„Mindent elveszítettem, amit a szülésről gondoltam”

–

Egy éve hoztuk haza Zsófit a kórházból. Egy nap híján négy hetet töltöttünk két PIC-osztályon Budapesten. Még mindig nagyon fáj az első két hét. Még nem tudok egy koraszülöttekkel kapcsolatos cikket elolvasni vagy videót megnézni anélkül, hogy el ne sírnám magam. Sőt, sokféle – gyerekekkel kapcsolatos – tartalom megríkat.

Hatalmas szerencsénk volt, hogy mind a ketten túléltük a HELLP-szindrómát. Örökké hálás leszek azoknak a szakembereknek, akik 2021. november 11-én éjszaka megmentettek minket. 

Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam. Nem volt más választásom, mint maximálisan megbízni a körülöttem lévő ápolókban, a szülésznőben és az orvosokban. Amikor azt mondták, hogy ezt a terhességet most be kell fejezni, tudtam, hogy nagy a baj, és az járt a fejemben: persze, rendben van, csak élje túl a kisbabám. 

A műtét alatt és után mindenki nagyon kedves volt. Szóltak, hogy mikor fogom látni a babámat, miközben kiviszik a műtőből, és arra is felkészítettek, hogy mielőtt elviszik a koraszülött osztályra, meg fogják mutatni, de csak pár másodpercre. 

Mindent elveszítettem, amit a szülésről világéletemben gondoltam.

Azt, hogy a babámmal és az apjával hárman fogjuk végig csinálni. Azt, hogy háborítatlanul, a húgom otthonában fogok szülni, a családom körében. Azt, hogy minden a maga ütemében, az évezredek alatt kialakult módon zajlik majd. Azt, hogy a köldökzsinórt csak azután vágjuk el, hogy abbahagyta a pulzálást. Az arany órát. A szülést követő földöntúli örömöt. A félhomályt. A biztonságot. A szentséget. Mindent. 

Ahogy arról se volt semmi fogalmam, hogy egy koraszülött baba miben más, mint egy időre érkező baba. Az utóbbira voltam felkészülve. Erre lett egy 1350 grammos kisbabám a 34. héten, akiből annyit láttam, hogy megvan keze-lába, gyönyörű, és vesz levegőt. De hogy ezután mi fog történni, illetve mi történhet… Semmit nem tudtam.

Egy őrzőbe vittek, ahol félálomban töltöttem a következő órákat. Próbálom felidézni, hogy mit gondoltam arról, hol van a gyerekem eközben, de nem emlékszem, mit hittem vagy éreztem. Azt tudtam, hogy pihennem kell.

A legnagyobb vágyam az volt, hogy a férjemnek megüzenhessem, túléltük.

Az, hogy én nem fogom megkapni a babámat, akkor esett le, amikor reggel hét körül a többi anyukának a szobában odahozták a bepólyált gyerekét. Végig kellett néznem, ahogy először találkoznak a babájukkal, ahogy mellre teszik őket, ahogy örülnek nekik. Arra kellett koncentrálnom, hogy a császárhegemmel eljussak zuhanyozni. Aztán levittek arra az osztályra, ahol előző este kezdtem. A folyosó végén volt a NIC ajtaja. De nem mehettem át rajta. 11-kor nyitották csak ki. A férjem, akinek a lányunk születéséből egy sms jutott („Élünk. Gyönyörű.”), ekkor már megérkezett. Mivel egyszerre csak egy ember mehet be egy babához, és ő még nem látta, átadtam neki a lehetőséget, így ő ment be 11-kor. 12 órával azután, hogy a lányunk megszületett. 

Ólomsúlyú volt minden perc, amit a lányom nélkül töltöttem a következő két hétben.

Rengeteget sírtam és aggódtam. A harag, amit emiatt érzek, nem tudom, mikor fog elmúlni. Minden könnycsepp, amit azért hullajtottam, mert el voltam választva a gyerekemtől, felesleges volt. Más kórházakban nem ez a rendszer. Más kórházakban ott lehet az anya, sőt, az apa is az inkubátor mellett, kivehetik a babát, ők etethetik, ők tehetik tisztába, ők mérik a vérnyomását. 

Én ehelyett abban sem kaptam segítséget, hogy amíg kanül volt a kezemben, kesztyűt húzhassak, és úgy hozzáérhessek. Meg voltam fosztva minden anyai kompetenciámtól. Amikor öt nap után megkaptam a gyerekem, megfogtam úgy, ahogy ideadták és két órán át, amíg rajtam lehetett, nem mertem megmozdítani, máshogyan fogni. Még akkor sem, amikor egy rossz szék miatt hátraestünk és fogalmam sem volt, hogy jól van-e. 

Senki nem mondta például, hogy maszkban is lehet puszit adni, a születésekor kapott puszik után csak kéthetesen, a másik kórházban tudtam megpuszilni, ahol bátorítottak erre.

A férjem csak a 16. napon foghatta kézbe először a gyerekünket, szintén a másik kórházban, ahova egyhetes lobbi után kerültünk át. Elvették tőlünk az első két hetet.

Miközben életem egyik legnehezebb eseményét éltem át, traumatizálódtam az elválasztás miatt, a gyerekként kezelés miatt, a felesleges szabályok és elnyomás miatt.  

Persze, mint minden trauma, az évek alatt ez is a történetünk részévé válik majd. A magam részéről még bele is tudok nyugodni, sajnos nagy tapasztalatom van már abban, hogy miként válik egy trauma a személyiségem részévé, és miként tudok erőt kovácsolni belőle, például segítő szakemberként. De ki tudja, hogy a lányom személyiségét mennyiben befolyásolja majd, hogy nem lehettem mellette, és hogy voltak olyan nővérek, akik hagyták sírni, mondván, ha „evett és tisztába van téve, nem tudnak mit tenni, az a dolga, hogy sírjon”. 

Hatalmas szerencsénk van, mert az életveszély és a koraszülés ellenére van egy csodálatos, egészséges gyerekem, akit ma már úgy és annyiszor puszilgathatok össze, ahányszor csak akarok, persze, ha engedi. Az az első két hét már nagyon távoli, a mindennapokban eszembe sem jut.

Akkor el sem tudtam képzelni, hogy abból a kis lelassult, barna bőrű, apró, összeaszott testű lényből egy állandóan gügyögő, csalafinta, járni tanuló nagylány lesz.

Ő az első gyerekem, csak az itt és most létezett a kórházban. A kiálló csövek, a külön töltött éjszakák, a keservesen lefejt milliliterek. Az ott dolgozóknak és a szabályokat megalkotó főnökeiknek tisztában kellene lennie azzal, hogy nem csak a császárheg fáj, és a kismamák igényei nem merülnek ki azzal, hogy széket kapnak az inkubátor mellett. A koraszülés lelki oldalával is tisztában kellene lenniük.

Az anyának és a babájának joga van együtt lenni.

Ezt mélyen sérti az a gyakorlat, hogy az anyák és apák egy padon ülve várják, hogy beengedjék őket, sokszor hiába, mert a megadott időpontokban nem nyílik ki az ajtó, és információt sem adnak arról, miért nem. Amikor aztán végre bejut az ember, azt érzi, hogy láb alatt van, és zavarja az osztály működését. Igyekszik jól viselkedni, láthatatlanná válni, minél kevesebbet kérdezni. Úgy tenni, mintha a gépek csipogása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Megszokni, hogy nem barátkozhat a szomszédos inkubátor mellett ülő nővel vagy férfival, rá sem nézhet, miközben a sorsközösség, az emberi szó végtelenül fontos ebben az időszakban. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Benkő Fruzsina