Blake Lively új filmje, a Velünk véget ér, többet árt a családon belüli erőszak ügyének, mint amennyit használ

–

Nem tudom, olvastatok-e valaha olyasmi ponyvafüzeteket, mint a Romana, Júlia, Denise című lapok, amiket az ember csak nagy unalmában, távolsági buszon, netán kórházi lábadozás közben forgat, és még akkor is suttyomban. 

Az It Ends With Us engem leginkább ezekre a közhelyes, túlromantizált művekre emlékezetet, ahol mindenki kivételesen gyönyörű és elképesztően sikeres, és a cselekmény olyan fordulatokkal van tele, amik leginkább egy tapasztalatlan, hormongőzös tinilány fejéből pattanhatnak ki holdvilágos éjszakákon. Csak épp ebben van egy párkapcsolati abúzusszál is… ha egyáltalán észre tudjuk venni a sok szépség és csillogás közepette.

És akkor fogjuk meg a valósággal való kapcsolatunkat, és húzzuk le a vécén

A 35 éves Lily Bloom az apja temetése után Bostonban nyitja meg virágüzletét. Üzleti terve látszólag nincs, hacsak nem tekintjük a „majd csak lesz valahogy” hurráoptimizmusát annak, vagy azt, hogy az ágyában ülve szirmokat rajzolgat ceruzával körbe, miközben ábrándos tekintettel réved el olykor a távolba. Mégis óriási szerencséje van (a sorsfordító találkozás, mint eszköz, amúgy is meglepően gyakori motívuma a cselekménynek, ami tekintve Boston méretét kissé hihetetlen): már rögtön első nap, miközben még az előző, tönkrement bérlő romjait takarítja, beesik hozzá a szomszéd lány. Aki tulajdonképpen csak azért ajánlkozik munkaerőnek, mert mindig is nagyon tetszett neki ez a kis üzlet, de a virágokat bevallottan ki nem állhatja. A kéretlen és ad hoc állásinterjú után Lily azonnal impulzusalkalmazza Allysát, majd bohókás hangulatú rendezkedésbe kezdenek.

Tehát: az üzlet kibérlése, berendezése és az eladandó virágok megvásárlása után még mindig van annyi megtakarítása ennek a fiatal nőnek (aki ki tudja, honnan jött, mit csinált korábban), hogy simán belefér egy alkalmazott is a startupba, és (!) még az sem akasztja meg a bizniszt, hogy Allysa (aki pár hét alatt Lily legjobb barátnőjévé is előlép) teherbe esik.

Én ugyan nem értek az amerikai társadalombiztosítási rendszerhez, de hallottam, ahogy ennél a pontnál a mögöttem lévő sorban a bérszámfejtésen dolgozó Marika idegességében felvisított.

Véletlenek márpedig vannak!

Mint mondtam, a cselekményben rengeteg a sorsfordító találkozás, Lily gyakorlatilag nem tud úgy kimenni a 650 ezres népességű Boston bármelyik utcájára, hogy ne találkozna össze Valaki Fontossal. Elmegy egy frissen nyílt étterembe, hát ott nem a tinikori szerelme a tulajdonos/felszolgáló/szakács? Kicsit fellóg egy épület tetejére nézelődni, tűnődni, ott pedig azonnal megjelenik egy őrületesen jóképű, folyamatosan borostás agysebész (!), aki nem mellesleg az említett Alyssa testvére, és aki szinte azonnal beleszeret Lilybe. (Mármint csak azután, hogy a nő közölte, őt nem lehet egy éjszakára igénybe venni, mivel komoly kapcsolatot szeretne. Mire a kötődési zavaros fiatal férfi, aki eddig úgy cserélgette a nőket, mint más a zokniját, halálosan szerelmes lesz. Ryle ráadásul mocskosul gazdag (ahogy a lánytestvére és annak férje is). Egy baj van csak vele: (valószínűleg) egy gyerekkori trauma miatt dühkitörései vannak, és hajlamos a párkapcsolaton belüli erőszakra.

Lily viszont, aki egy hasonló viszonyt már végignézett a szülei házasságában, nem kívánja az édesanyja életét újraélni, ezért végül veszi a kalapját, kabátját, és elhatározza: ő most megszakítja ezt az ördögi spirált.

Nem lesz jó asszony belőle, akinek a köténye mindent eltakar!

És ezt végül Ryle is egész jól veszi, aki a sok erőszakoskodás után (amiből mi, nézők, csak egy indurka-pindurkát láthatunk, épp annyit, hogy érezzük a dráma súlyosságát, de azért ne árnyékolja be a szépen filterezett képeket a gyönyörű virágboltról, a csodás bohósággal öltözködő Blake Livelyról, vagy a menő szülinapi buliról) azon nyomban jó útra tér, de legalábbis elhatározza: tényleg megváltozik.

Mérgező hazugság

A filmmel nem is az a legnagyobb bajom, hogy bugyuta és közhelyes limonádé (amiben amúgy Blake Lively valóban remek színészi teljesítményt nyújt). Hanem az, hogy teljesen torz és hamis képet fest a párkapcsolati erőszakról, ahogy a belőle való kiszabadulásról is. A valóság ugyanis messze nem így néz ki(erről ITT írtunk). Rengetegen azért maradnak benne egy ilyen viszonyban (ami sokszor valóban életveszélyes), mert anyagi okokból és/vagy a gyerekeik miatt kiszolgáltatott helyzetben vannak. (Lily velük ellentétben semmilyen szempontból nem kiszolgáltatott, még az egyedülálló anyaságát is simán összeegyezteti a – szó szerint – virágzó üzletével.)

Vagy azért maradnak, mert a másik fél manipulatív, a rettenetes tombolások után átvált bűbájosba, és elhiteti: ami történt, az merő véletlen volt, a csillagok rossz együttállása, de többet ilyen nem fordul elő. Nagyon gyakori, hogy az erőszaktevő teljes irányítást szerez az áldozata felett, elszigeteli a környezetétől, lelkileg megtöri őt. 

De

elhitetni bárkivel, hogy ha gyereket szülünk az abuzív félnek, majd feltesszük a nagy kérdést: „ha a lányodat verné a párja, mit tanácsolnál neki?”, önmagában elég érzékenyítő erejű, és ettől a farkasból azonnal kezesbárány válik, aki rohan terápiába, hogy jobb ember lehessen… óriási hazugság.

És iszonyú veszélyes. Egy kurva nagy, toxikus csúsztatás csillogós papírba csomagolva.

Token erőszak

Olyan ez a film, mintha kizárólag azért került volna bele a családon belüli abúzus, hogy az amúgy könnyed filmecskét súlyos mondanivalójú műalkotásként lehessen pozicionálni. Ez egy csinosan összeállított romantikus limonádé, a tetején egy „engem komolyan kell ám venni!” feliratú mentalevélkével. A párkapcsolatierőszak-vonal olyasmi benne, mint amikor kampányidőszakban az adófizetők pénzén jachtozgató, Ibizán kokózgató politikus ellátogat a sajtómunkások gyűrűjében a miskolci szegregátumba fotózkodni, hogy mutassa: ő aztán nagyon érzékeny a társadalmi igazságtalanságokra. Hagyjuk már!

És ez a mentalitás sajnos a film reklámkampányára is jellemző. Az It Ends With Us hivatalos TikTok-csatornáján Blake Lively a szerzővel együtt biztatja a rajongókat, hogy vegyék fel a virágos rucikájukat, aztán irány a mozi! (Mintha egy holokausztról szóló filmben jópofiznának a színészek: vedd fel magadra a csíkos inget, és aztán érezd jól magad!)

A Vogue egyik videójában Blake Lively, miközben Key lime pie-t, azaz zöldcitromos pitét készít, csak úgy mellesleg megemlíti, van ez a film, a nagyon komoly mondanivalójával. És ez szörnyűbb még annál is, hogy a kibontott haja rendszeresen belelóg a készülő édességbe. A színésznő mindenütt virágos ruhában tűnik fel, a fókusz tehát – legalábbis az ő szemszögéből – a romantikán van, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva az erőszakot. Ezzel szemben a rendező és a Ryle-t alakító Justin Baldoni a film reklámhadjáratát is arra használja, hogy felszólaljon a családon belüli erőszak témájával kapcsolatban, a nonprofit szervezet, a No More mellett kampányol, és állítólag célja volt a filmmel, hogy meggyőzze az abuzív kapcsolatban élő nőket: ne menjenek vissza az erőszakos társukhoz.

Ez a film akár óriási segítség is lehetett volna azoknak, akik abuzív párkapcsolatban élnek, és nem tudnak kilépni belőle. Ehelyett nem lett belőle más, mint az erőszakos viselkedés bagatellizálása, és a vészjósló jelek romantizálása. 

Amit én ezeken felül még rendkívül aggasztónak találok, és amiről nem nagyon esik szó: Lilytől úgy búcsúzunk, hogy megígéri magának, és a frissen született gyerekének is, hogy „velük véget ér” a párkapcsolati erőszakban élő nők sora a családban. Majd feltűnik a színen a régi szerelme, Atlas, akivel sejthető, hogy folytatják, amit 18 éves korukban abbahagytak. A pasival, akinek a Ryle-lal való összetűzéséből kitűnik, hogy szintén a másik orrba vágása a legelső és legfontosabb érve. 

Kiemelt kép: InterCom

Fiala Borcsa