senkitől sem várjuk, hogy tagadja meg a mesterét, barátját, de ne tagadja meg az áldozatok igazságát sem, mert azzal további abúzust szenvednek el.

Mindenki komplex lény, nem érdemes egydimenziósan gondolkodni erről sem. Érett társadalomra vallana, ha tudnánk erről sokrétűen gondolkozni, és más témákban sem elfogadni azt a kényszerítő erőt, hogy valamelyik oldalra kell állni.”

De hol vagyunk még attól, hogy érett társadalom legyünk? Még a színházi szakma sem ment át igazi megtisztuláson. Noha többen nyilatkozzák, hogy valami fék azért kialakult a rendezőkben, és már nem mernek akármilyen eszközt bevetni a kívánt eredmény érdekében, de ez kevés egy gyökeres, valódi és fenntartható változáshoz. Néder Panni szerint „a magyar színházi élet egy hálózat, ahol nagyon sok embernek van vaj a füle mögött, akár csak annyiban, hogy tanúként végignézett bántalmazásokat, vagy élvezte azok mellékhatásait. És van egy rendszerszintű hipnózis is, hogy »ez mindig így volt, mindig így lesz«, »aki ezt nem bírja, az nem alkalmas a pályára«, és »nincs hová menni, mindenütt ez van«”. 

Viszont az ország állapotát tekintve a rendező szerint az is eredmény, ameddig eljutottunk. Egy tágabb perspektívában látszik, hogy sokat tanultunk a traumáink működéséről és feldolgozásáról, lettek új fogalmaink, ismereteink. Az empátiát azonban Néder továbbra is kevesli a rendszerből és a közösségekből. Azt mondja, fontos tudatosítani, hogy a fejlődési, gyógyulást folyamatok többnyire nem lineáris úton haladnak, hanem spirálisan. Tele vannak visszaeséssel, stagnálással, széteséssel, újra összeillesztéssel, ezért nem nevezné a magyar metoo történetét kudarcnak.

Ő végül azt a tanulságot vonja le: mindig rajtunk áll, hogy mire használjuk a traumáinkat. Neki két pofon kellett ahhoz, hogy a sarkára álljon, a kiállás segítette a gyógyulásban, és nem hagyja magát elfáradni a küzdelemben. Talán egyszer Magyarország is felnő a #metoo-ügyek erős és bátor túlélőihez.

Illusztráció: Fodor Katalin

Gyárfás Dorka