A közeli barátságok ápolása nem a szingli emberek vigaszdíja, hanem létszükséglet

–

Mennyi csomagot bír el egy kisautó? És az emberi lélek?

Amikor a másfél méteres fikuszt próbálják begyömöszölni a pici autóba, már én is elnevetem magam. Szilágyi Zsófia második nagyjátékfilmje, a Január 2. – amely holnaptól látható a mozikban – egy különköltözés története. A témája fájdalmas, de a sok pakolás, hurcolkodás óhatatlanul tartogat némi helyzetkomikumot is a szereplőknek és a nézőknek egyaránt. Az elmúlt évek egyik legerősebb alkotói debütálásához, Szilágyi 2018-as Egy nap című filmjéhez hasonlóan ismét egy kisgyerekes anya, ezúttal Klára (Konrád Zsuzsanna) napját követhetjük nyomon, reggeltől estig. Ám mindezt a barátnője, Kiss Ági (Jóvári Csenge) szemszögéből, aki segít átköltöztetni őt (és a gyerekek cuccait) egy külvárosi családi házból egy szoba-konyhás VIII. kerületi albérletbe. 

Bár Ági fejébe húzott sapkájával, csendességével nem egy feltűnő jelenség, és a feszültségteli helyzetek közepette sokszor mintha szeretne láthatatlanná válni, vagy legalábbis teret adni a többieknek, a kamera nem ereszti, így a film középpontjába a két nő barátsága kerül. Az alkotók finom eszközökkel és szimbolikusnak tekinthető jelenetek sorával operálnak. Mennyi csomagot bír el egy kisautó? És az emberi lélek? Mi kell ahhoz, hogy nyitni tudjunk? Hogyan lehet újra feltankolni egy ilyen nap után?

A Január 2. érzékenyen, a maga jó értelemben vett hétköznapiságában tár elénk egy megtartó női barátságot.

Egy olyan köteléket két ember között, amelyben számítani lehet arra, hogy a másik nem ítélkezik, nem ad tanácsokat, hanem meghallgat, gyakorlati segítséget nyújt, vagy épp megnevettet egy kicsit, ha az esne jól – a legújabb pszichológiai kutatások szerint pedig pont ilyen típusú társas támogatásra van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük, növeljük a mentális egészségünket.

A perspektíva, amit egy régi barátság adhat

Klára és Ági régi barátok, általános vagy középiskolás koruk óta ismerik egymást. Az ilyen barátságok a statisztikák szerint viszonylag gyakoriak. 2024 nyarán egy online piackutató cég, az Opinio Institute végzett a 16–59 éves magyar lakosság tekintetében nemre, életkorra, iskolai végzettségre és településtípusra nézve reprezentatív vizsgálatot a baráti viszonyok alakulásáról.

Eredményeik szerint a magyarok 60 százalékának 3-nál kevesebb közeli barátja van, további 28 százalékuk pedig 3 és 5 közötti közeli barátról számolt be.

A közeli barátságok 29 százalékának eredete a középiskolai, illetve egyetemi évekre nyúlik vissza. Barátságépítő közeg a munkahely is (23 százalék), ehhez képest viszont eltörpül a családból (10 százalék) és a közös sport- vagy hobbitevékenységből (7 százalék) származó barátságok aránya. 

Mindenesetre egy régi ismeretségnek abból a szempontból is jelentősége van, hogy amikor krízist élünk át, az időészlelésünk beszűkül. A szenvedésünket tovább súlyosbíthatja, hogy úgy érezzük, soha nem leszünk jobban. Így az a stabilitás, amit a régi barátaink nyújtanak, a fájdalom, a rossz hangulat végtelenségéből ránthat vissza minket: hiszen a barátaink a válás, sőt a házasságunk előtt is ismertek minket. Ezáltal arra emlékeztethetnek, hogy akkor is léteztünk, boldogultunk, és örülni is tudtunk az életnek – tehát képesek leszünk rá megint.

A tartós barátságok segíthetnek, hogy integráltabban szemléljük a múltat, a jelent és a jövőt, valamint az identitásunkban is fenntartsunk egyfajta konzisztenciát: szem előtt tartsuk az énünknek azt az erőteljes, központi magját, ami a veszteségeinken, az aktuális nehézségeinken túl is ott van bennünk. 

Nagyobb valószínűséggel válnak el, akiknek vannak barátaik?

Az elsőre furcsának tűnő eredményt 2020-ban tette közzé Marina Haddock Potter, a Pennsylvaniai Állami Egyetem szociológusa, aki azt találta, hogy azok az emberek, akiknek több házasságon kívüli érzelmi támogatás volt jelen az életében, öt vagy hat évvel később nagyobb eséllyel váltak el, mint a többiek. Hogyan érdemes értelmezni az eredményeket? 

Egyrészt előfordulhat, hogy ezek a személyek voltak azok, akik már a vizsgálat kezdetén súlyosabb párkapcsolati nehézségekkel küzdöttek, és emiatt eleve több érzelmi támogatásra volt szükségük (amit szerencsére meg is kaptak). Ebben az esetben viszont a párkapcsolat alacsony minőségének tulajdonítható a magasabb válási arány, nem az illetőt körülvevő barátok-családtagok hatásának. Másrészt az érzelmi támogatás megléte a kutatók szerint inkább csak abban segít, hogy az illető változtatni tudjon egy olyan helyzeten, ami ártalmas önmaga, ezáltal a gyerekei számára is. Azok viszont, akiknek kevesebb a társas erőforrásuk, védőháló hiányában tovább sínylődnek egy potenciálisan bántalmazó, vagy destruktívvá vált kapcsolatban. 

Érdekes, hogy a Brown Egyetem tudósa, Rose McDermott 2013-as tanulmányában szintén a fentiekhez hasonló következtetésekre jutott. Leírta, amit sokan átéltünk már szakításokkor, hogy a barátaink egy részét is elveszíthetjük: azokat, akiket a párunkon keresztül ismertünk meg, akik hozzá lojálisak. Ugyanakkor McDermott azt is feltárta, hogy egy válás növeli annak a valószínűségét, hogy a baráti társaságból, és a tágabb ismerősi körből is még többen elváljanak. De mielőtt azt gondolnánk, az elvált emberek társkeresési törekvései jelentenek veszélyt a párokra, fontos felidéznünk, hogy még ma is mekkora tabu a válás, mennyi szégyen tud tapadni hozzá. 

Az sem véletlen, hogy a statisztikák szerint nagyobb arányban kezdeményeznek válást a nők (az Egyesült Államokban 70, Nagy-Britanniában 62 százalékban nők nyújtják be a keresetet), mint ahogy azt a filmbeli Klára is teszi, hiszen sok esetben a nők azok, akiket erőteljesebben sújtanak az egyenlőtlen viszonyok.

A válást kezdeményező fél viszont jobban ki van téve a környezet negatív reakcióinak, és nagyobb eséllyel válik bűnbak belőle. Ám ha az ismerősi körön belül megtörik a válás tabuja, ha nem a csendben tűrés lesz a norma, az másoknak is segíthet, hogy meghozzák ezt a nehéz döntést.

Egyre többen ismerik fel a barátság szerepét a pszichés jóllétünkben 

Egy 38 korábbi kutatást újraelemző 2023-as tanulmány megállapította, hogy a jó minőségű baráti kapcsolatok védőfaktort jelentenek a mentális nehézségekkel szemben: csökkentik a depresszió és a szorongás, sőt még a korai halálozás kockázatát is. Különféle vizsgálatokból azt is tudjuk, hogy kisebb mértékben változik a szívritmusunk egy nehéz feladat elvégzése közben, ha egy barátunk is jelen van; és egy kaptatót is kevésbé meredeknek érzékelünk, ha egy barát kísér el minket az útra, vagy csak képzeletben felidézzük az alakját (a barátságról szóló korábbi kutatásokat itt foglaltam össze). 

Kiterjedt tudományos szakirodalom támasztja alá, hogy a stabil társas hálóval bíró emberek elégedettebbek az életükkel. Ám hiába ez a tudás, és a minket körülvevő online kommunikációs tér, a közösségi média számos platformja, ami elvileg összekötne minket, rengetegen szenvednek a magánytól világszerte. Egy idén megjelent tanulmányban például

a résztvevők 90 százaléka számolt be arról, hogy elvesztette a kapcsolatot legalább egy olyan barátjával, akit még mindig szeret,

akire még mindig gyakran gondol (olvassátok el Simon Eszter cikkét arról, hogyan ghostingolta a legjobb barátnője). 

Mi akadályoz meg minket abban, hogy felkeressük a régi barátokat?

A kérdés annál is inkább releváns, mert Lara Aknin és Gillian Sandstrom kutatók szerint ahhoz, hogy egy új ismeretségből közeli barátság váljon, az eddigi vizsgálatok alapján körülbelül 200 óra együtt töltött időre van szükség. A tartalmas kapcsolatok megélésének kézenfekvő módja lenne tehát a már meglévő barátságok felelevenítése – ezt az utat viszont nagyon kevesen választják.  

Aknin és Sandstrom idén megjelent ötletes kísérletsorozatából sok minden kiderül arról, miért vonakodunk újra felvenni a kapcsolatot a régi barátokkal. Szerepet játszik benne az elutasítástól, a kínos helyzettől való félelem, és a bűntudat is, amiért korábban nem válaszoltunk az illetőnek, vagy nem kerestük őt. A legtöbben egyébként szívesen hallanának a barátjukról, viszont nem szeretnének ők lenni azok, akik megteszik az első lépést.

Valójában az emberek nagy része úgy véli, egy régi barátjára ráírni ugyanolyan szorongató, mint egy idegenre.

Amikor a kutatók arra voltak kíváncsiak, milyen feltételek mellett nő a résztvevőkben a régi barátjukkal való kapcsolatfelvételi hajlandóság, egyetlenegy módszert találtak hatékonynak: ha először arra kérték a személyeket, hogy a jelenlegi barátaikkal cseteljenek. Úgy tűnik, a biztonságosabb társas környezetben való „bemelegítés” segíthet, hogy legyőzzük magunkban azokat a pszichés akadályokat, amelyek elválasztanak minket attól, hogy lépjünk a másik irányába. 

A társas aktivitásra egyébként is úgy érdemes gondolni a szakértők szerint, mint a fizikai aktivitásra. A Brigham Young Egyetem pszichológusprofesszora, Julianne Holt-Lunstad, arra hívja fel a figyelmet, hogy

„ugyanúgy, ahogy a testi fittséget sem lehet fenntartani azzal, ha csak egyszer-egyszer edzünk, a társas kapcsolatok működtetéséhez is rendszeres gyakorlásra van szükség, és ez bizony időt, energiát igényel”.

Te elmennél egy barátoddal terápiába?

Mi lenne, ha tudatosan és aktívan még többet tennénk azért, hogy eleve ne hagyjuk elsikkadni a régi barátságainkat? Nemrég olvastam egy izgalmas cikket a Time magazinban, amely azt pedzegette, hogy a barátságterápia lehet a következő nagy durranás a mentális egészségügyi szolgáltatások között. Ezt ma még idehaza nehéz elképzelni, hiszen a barátság a mi kultúránkban sok szempontból alacsonyabbra értékelt emberi viszony, mint a párkapcsolat: a barátunkkal nem szoktunk önismeretbe járni, vagy hosszas beszélgetések keretében szakítani. Viszont a tengerentúlon vannak szakemberek, akikhez egyre többen fordulnak a barátjukkal közösen segítségért. 

És hogy milyen témák merülnek fel a leggyakrabban egy barátságterápiában? A politikai nézeteltérések kibékítésétől kezdve a közös gyász feldolgozásán át az élethelyzeti változások áthidalásáig sok minden. Szinte valamennyi barátságban kihívást jelent ugyanis, ha az egyiknek gyereke születik, válik, új munkahelye lesz, vagy másik városba, külföldre költözik. Ráadásul a barátságaink fenntartásához is fontos, hogy megértsük a saját és a másik kötődési stílusát, azt, hogy miről is szól a viszonyunk, mennyire működik a köztünk lévő kommunikáció, illetve hogy feltérképezzük, kinek milyen igényei vannak, ezek mennyire összehangolhatók.

„Valójában a barátságterápiában is két olyan embert látsz, akik újra össze akarnak kapcsolódni, és akik szomorúak amiatt, ahogyan a kapcsolatuk alakult, ezért aktívan próbálják helyrehozni”

– nyilatkozta az egyik terapeuta, Barbie Atkinson.  

Egyre többen ismerik fel az időtálló barátságok erejét, pláne egy olyan korban, ahol a házasságok fele válással végződik, a családalapítás nem magától értetődő lépés, és rengeteg bizonytalanság közepette éljük a mindennapjainkat. A barátaink viszont a turbulensebb időszakokban is gyakran ott vannak (vagy lehetnének) velünk, figyelnek ránk, különösebb fakszni és dráma nélkül segítenek nekünk – ahogy a Január 2. szereplője is teszi. Ne vegyük magától értetődőnek ezt a jelenlétet! 

A Január 2. október 3-tól látható a mozikban. Forgalmazza a Cirko Film.

Milanovich Domi