-

Eddig hallgattam

Nem én akartam megint lenni a „megmondó ember". A sportoló, az úszó, aki ki meri nyitni a száját, aki vállalja a véleményét bizonyos, a közvéleményt foglalkoztató kérdésben. Nem akarok mindig az egyetlen (ex)sportoló lenni, aki megfogalmazza a gondolatait. Ennek nem kellene így lennie. Egy demokratikusan működő és gondolkodó országban és szervezetben nem lehet kérdés, hogy ha valakit megkérdeznek valamiről, az válaszol. Mert az nyilvánvaló, hogy mindenki találkozott a Kiss László-üggyel, mindenki kialakított valamifajta álláspontot, akkor miért nem lehet elmondani, ha az emberek kíváncsiak rá? Mert ki ne lenne kíváncsi Kovács Ági, Szabó Tünde, Egerszegi Krisztina vagy akár Cseh László és Gyurta Dani véleményére? Azokéra, akik közvetlen közelről ismerik Kiss Lászlót, akik nap mint nap találkoztak vele, akiknek pályafutását befolyásolták a szövetségi kapitány döntései vagy akiknek mostani edzője aláírta a szövetségi kapitány mellett kiálló nyilatkozatot?

Miért nincs kultúrája a véleménynyilvánításnak?

Milyen következménye lenne annak, hogy ha megszólalnának?

Egyedül Szepesi Niki oldalán olvastam egy vagy két gondolatot a történtekkel kapcsolatban, de aktív sportoló részéről egyetlen szó vagy kommentár sem hangzott el.

Nem kell azzal takarózni, hogy az olimpiára koncentrálnak. A véleménynyilvánítástól még senkinek nem romlott a teljesítménye.

Ha bármi közöm lenne a Magyar Úszó Szövetséghez, akkor most azonnal elhatárolódnék tőle. Nem igaz, mert hetekkel ezelőtt tettem volna meg, de most újra megtenném. Ha kellene, minden nap elmondanám, hogy vállalhatatlan számomra, ahogy ezt az ügyet kezelik, és senki ne azonosítson ezzel a szervezettel, virágcsokros bocsánatkérés ide vagy oda.

Először azt hittem, hogy a sportot, azon belül is az uszodák világát jellemző testi-lelki erőszakról kellene beszélni a Kiss-ügy kapcsán. Ahogy a (női) úszók szinte teljes elnyomásban, folyamatos szexista megjegyzések közepette férfiedzők és vezetők által irányítva készülnek évekig vagy évtizedekig. Látjuk Kovács Ágit, Egerszegi Krisztát boldog családanyaként, de hol van az a több száz, több ezer fiú és lány, akik az évek során kihullottak a húsdarálóból? Milyen testi-lelki sebekkel hagyták ott a sportágat?

Engem igazoltak, kárpótoltak a sikerek

Őszintén azt tudom mondani, hogy megérte. Igaz, teszem ezt úgy, hogy 20 évesen kiszálltam a vízből, addig bírtam elviselni a napi kínt és szenvedést, pedig fizikai állapotomat tekintve még lett volna benne egy vagy két paralimpia. Láttam, hogyan morzsolódnak le a csapattársak az évek során, hogyan maradok az érettségire teljesen egyedül a korosztályomból.

Ők úgy érezték, nem éri meg nekik tovább a sok szenvedés. Én azt tudom mondani, hogy nekem megérte, sőt, még az a néhány évnyi táplálkozási zavar is belefér, ami a pályafutásom befejezése után következett, miután tíz évig nap mint nap hallgattam a súlyomra vonatkozó megjegyzéseket. Azt hiszem, nálam pozitív a mérleg. Sokat kaptam az úszástól, és olyan edzővel dolgoztam együtt, akit apámként szerettem és tiszteltem. Ahogy a szüleink, úgy ő is hibázott, hiszen sajátos gondolkodás és szemlélet szerint készített fel a paralimpiákra, és ezekben az években nem épp az én a lelki békém állt a középpontban.

Szülőként sem olyan módszerekkel nevelem a gyerekemet, ahogy engem neveltek, de azért még elfogadom, hogy őseim az akkori legjobb tudásuk szerint terelgettek az utamon. Tudom, hogy azóta fejlődött a világ, a tudomány, és ma én is legjobb tudásom szerint döntök egy-egy kérdésben, ami lehet, hogy 10-15 év múlva már nem lesz helytálló.

Ha most uszodába vinném a gyerekemet, akkor biztosan nem olyan edzőhöz adnám, mint aki engem készített fel, de nem bánom azt a tíz évet, amit a pécsi uszodában töltöttem.

Nem hibáztatom a mesteremet, mert a testi integritásomat mindig tisztelte, és a legjobb tudása szerint készített fel a versenyekre. Egyszerűen 15-20 éve más volt ez a tudás, mint most.

Nem mindenkinek volt ilyen szerencséje, sőt talán az én edzőmről sem őrizget mindenki ilyen szép emlékeket. Nálunk ugyanis a napi konfliktus, harc és intrika mellett ott volt egy csomó közös siker és boldog pillanat, amelyekből a hétköznapokra is lehetett töltekezni.

Ez egy teljesen zárt, saját szabályok szerint létező világ

Minden egyes uszodának, egyesületnek és edzőnek saját módszere van. Nem lehet általánosítani. Az viszont tény, hogy

ez egy férfiak által irányított, felépített hierarchikus rendszer, amelyben a versenyző, a nő teljesen alárendelt viszonyban van. Nincs szava, véleménye, tekintélye.

Ezért volt számomra a legnagyobb csalódás a hetek óta tartó ügyben a fiatalabb edző generáció tagjainak aláírása azon a lapon, amelyben bizalmukról biztosítják Kiss Lászlót. Ezért volt rémisztő és megdöbbentő Hargitay András nyilatkozatait olvasni, aki gyakorlatilag kellemetlenkedésnek kezeli a helyzetet, és nem arról beszél, hogy mekkora szükség lenne a szemléletváltásra a nők, sportolók testi integritásával kapcsolatban, hanem arról, hogy vajon kinek és miért áll érdekében ártani az úszósportnak.

Üvölteni volna kedvem, hogy nem, nem az árt, aki napvilágra hozta ezt a jegyzőkönyvet, hanem az a fajta ostoba, sértő, hímsoviniszta, középkori mintát tükröző kommunikáció, amit a szövetség folytat erről az első perctől kezdve.

Hogy Takáts Zsuzsa nyilatkozatának másnapján arról számol be a szövetség Facebook-oldala, hogy Gyárfás Tamást milyen tisztségekben választották újra a sportág nemzetközi szervezeteiben, majd másnap egy csili-vili PR-akció keretein belül beállítanak egy hatalmas virágcsokorral, hogy a kamerák kereszttüzében bocsánatot kérjenek az egykori áldozattól. Nagyon hosszan lehetne sorolni, hogy mi mindenért kellene bocsánatot kérniük, amelyek közül szinte mind megbocsáthatatlan.

Hát elment nektek a józan eszetek, de komolyan? Tényleg nincs ott egy értelmesen gondolkodó (esetleg női) munkatárs, aki az asztalra csap, és azt mondja, hogy elég? Tudom a választ: nincs. Elképzelhetetlen, hogy ez megtörténhetett volna, amíg Szabó Tünde volt a főtitkár. Ha valakiben bármilyen kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy mit tud hozzátenni egy női vezető egy szervezet sikeréhez, akkor a szemünk előtt zajlik ennek bizonyítása.

A sportban dolgozó férfiak legtöbbje egykori sportoló, akik egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol az edző, a vezető megmondja, hogy mi a feladat... és azt ők szó nélkül elvégzik. Azt látom, hogy hiába törekszik a világ fejlődésre, bizonyítja a női gondolkodás, szemlélet létjogosultságát, sőt szükségességét a döntéshozatalban, ez nálunk még mindig gyerekcipőben jár.

A bocsánatkérés alkalmával sem láttam mást, minthogy Kiss László, Gyárfás Tamás és Hargitay András a közvélemény nyomására tesz egy teátrális gesztust annak érdekében, hogy most már kussoljon mindenki, mert ez egyre kellemetlenebb az érintetteknek.

És egyre több az érintett: mindenki, aki nyilatkozik, megszólal, véleményt formál, áldozatot hibáztat, bagatellizál és védi a mundér becsületét.

A magyar sportéletben elképzelhetetlen egy Shane-Katinka típusú csapatmunka...

...ahol mindkét fél egyenrangú partnerként dolgozik ugyanazért a célért. Nem számít, hogy ki a nő és ki a férfi, ki az edző és ki a versenyző, csapattagok mind a ketten. Ahol a versenyző önismeretét, öntudatát nem az edzői munka hátráltatásaként értelmezik, hanem a célok elérésére használják. Ahol a versenyzőből később vezető lehet, és tudásával, tapasztalatával tovább szolgálhatja sportágát, akár nő, akár férfi. Ahol a versenyző ugyanúgy fel meri vállalni a véleményét, mint az edző vagy a sportvezető. Ahol a megszólalás nem bátorság kérdése, hanem a fejlődés útja.

Nincs kultúrája a női vezetők megválasztásának, akik egy ilyen ügyben tompítani tudnák a durva hímsoviniszta megnyilvánulásokat. Ezért nincs kultúrája a rendszerben lévő nők véleménynyilvánításának sem.

Takáts Zsuzsa bátorsága, lelkiereje, higgadtsága, összeszedettsége és tárgyilagossága megdöbbentő volt... és mélyen megrázó. Az ő kiállása indította el a mondataimat, amelyek már hetek óta formálódtak, de úgy gondoltam, annyian beszélnek (csak épp azok nem, akiknek a véleményére leginkább kíváncsiak lennénk), hogy nincs szükség egy újabb nézőpontra.

Most viszont azt érzem, cinkos, aki hallgat, és nem lehet eleget beszélni. Kiabálni, üvölteni kell, hogy mi legyünk a hangosabbak, ne pedig azok, akik úgy gondolják, túl kell esni ezen a történeten, ki kell várni, míg végre elcsitulnak a kedélyek, és akkor mehet minden tovább, úgy, mint eddig.

Nem mehet! Mindennél jobban szükség van női edzőkre, vezetőkre és a férfiak szemléletváltására, mert akkor fog fejlődni a sportág, akkor áll vissza a szülők, gyerekek bizalma. És mindennél fontosabb az önvizsgálat, az őszinte megbánás és bocsánatkérés azok részéről, akik félinformációk vagy a rendszer nyomása alatt helytelenül alakították ki az álláspontjukat az elmúlt hetekben! Nem, nem csokrokkal kell felvonulni a kamerák kereszttüzében, hanem vállalni a felelősséget a szignóért, a hazugságokért, a félretájékoztatásért és a hallgatásért. Változni és változtatni!

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Alex Emanuel Koch