A különböző feledékenységgel járó időskori betegségek nagyon nagy terhet rónak a családokra – és Magyarországon például társadalmi szintű megoldás sincs erre a problémára. Egyre többet tudunk arról, mit tehetünk azért, hogy csökkentsük a demencia kialakulásának esélyét, de ez a betegség még mindig nem gyógyítható. Egy korábbi hosszú távú vizsgálat 2024-es elemzéséből viszont az derült ki, hogy van egy erős preventív tényező: a nagyszülői aktivitás. 2000 és 2016 között készült egy amerikai kutatás, amelyben többek között 10 217 ötvenkét évesnél idősebb nagyszülő is részt vett. Ezeknek az adatoknak az elemzésével jutottak bizonyos, a demenciát is érintő következtetésekre.

Röviden: ha aktív nagyszülő vagy, tovább maradsz penge 

A kutatás azt igazolta, hogy 

azok a nagyszülők, akik mérsékelt mennyiségű időt – évi 100 és 499 óra között, vagyis körülbelül heti 2-5 órát – töltöttek az unokák gondozásával, idővel erősebb kognitív képességeket őriztek meg

az unokáikkal ennél ritkábban foglalkozókhoz képest. A pozitív hatás egyébként erősebb volt a sérülékenyebb idősebbek esetében (például azoknál, akiknek alacsonyabb volt a jövedelemmel, idősebbek voltak, és több funkcionális korlátozással – például mozgási nehézség – küzdöttek). Emellett a demencia elleni „védelem” mértékét illetően a nemek között is megfigyelhető különbség.

A férfiaknak többet kell beletenniük, hogy ugyanarra az eredményre jussanak

Érdekes módon azt találták, hogy ez a védő hatás a különböző nemű nagyszülőkénél eltérő volt a gyerekekkel töltött idő „intenzitásának” függvényében. Konkrétan: a nők esetében a „könnyű” gondozás már elégséges volt ahhoz, hogy védőfaktornak bizonyuljon a kognitív képességek elvesztése ellen, míg a férfiaknál aktívabb jelenlétre volt szükség hasonló eredményhez. 

Érdekes egyébként, hogy a kutatás eredményei szerint azoknál a családoknál, amelyekben több generáció él együtt, illetve amelyekben egy generáció nincs jelen (például, mert meghaltak a szülők), és a nagyszülő az elsődleges gondozó, nincsen a nagyszülői aktivitásnak igazolható pozitív hatása a demencia megfékezésére. Hogy ennek mi az oka, az nem derült ki a tanulmányból, de további kutatásokat terveznek a témában.

Hogyan támogatja a nagyszülői gondoskodás a kognitív egészséget?

Először is nagyon fontos, hogy 

a kognitívállapot-romlás sok esetben összefügg az elszigetelődéssel – és ha valakire nagyszülőként rendszeresen „szükség van”, ő pedig örömmel vállalja is ezt a szerepet, akkor kisebb az esély arra, hogy teljesen kiszakadjon a közösségből.

Hiszen a nagyszülőség önmagában is egy társas helyzet, ráadásul szervezési feladatokkal is jár, ami szintén erősíti a kognitív képességeket. Míg elszigeteltség esetén növekszik a depresszió esélye, ami növeli a demencia kockázatát. (A társas kapcsolatok fontosságáról már korábban is született kutatás a demencia összefügésében, így nem meglepő, hogy ez a vizsgálat is erre jutott.)

Mindezek mellett az unokákkal való interakció szociális-kognitív készségeket is erősít, mivel szükség van hozzá empátiára, perspektívaváltásra, fókuszált figyelemre, és nagyon sok olyan készségre, amit a nagyszülők valaha szülőként használtak. A kutatások már évtizedek óta alátámasztják az időskori szellemi hanyatlás kapcsán is az elvet, miszerint „használd vagy elveszíted”.

Az unokákról való gondoskodás naprakészséget is kíván, hiszen sok mindent ma már egészen másképp gondolunk a gyerekneveléssel kapcsolatban, mint amikor ők voltak szülők. Ezért az unokázás egy intellektuálisan stimuláló tevékenység is, hiszen új dolgokat lehet tanulni.

A szellemi feladatok mellett a fizikai aktivitás is a nagyszülőség része 

már egészen kicsi unokák esetében is, hiszen a babakocsit is lehet tolni. Egy friss kutatás szerint a nagyszülők fizikailag aktívabbak voltak azokon a napokon, amikor unokáikkal voltak, és a fizikai aktivitás szintén fontos a demenciamegelőzésben. 

Noha szuper előnyei vannak, résztvevő nagyszülőnek lenni fárasztó

Miután egész eddig kutatásokkal alátámasztva magyaráztam, hogy mennyire jó bevonódó nagyszülőnek lenni, azért muszáj elmondanom, hogy tudom: fárasztó is. Még úgy is tudom, hogy nem vagyok nagyszülő, csak a haszonélvezője az aktív és szuper nagymamáknak és nagypapáknak. Minden többszereplős viszonyrendszer alkalmazkodást kíván az összes résztvevőtől, ráadásul ebben a hármasban (gyerek–szülő–nagyszülő) a legkisebb szereplő sokszor még nem tud „együttműködni”, így hozzá alkalmazkodni kell. Ami nehéz. Ráadásul akár a szülő-gyerek, akár az anyós/após-meny/vő viszonyról van szó, van egy előtörténet, ami nem minden esetben pozitív. Viszont a már idézett kutatásból is kiderül, hogy mindenki érdeke a konfliktusokat valahogyan félretenni (feldolgozni, nyugvópontra juttatni, ami persze nagyon nagy meló). 

Tudom, hogy sok kisgyerekes szülőnek teher is lehet a nagyszülői aktivitás – nyilván sokszor okkal –, mégis talán érdemes egy kicsit újrakeretezni a helyzetet (ha lehetséges). 

Nálunk nagyszülői igény volt (amin én sokszor magamban még mérgelődtem is), hogy a gyerekeim babakorában hetente akár kétszer is jöhessenek hozzánk. Most már bevallom, néha teher volt a látogatás. De hosszú távon nagyon jót tett nekünk: azóta is igen erős a kapocs a gyerekeim és a nagyszülők közt. És most örömmel látom, hogy ez nemcsak a gyerekeknek és nekem védőháló, de a sok energiát befektető nagymamáknak és nagypapáknak is.

Tóth Flóra

Kiemlet képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / jacoblund