Az életem így kerek: gömbpalacsintával és nagymamám tarkedlisütőjével

–

Nagyanyai örökségem

Lassan egy éve, hogy meghalt a nagymamám. De ahogy a húgomnál (aki pedig már évek óta nincs közöttünk) már megtanultam: ha valaki fontos szerepet töltött be a szívemben és az életemben, az teljesen soha nem tűnik el számomra. A nagymamám mindig is ott lesz a beszédemben, az írásomban, hiszen tőle tanultam a legízesebb szavaimat, imádtam, ahogy fogalmazott. Ha főzött, ott mindig a miskulanciába, vagy a csuszpájzba ment bele „egy picike só, egy picike cukor”. A világjárvány idején arra panaszkodott, hogy arcokat már nem is látni, mert mindenki előtt ott a firhang. A turkált ruhákat ő a szalonban vásárolta. Soha nem csak úgy elment valahová, hanem odaügetett.

És egyedül neki voltam a világon Boriska (ami örökséget most átvette tőle egy barátnője, és ezért nagyon hálás vagyok), meg a legszebb lány a halpiacon.

Reggelente, ahogy kitöltöm a kávémat abba a csészébe, amit tőle hoztam el, hallom a hangját, ahogy magyaráz, mert persze dumálni azt nagyon tudott, és tudom, most is csípőből véleményez mindent. Épp úgy, mint amikor még együtt ittunk ezekből a csészékből kávét vagy mézes „ovis teát” a nappalijában.

Amikor a halála után először felmentünk a lakásába rendszerezni a dolgait, és mindenki választhatott magának tőle emlékeket, tudtam, hogy én a konyhai holmijaiból szeretnék párat hazavinni.

Nem azért, mert égető szükségem lenne ezekre a tárgyakra. Hanem hogy meglegyen a kontinuitás, és ezáltal egy kicsi örökre itt maradjon velem belőle.

Elhoztam a színes csészéket, amik nem különösebben szépek, nekem mégis a legértékesebb kincsek, éppen a hibáik miatt. A peremükön, ahonnan ittunk belőle évtizedeken át, már lekopott a festék. Hazavittem a kínai porcelánkanálkákat is. Ilyesmiket már pár száz forintért meg lehet venni Budapesten is bármelyik ázsiai üzletben. De nem ezeket, amiket a nagyszüleim hoztak haza Kínából, és amik az évek során eltörtek, majd a nagyapám összeragasztgatta őket végtelen precizitással.

És elhoztam azt a tarkedlisütőt, ami ott lógott a konyha falára egy szögre akasztva – mellette pedig pár lefénymásolt és bekeretezett családi recept, többek között a dédnagymamám keze írásával, a lap alján a szigorú lábjegyzettel: „Ágnes kedvence, idegeneknek nem kiadni!”

A holland konyha fényei és árnyékai

A tarkedlisütő aztán különösen nagy szolgálatot tett nekem a múltkor. Történt ugyanis, hogy a nyáron pár napot Amszterdamban töltöttem, ahol természetesen igyekeztem kulinárisan is feltérképezni a holland mentalitást. Az egyik helyi kedvenc, a bitterballen, nem különösebben vett le a lábamról – és akkor most finoman fogalmaztam azok kedvéért, akik rajonganak a húscafatokat és pecsenyelét lisztes, vajas rántással besűrített, majd golyó formában kirántott fogásért. 

A holland ostyáért, a stroopwafelért, én is boldogan beálltam a kígyózó sorba, hogy megkóstolhassam azon melegében, ahogy lekerült a vaslapról. Csodálatos volt, olyannyira, hogy egy csapással elhallgattattam a kisördögöt a fejemben, mielőtt még dietetikai elvekről és indokolatlan mértékű kalóriabevitelről kezdett volna papolni a fejemben.

A poffertje, azaz a holland pufipalacsinta esetében pedig azonnal tudtam: ezt majd itthon a gyerekeimnek is mindenképp el fogom készíteni.

Poffertjerecept

Az eredeti recept sima búzaliszt és hajdinaliszt keverékével operál, én is így készítettem el elsőre. Így azonban van egy enyhe „teljes kiőrlésű” jellege az ételnek, úgyhogy ha maximális kényeztetésre vágysz, és hagynád az okosságokat másnak, akkor nyugodtan készítsd csak sima lisztből. (Eredetileg állítólag azért használtak hajdinát, mert a francia forradalom idején búzaliszthiány lépett fel. A hajdinaliszttől a rajongói szerint telt és ízletes lesz a végeredmény.)

Ami viszont szinte (!) elengedhetetlen hozzá, az az úgynevezett poffertje sütőlap: ez egy félgömb alakú üregekkel bíró vaslap, ebbe kell belecsurgatni a tésztát, majd félúton megforgatni, amitől valóban bűbájos, gömb alakú palacsintácskák születnek a végén. 

Én a nagymamától akvirált tarkedlisütőt vetettem be, de ha nem tudsz ilyesmikre szert tenni, szerintem nem dől össze a világ, és nem fognak felháborodott hollandok az ajtódon dörömbölni, ha sima palacsintasütőben kissé laposabb verziókat produkálsz… elvégre így is, úgy is össze fogjuk rágni a végén, nem igaz?

Szóval!

Keverj össze 150 gramm hajdinalisztet 100 gramm sima fehérliszttel, egy kiskanál porélesztővel, egy kiskanál cukorral, 250 milliliter langyos tejjel, két tojással és egy csipet sóval.

Hagyd kelni legalább egy fél-egy órát (szobahőmérséklettől függően). Én szeretem ezeket a kelt tésztákat előző este összeállítani, és hagyni, hogy a hűtőben kelegessenek egy éjszakán át, sokkal egyenletesebb és buborékosabb lesz a végeredmény.

Mély tálba tedd a tésztát, akkor nem fog útrakelni éjnek évadján magától, hogy belehuhogjon a legszebb álmodba, és alaposan fedd le, hogy ne száradjon ki. Ne félj, ha két napot csücsül a hűvösben, az sem árt meg neki.

Amikor megkelt a tészta, olvasztott vajjal kend meg a tarkedlisütő mélyedéseit, majd önts bele egy keveset a palacsintatésztából. Ez még nőni fog térfogatban, tehát ne töltsed pont csurig, mert félő, hogy kifolyik. Amikor alul már megsült, óvatosan fogasd meg (én egy kanállal és egy villával operáltam, meg nagymamám varázsszavaival – a rosseb egye meg! –, ha nem sikerült elsőre tökéletesen), így aranyos kis gömbformára tesz majd szert az édesség.

Szedd tálra, szórd meg még melegen porcukorral, vagy öntsd le juharsziruppal, és tegyél mellé gyümölcsöt vagy lekvárt, ahogy szereted! 

A végén szépen elsikáltam a tarkedlisütőt, miközben a vállam fölött éreztem, hogy a nagymamám árgus szemekkel nézi a műveletet. Majd bekap egy palacsintát, mert édesszájú, de mivel ő csak sima, laposakat szokott volt sütni, azért ógva-mógva hozzáteszi: „Boriska! Te meg ezek a flancos fityfenéid!”

Fiala Borcsa