–

A kamaszom hetek óta tudja, hogy osztálykirándulásra megy. Hetek óta. Vasárnap még cseszegettem kicsit, hogy pakolni kéne, átnézni, mit kell vinni, előkészíteni, átgondolni, de mit sem ért az anyai lamentálás, a gyerek közölte, hogy őt kifárasztotta a szombati PlayIT-kiállítás, és pihenne. Úgy egész nap. Lelke rajta, majdnem felnőtt, a tanár meg úgyis öt részletben küldte el, mire van szükség, nem izgatom magam feleslegesen. 

Ott tartok fejben, hogy nem látom a kölköt egy darabig, mert földmérésre utazik, kiméri a jó magyar földet valahol Nógrádban. Sajnos nagyjából ő is itt tart. Délutánig semmi nem történik, este hétkor meg közli, hogy mit idegeskedem, még csak hét óra van. Kilenckor már lusta volt, és különben sem kell igazán semmit pakolni. 

Biztos, ami biztos, írtam egy listát a megadott kritériumok alapján, amiben többek között vízálló cipő és esőkabát is szerepelt. Ebből az egyik nincs, a másikat nem találjuk. 

Hétfő reggel leszúr, hogy miért ébredek fel hatkor, ő még aludna, bőven elég nyolckor kelni, nem kell sietni. Azért biztos, ami biztos, hétkor felébresztem, nem vagyok annyira nyugodt, hiába indul csak tizenegy körül. 

Közben még egyszer átnézem, mit is kéne vinni a megadott  instrukciók alapján: „Ruházat: legyen meleg ruhájuk, és amennyire csak van, vízhatlan cipő (ilyen valójában nem létezik – legfeljebb a gumicsizma). De váltócipő biztos kell, esőt ígérnek az előrejelzések…” Teljesen feleslegesen körmöltem le, mert pontosan tudom, baromira csak téli bakancsunk van, és ha azt egyszer leveszi, a fél osztály kihal gázmérgezésben.

Nekem rohanni kell melóba, megkérem, hogy pipálgasson, mit pakolt el. Persze könyörögni kezd, hogy másszak fel a sátorért a padlásra, és rádöbben, hogy nincs is polifoamja. 

A padláson természetesen csak egy ősöreg sátor van, az is három részletben, szóval felejtős, de annyit elérek az utánajárással, hogy folyik rólam a víz, és nyilván késésben vagyok.

A gyereket otthagyom, majdnem felnőtt, intézze az életét, ahogy akarja. Az értekezlet közepén a következő kérdésekkel szembesülök:

– Hol a papucs?

–  Hol az esőkabát? 

–  A sárga, kis alakú társas hol van? Azt mondtam, tedd a szobámba, de nincs ott! 

–  Füzet?

– Tárcám?

– Nincs meg a papucs! Van papucs, de nem az enyém!

…

És így tovább. Este érek haza, végre nyugalom, maximum az állatokat kell menedzselnem, rögtön óriási selejtezést vizionálok. A szoba közepén kiszórt hokicucc. Mert mibe másba pakolna, mint a sportzsákjába, ha már nem kért kölcsön hátizsákot? A padlón a kipipált tételek, ami nincs, az nincs. Rájövök, hogy törölközőt, naptejet és sapkát nem írtam fel, így egy vörösre égett, remélhetőleg nem napszúrásos, de büdös gyereket fogok visszakapni.

A legszomorúbb az egészben, hogy pont így pakolok magamnak is, míg más szülők képesek nyugodtan végiggondolva menedzselni ezt az egészet, élére hajtogatott alsógatyákkal, naptejjel, szúnyogriasztóval és minden mással, ami biztosan kelleni fog. Áruljátok már el, könyörgök, hogy csináljátok?

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Klaus Tiedge