Nyáry Luca: Nálunk soha semmi sem egyszerű, gördülékeny vagy legalább rendezett

–

A karácsony elleni kereszteshadjáratom már tizenéves korom óta alakul, de míg akkor még szinte büntetésként fogtam fel azt a hetet a két ünnep között, amit hosszú beszélgetésekkel és rokoni látogatásokkal kell töltenem, idén már egy olyan felnőtt magabiztosságával rontok be édesapám ajtaján, aki végre megtanulta értékelni, hogy jófej a családja. Úgy igazán jófej.

Olyan emberek, akikkel, ha nem egy helyre születek, akkor is szeretném, ha megtaláltuk volna egymást, mert jobbá teszik az életemet azáltal, hogy a részei akarnak lenni.

A gimnazista énem hatalmas lúzernek tartana, ha elmondanám neki, hogy a legmenőbb ember, akivel idén találkoztam, a nagymamánk, de ez nem számít, mert már nem az ő szabályai mérvadók. 

Lépésenként győzöm le a kényszeremet, hogy túl elvontnak és felvilágosultnak tartsam magamat ahhoz, hogy élvezzem a vérrokonaim társaságát. 

Mert tényleg élvezem, annyira, hogy szinte nem is értem, miért gondoltam, hogy a „kötelező” mivolta bármit is levon az értékéből. Jól elvagyunk, és nemcsak azon a csendes, jólnevelt módon, ahogy sokáig hittem kamaszként, hogy mindenki elvan a családjával, hanem mint emberek, akik valóban egymást választották. 

Ehhez viszont tudom, hogy időre, kommunikációra és sok személyes fejlődésre volt szükség, mert finoman szólva mindenki emlékezetes karakter a családomban, és mint tudjuk, több dudás nem fér meg egy csárdában. Legalábbis nem anélkül, hogy a szomszédok ki akarnák hívni a rendőröket csendháborításért, és akkor már jó lenne, ha arra az égő lábosra is ránézne valaki. 

Röviden összefoglalva, nem azok az emberek vagyunk, akiknél az ünnepek meghitt, elegáns vacsorákról és udvarias beszélgetésekről szólnak, és ha valaki érvényesülni akar ebben a szeretetreméltó vándorcirkuszban, amit a családomnak nevezek, annak készen kell állnia arra, hogy elfelejtsen mindent, amit egy kívülről relatíve nyugodt, átlagos családról képzel.

Nálunk soha semmi sem egyszerű, gördülékeny vagy legalább rendezett, és mi pont így szeretjük. Szóljon ez az írás figyelmeztetésként minden bátor barátomnak, leendő páromnak vagy balszerencsés potyautasnak, aki felmerészkedne a Nyáry családhoz karácsony környékén. 

Sikíts, ha kell valami!

Ha választanom kellene egy karácsonyi dalt, ami jól reprezentálja a családomat, biztosan nem a Csendes éj lenne az. Egyébként is mindannyian utálnánk, ha valaki ezt kérdezné tőlünk, feltéve, hogy egyáltalán meghalljuk a kérdést.

Nálunk a túlélés alapvető eszköze a hangerő, és előszeretettel használjuk egymással való kommunikációnkban, egészen addig a pontig, amikor a beszédünk egyetlen hömpölygő masszává olvad,

dallamosan gurulva és bekebelezve mindent, ami az útjába kerül, mint valami transzgenerációs traumától fűtött Kisgömböc. Elhalásszuk egymás elől az emlékeket, mert mindenki szerint a saját verziója a legjobb, párhuzamosan hallgatunk három sztorit, amelyek valószínűleg együtt sem adnák ki a teljes igazságot, és úgy törünk ki dalban egyetlen mondat hallatára, mintha éppen egy off-off Broadway-darab főszerepéért menni a csata, de még akkor sem vagyunk képesek lecsillapodni, ha közönségünk van. (Szeretnék ezúton is elnézést kérni mindenkitől, akinek végig kellett hallgatnia valamelyik elvadult bizniszötletünket a vegetáriánus opciókat kínáló budapesti éttermek valamelyikében).   

 

Elismerem, a kiabálva beszélgetés a családomon belül is megosztó jelenség, amelynek vannak egyértelmű haszonélvezői (mint én, a húgom, a nagymamám és a nagybátyám), valamint elszenvedői (apám), ám többé-kevésbé mindannyian a megszokott kerékvágás részének tartjuk. Mégpedig azért, mert hangosnak lenni csupán tünete egy másik szindrómának, amelynek mindannyian elszenvedőivé tesszük a körülöttünk élőket, annak, hogy mesélők vagyunk egytől-egyig. 

Nem azért vágunk egymás szavába, vagy kezdünk félórás monológokba, mert nem bírunk normálisan kommunikálni, hanem mert történeteken keresztül kapcsolódunk, és ritkán kerülünk abba a helyzetbe, hogy megoszthatjuk őket a kedvenc közönségükkel: egymással.

Ahhoz képest, hogy mennyire ügyesen bánunk a szavakkal, egymással szemben nem mindig tudjuk egyenesen használni őket. Néha könnyebben csúszik egy „egyszer a koleszban…”, mint egy „szeretlek”, de talán nem is probléma, amíg ugyanazt a belső szótárat használjuk. 

Featuring a fél város 

Sok jó ember kis helyen is elfér, de azért nem biztos, hogy érdemes a panelban házibulit tartani. Mi rendszerint megszegjük ezt a szabályt, és a végtelen vendégszeretetünk az olyan alkalmakra is kiterjed, amire épeszű házigazda nem cipel haza meglepetéseket. Legyen szó családi ebédről, szülinapról, kiállításmegnyitóról vagy akár szentestéről, az én felmenőim mindig nyitottak a vendégekre, érkezzenek akár kettő vagy négy lábon.

Olyan házban nőttem fel, ahol mindig fel kellett készülni arra, hogy valamelyik rokonom felkarol egy elárvult kisállatot, esetleg kóbor utcazenészt, ami biztosan színesebbé tette az összejöveteleinket, ugyanakkor gyerekként kicsit stresszesnek éreztem, hogy meg kell osztanom a teremet másokkal, azért, hogy a családom kipipálhassa a napi jó cselekedetét. 

Bár ez a viselkedés főleg anyámra volt jellemző, akit egyszer három napon át láttam ki-be kúszni a csatornából egy bent rekedt macska miatt, és számtalanszor futottam bele a spontán vendégeibe a nappaliban (mikor milyen indokkal), de idővel azokra is átterjedt, akikből nem természetesen áradt az extravertáltság, és mostanra én és a húgom is saját kis átjáróházat üzemeltetünk a lakásunkban pórul járt vagy csak unatkozó embertársainknak, ami fárasztó mivolta ellenére kezdi megértetni velünk, miért csinálták ezt a szüleink.

Ma már gond nélkül elhívjuk a szerelmi bánatos haverokat a nagybátyánk szülinapjára, és felajánlunk egy kanapét a szimpatikus turistáknak, mert tudjuk, hogy szerencsések vagyunk, amiért ilyen élményeket és közösséget kaptunk az élettől, és úgy illik, hogy ezt másokkal is megosszuk.

Ameddig valaki hajlandó elviselni minket, meghallgatni egy rövidebb szónoklatot a kedvenc témánkról, és hozzáad valamit apróságot a minőségi együttléthez, addig szívesen látjuk.

A karácsony szellemiségébe ez pedig talán kicsit jobban beleillik, mint az unokahúgod ballagására, de végül is az ünnep az ünnep.  

 

A vonat, amin nincsen fék 

Eszedbe jutott valami, amit biztosan semmilyen körülmények között nem illene felhozni? Semmi baj, a nagymamám helyetted is megteszi. Tudsz egy irgalmatlanul kínos, biztosan hamis sztorit, amit lehet, hogy nem kéne elterjesztened? Nagybátyám tudja, hogy kivel történt, és nem, nem igaz, hogy kijött a TEK. Gondolkodtál már azon, hogy mi a legsértőbb magyar szó? Apám rangsorolta őket, és tuti, hogy szívesen tart belőle drámai felolvasást, ha megkéred rá. Drámai alkatok vagyunk, ezt kár is ragozni.

Egy olyan családban, ahol nyolcból öt ember színész akart lenni (aztán valahogy mindenkinél győzött az olvasás valamilyen formában), nem csoda, ha minden együtt töltött este olyan, mint egy stand up-rutin. 

Legutóbbi banzájunk alatt három órán belül egyszerre tudtam meg, hogy a.) apámék egy kommunában éltek, b.) minimum három ember tört már a nagymamám életére, és c.) kiskoromban szórakozásból pszichológiai kísérleteket végeztek rajtam a szüleim. Ezen vidám témák mellett, aki beugrik hozzánk egy estére, értesülhet mindegyikünk bélműködéséről és alkoholtoleranciájáról, de ha esetleg inkább a hatalmi játszmák vonzanak, megismerheted, melyik magyar politikusnak táncoltam meztelenül háromévesen. 

Mi már rég elvesztettük a fonalat, és ettől egyre gátlástalanabbak leszünk.

Tudjuk, hogy hol vannak a határok, csak már három éve átléptük őket, amikor elkezdtem egy tubával várni az áldozataimra a vécé előtt. Folyamatosan túl messzire megyünk, és sokkal tovább maradunk karakterben, mint az indokolt lenne, ám ez teszi annyira felszabadítóvá a velük töltött időt: tabuk és ítéletek nélkül mutathatjuk meg az olyan részeinket is, amik nem illenek bele a tökéletes családi együttlétről alkotott képbe – és másoktól sem várjuk el, hogy a legjobb formájukat hozzák. 

Mindegy, milyen vastag az a bizonyos jég, tudjuk, hogyan kell áttörni a legfagyosabb interakciókon, hogy minden ünnep őszintén szórakoztató legyen. 

Csak magadat kell hozni (de pálinkát is elfogadunk)

Nem tudom, hogy azért nem vagyunk-e a hagyományok emberei, mert nálunk öröklődik az aranyhal-memória, vagy egyszerűen csak sosem akartunk azok lenni, de az tuti, hogy nem menetrend szerint élünk, és ez karácsonykor sincs máshogy. Nincsen berögzött rendszerünk, kiosztott feladatok vagy vacsoraidőpont (ezzel, mondjuk, próbálkoznánk, ha nem minimum másfél óra lenne a fejenként elosztott, átlagos késésünk ideje), mindenki akkor és úgy érkezik, ahogyan ő akar, megkötések nélkül. 

  

Kicsit olyan velünk ünnepelni, mintha mindenki másik eseményre kapott volna meghívót: a húgom kisestélyiben csomagolja az ajándékokat, én melegítőben adok kalapot a macskára, a nagybátyám egy gázmaszkban cukkolja az anyját, aki idén is eltévedt idefele jövet, pedig lassan hét éve itt élünk, apukám pedig szerelmesen nézi élete legfontosabb szereplőjét, a húsbárdot.

Mindegy, hogy milyen hangulatban vagyunk, vagy mennyire vesszük komolyan a karácsonyt, senki sem von kérdőre senkit azért, mert úgy ünnepel, ahogy akar. 

Elsőre nemtörődömnek, átgondolatlannak tűnhet az a lazaság, amivel minden fontos eseményt megközelítünk, de pont az az oka, amiért ilyenek lettünk, hogy sokszor találkoztunk már a veszteséggel, és tudjuk, milyen felesleges próbálkozás bármilyen keretbe tömni az ünnepeket.

Tudjuk, milyen, amikor mind azzal a tudattal ülünk a fa alatt, hogy akaratlanul is hagytunk egy üres helyet valakinek, aki sosem fog visszatérni közénk.

Tudjuk, hogy miután kiesik az ünnep lelke a családból, úgy viselkedni, mintha tudnád, mit csinálsz, olyan energiapazarlás, amire már egyikünknek sincsen ereje. Szóval nem is próbálunk meg másnak mutatkozni, mint amik abban a pillanatban lenni tudunk, mert tisztában vagyunk vele, hogy bármi is legyen az, azoknak, akik a legjobban számítanak, mindig elég lesz. Ha kócosan, ha talpig ékszerben, ha kézzel készített, ha antik, ha morcos, ha bohóc, mi elfogadjuk annak, ami: önmaga éppen legjobb változata. És nem, a világ legtökéletesebb karácsonyáért sem csinálnánk máshogy.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Nyáry Luca