Amikor hatalmi visszaélésekről hallok, négy hullámban szokott tetőzni bennem a szomorúsággal vegyes felháborodás. Először, amikor olvasok a történtekről. Másodszor, amikor szembesülök az elkövető vállalhatatlan reakcióival, azzal, ahogyan magasztosabb célokra, jó szándékra, tudatlanságra hivatkozva mentegeti magát, ahogy nem szégyelli kitenni a „ha” szócskát („bocsánat, HA megbántottalak”), relativizálva ezzel az áldozatok fájdalmát. A harmadik lépés, amikor látom az elkövetővel szolidáris kommentek sokaságát: hihetetlen, hogy még mindig ekkora súllyal jelenik meg a közbeszédben az áldozathibáztatás, a „minek ment oda?” típusú reakció, vagy a felvetés, hogy „miért csak most áll elő az áldozat a vádakkal, biztos valami célja volt vele”. A negyedik hullám a rehabilitálás, amikor megpróbálják az elkövető népszerűségét, nyilvánosságban betöltött helyét valamelyest visszaállítani. 

Eszenyi Enikő esetében nem ez az első próbálkozás erre. Az Index írta meg, hogy

2021-ben Eszenyi szülővárosa, Csenger, kiugróan magas állami összeget, 300 millió forintot kapott színházra,

a többlettámogatást elnyerő CSAK! nevű cég ügyvezetője pedig a színész-rendező korábbi bizalmi munkatársa, Magyar Péter, a Vígszínház egykori gazdasági igazgatója volt. Eszenyi alig négy hónappal a 2020-as botrány után már ott ugrabugrált tigrisjelmezben az RTL Klub Álarcos énekes című műsorában is (Gyárfás Dorka kollégám beszámolóját ITT olvashatod róla). 

Ezt követően Kecskeméten és Kisvárdán rendezett, a fővárosi színházi életbe pedig idén tért vissza a Játékszín Csodálatos vagy, Júlia! című darabjában. A februárra tervezett bemutatót halasztani kellett, mert eltört a színésznő csuklója (és a balesetkor állítólag hordágyért kiáltott, majd a mentőápolók értetlenkedésére azt válaszolta, ő „egy nemzeti kincs”, bár Bank Tamás igazgató szerint ez csak tréfa volt). A premiert végül májusban tartották meg, és a Blikk cikke szerint az előadás végén percekig szólt a vastaps, „a jelek szerint a szakma és a közönség is visszafogadta Eszenyit”. Legalábbis azok a rajongói, akik ellátogattak a Játékszínbe.

A „visszafogadni” kifejezés használata már önmagában csúsztatás ebben a kontextusban. Hiszen visszafogadni csak azt lehet, aki elismeri, hogy rosszat cselekedett, és jóvá akarja tenni a vétséget, illetve maga kéri a be- és megbocsátást. De itt nem erről van szó.

Eszenyi elment, és megvárta, amíg hívják. És a jelek szerint hívják. De hát miért ne tennék? Három év száműzetés nem volt elég?

Azt gondolhatnánk, elég büntetés számára, hogy visszavonta a Vígszínház igazgatói posztjára benyújtott pályázatát, hogy 2020 és 2023 között elvétve fordult elő szakmai minőségben a fővárosban, és hogy elítélő vélemények jelentek meg vele kapcsolatban a sajtóban. Az Eszenyi-ügy lezáratlanságához az is hozzátartozik, hogy a főváros személyes adatok védelmére hivatkozva cenzúrázta a lefolytatott vizsgálat eredményeinek lényegi részét (anno Lengyel Tamás kérte ki a dokumentumot), és a 71 panaszos sem kapott választ. Annyit lehet tudni, hogy jogi síkon nem folytatódott az ügy, és azt, hogy Eszenyi sosem vállalt felelősséget a tetteiért, sosem kért bocsánatot azoktól, akik felszólaltak a viselkedése ellen. És az egész Dancing with the Stars-os szereplésével kapcsolatban, azt hiszem, ez a leginkább nyugtalanító. 

Mert ideális esetben a bocsánatkérésnek három alapvető funkciója van. Gesztus természetesen az áldozatoknak, hiszen a bocsánatkéréssel az elkövető elismeri az igazságukat, a megéléseik valóságát; arra is ígéretet tesz, hogy a jövőben nem fog így viselkedni; maga a bocsánatkérés aktusa pedig az egész közösséget is megerősíti abban, mi az érvényes szabályrendszer, mi az, ami oké, és mi az, ami túlmegy egy határon. Ez utóbbi aspektus adja a bocsánatkérés azon erejét, amellyel képes másokat is visszatartani hasonló cselekedetektől, vagy segít abban, hogy más áldozatok is tisztázni tudják magukban az eddig még zavaros élményeiket, illetve bátorságot gyűjtsenek a kiállásra.

Ismert embertől viszont szinte még sosem tapasztaltunk érdemi bocsánatkérést a hazai nyilvánosságban. Rendszerint az ego, a feljogosítottságérzés, az önvédelem kerekedett felül a belátás helyett. 

Hogy nézne ki egy jelentésteli bocsánatkérés? Roy Lewicki és kollégái 2016-os tanulmányukban gyűjtötték össze, mitől hatékonyabbak egyes megnyilvánulások a bizalom helyreállításában, mint mások. A következő elemeket azonosították: a megbánás kifejezését, a hibák pontos leírását (ebből tudható, hogy az elkövető egyáltalán érti, mi volt a gond a viselkedésével), a felelősségvállalást (nem defenzív, nem magyarázkodik, nem támad vissza), a jóvátételre vonatkozó vállalásokat (mit fog tenni az áldozatokért, vagy annak érdekében, hogy mással ez a jövőben ne fordulhasson elő), valamint a megbocsátásra irányuló kérést – aminek az áldozatok vagy eleget tesznek, vagy nem, annak követelése, számonkérése viszont szintén rendkívül erőszakos az elkövető részéről. A lényeg, hogy minél több van jelen ezekből a komponensekből, a bocsánatkérés annál valószínűbben látja el a funkcióját.

Eszenyi ügyében viszont a startvonalig sem jutottunk el ebben a folyamatban.

A három évvel nem az a baj, hogy kevés, hanem az, hogy értelmezhetetlen, hiszen a belső történéseket tekintve el sem indult a stopperóra.

Nincs ugyanis olyan információnk, ami arra utalna, hogy a színész-rendező egyáltalán megértette, mivel okozott fájdalmat, bánná ezt, és változtatni akarna. Pedig nem egy személy jelzett neki vissza (pedig annak is elégnek kéne lennie), nem kettő, hanem több tucat ember a legközelebbi kollégái, a pályatársai közül.

Körülbelül annyi hangzott el Eszenyi részéről, hogy mindent, amit tett, a Vígszínházért tette, a művészet nevében. Ez az indoklás viszont elfogadhatatlan, továbbá megszilárdítja azokat a mélyen gyökerező, de rendkívül káros nézeteket, amelyek szerint a teljesítmény vélt érdekében mindent fel lehet és fel is kell áldozni. Hogy oké átgázolni másokon, megtörni embereket, figyelmen kívül hagyni a jóllétüket, mert ebből lesz művészet. A zseni egyébként is mások felett áll, és több mindent megengedhet magának, mint az egyszerű földi halandók. Ismerjük ezeket a szólamokat. 

Eszenyi Enikő tehetségét szerintem senki sem vitatja. Csak ebben az ügyben súlyos kognitív torzításokhoz vezet a túlhangsúlyozása. Mert a sikeresség dicsfénybe vonja őt, könnyen beragyoghatja az egész megítélését.

A pszichológiában ezt nevezik holdudvarhatásnak (halo-effektusnak), amikor a személy egyetlen, kiugró vonása alapján következtetünk automatikusan az összes többi jellemzőjére. Az ELTE szociálpszichológusai, Nyúl Boglárka és munkatársai Kiss László ügye kapcsán mutatták ki, hogy az úszókapitány észlelt sikeressége egyfajta felmentésként szolgált: az emberek azt gondolták, csak nem tehetett ilyet egy ennyire eredményes valaki. Hiszen (nemi) erőszakot a hiedelmek szerint csak deviáns személyek szoktak elkövetni, akik máshogy képtelenek nőhöz jutni. Legalábbis hajlamosak lehetünk ebbe a gondolatba kapaszkodni, mert ez egyben azt is jelenti, hogy az erőszak nem történhet meg bármikor, bárkivel, nem történhet meg velünk, hiszen könnyűszerrel elkerülhetjük azokat, akik veszélyesnek tűnnek.

Csak hát sokan nem tűnnek veszélyesnek a szép, tehetséges, köztiszteletben álló emberek közül. Ráadásul a mentális erőszakot még könnyebb bagatellizálni, mint a fizikait, főleg egy olyan országban, ahol máig rengetegen érvelnek az atyai pofonok létjogosultsága és hasznossága mellett. Ahol az emberek amúgy is megszokták, hogy a főnökük basáskodik felettük, kizsigereli őket, ahol továbbra is elterjedt az „örülj, hogy egyáltalán van munkád” mentalitás. Ahol a bántalmazás sok kontextusban normalizálva van, és a tetteknek alig van következményük, hétvégente pedig Eszenyi Enikőt nézzük a DWTS-ban. 

Megbocsátani annak lehet igazán, aki kéri, és neki sem mindig.

Aki meg nem kéri – aki sokadszorra sem érti, hogy mivel okozott kárt –, ott törés keletkezik, és a megbocsátás maximum privát aktus lehet, amelyben azon dolgozol, hogy a saját negatív érzéseid intenzitása idővel csökkenjen. Nem a másikért, nem a kapcsolatért, kizárólag saját magadért.

Ha neked ez az, ami segít. Ha meg nem, akkor a megbocsátásnak nem kell (terápiás) célnak lennie, nem ebben mérhető, mennyire vagy jól, és hol tartasz a feldolgozásban.

Nem megbocsátani azt is jelenti, hogy határokat húzunk, akár közösségként is. Nem hagyjuk, hogy relativizálják az értékeinket, behatoljanak a biztonságos tereinkbe vagy az érzéseink, gondolataink közé. Akár egy tánc, vagy egy show-műsor erejéig sem. 

Kiemelt kép forrása: TV2 Play – A TV2 Csoport hivatalos oldala

Milanovich Domi