Hogy is van az a mondás a malacról meg a jégről?

Lehet azon versengeni, hogy a többgyerekeseknek, a dolgozóknak, a segítség nélkül helytállóknak, az SNI-s csemetét nevelőknek vagy akármilyen más címkével rendelkezőknek a nehezebb-e ez a küzdelem, de teljesen felesleges. Mert mind küszködünk, és néha kicsit irigykedve figyeljük a többi szülőt, akiknek – legalábbis kívülről – sokkal jobban megy ez az egész.

Nemrég egy korábban csak online ismerős anyukát láttam, ahogy épp oviba viszi a lányát, és írtam neki, hogy milyen gyönyörűnek és patentnek tűnt.

Mire visszaírta, hogy ő minden reggel izzadtnak, csatakosnak és szétesettnek érzi magát, mire elnavigálja a két gyereket az oviig.

Épp úgy, ahogy én érzem magam minden egyes reggelen. És közben én is kaptam már olyan visszajelzést, hogy kívülről nem úgy tűnik. Mert közben persze tartjuk magunkat kőkeményen. Jó, ha legalább néha eláruljuk, hogy milyen ez belülről.

A legenda szerint az Egy nap című számtalan díjat bezsebelt film úgy született, hogy a rendezőnek egy anyuka barátnője elmondta, mit csinál egy napon – és a gyermektelen Szilágyi Zsófi (a film rendezője) ezen teljesen megdöbbent. Megértem, én is megdöbbenek néha azon, hogy milyen sűrű csupán egyetlen reggel a gyerekekkel.

Mindenkinek el kell engednie valamit

Nem kérdés, hogy a szülőséggel kapcsolatos legnagyobb közhely a legigazabb, miszerint egy pár hónapos szülői lét után őszintén rá tudunk csodálkozni, hogy „mégis, mi a jó francot csináltunk a gyerek előtti életünkben a rengeteg idővel?!” Az én teóriám szerint ugyanezt (mínusz a gyermekekkel járó teendők), ötször annyi idő alatt, teljes figyelemmel az adott dolog felé fordulva.

A figyelemmegosztással nekem személy szerint nincs gondom, sőt, a legtöbb ismerős fejében az a kép él rólam, hogy én egy mindig mindent jól menedzselő, tök higgadt anyuka vagyok. Aha.

Ők nem tudják, hogy amikor kívülről olyan nyugodtnak látszom, akkor belülről a lelkiismeret-furdalás mardos. Ismét. Mert sikerült otthon hagyni egy fontos dolgot.

Én vagyok ugyanis a legtipikusabb példája annak az anyukának, aki elmegy oltásra oltási könyv nélkül, aki az utolsó utáni pillanatban sem viszi az oviba a színházpénzt, aki minden második balettóra előtt elfelejti betenni a dresszt. És már ott tartunk, hogy rendszeresen elhangzik az a mondat a lányaim szájából, hogy „Mama, már megint elfelejtetted a…-ot” (ide körülbelül 40 dolgot tudnék behelyettesíteni sajnos). Ilyenkor pirulok és szomorkodom egy kicsit. De a nagyobb lányommal a múltkor a rossz tulajdonságokról beszélgettünk, és akkor töredelmesen bevallottam, hogy én eléggé szétszórt vagyok, gyakran elfelejtek dolgokat, (de általában egyébként nagyszerűen mentem meg ezeket a helyzeteket, hogy valami pozitívat is mondjak magamról). Mivel én éppen az ő egyik kevésbé szerencsés tulajdonsága miatt vigasztaltam őt, nagyon édesen reagált: „Tudom, Mama, de nem baj, mert mi így is nagyon szeretünk.”

Amúgy az én pár perccel korábbi szavaimat mondta vissza, de teljesen igaza van.

Nekik egy ilyen anyuka jutott, és ideje lenne már nem kattognom feleslegesen azon, hogy ilyen vagyok.

Mert amellett, hogy mindent megteszek, hogy a fontos dolgokat ne felejtsem el, nem nagyon tudok mást tenni. Nemrég újra oltáson voltunk, és tényleg nagyon koncentráltam, hogy minden meglegyen: oltási könyv, tajkártya, oltóanyag. Sikerült is, kicsit megveregettem a saját vállamat, hogy „na, azért van itt fejlődés”. Már eljöttünk egy fél órája, amikor hívott az orvosunk, csodálkoztam is, hogy mit szeretne. Otthagytuk a tajkártyákat. Hát, most erre mit mondjak? Néha tudok úgy tenni, mintha nem ilyen lennék, de megváltozni nem igazán sikerül.

Megoldásom nincs, trükkjeim vannak

Amellett, hogy szerintem a szülői időmenedzsment egyik legfontosabb alapköve, hogy ne legyünk túl szigorúak magunkhoz, van néhány praktikám, amit alkalmazok a hétköznapokban. De ha most azt várjátok, hogy megmondom a tuti receptet a békés, kicsit sem kaotikus hétköznapokhoz, akkor szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy alig múlt reggel hat, és már egy órája dolgozom, a tegnapi vacsora után maradt koszos edények az asztalon, és alig fértem hozzá a kávégéphez, hogy legalább a napindító kávémat megfőzzem. Szóval ezek maximum félig működő tippek.

1. Tervezés 

Lehet, hogy kicsit durva, de én pontról pontra megtervezem a napot, szépen beosztok mindent. Aztán az esetek nagy részében borul a terv, de fejben készülök B, C és D verzióval is.

2. Önismeret/fontossági sorrend 

Mindenki másra háklis. Én például gond nélkül hátrahagyok egy iszonyú kupis lakást, akkor is, ha tudom, hogy délután mennyire rossz lesz oda megérkezni.

Szerintem mindenki abból engedjen, amiből a saját egyénisége szerint tud, hogy egyszerűsítsen az életén.

Nálam a rend és a mosás ilyenek, a meleg vacsoráról sokkal nehezebben mondok le (de néha az is megesik).

3. Gyerekek bevonása 

Bár nagyon idegesítő állandóan tépni a számat, hogy ők is pakoljanak, miközben ezt mantrázom, én tudok mással haladni. Vagy amíg én kikészítem a ruhájukat, addig ők választanak alsóneműt. Meg ilyen apróságok. Gondolom, ez sem a spanyolviasz.

4. Önjutalmazás nyíltan 

Nálam az egyik ilyen „jutalomfalat” a nyugalmas kávéivás, a gyerekeknek is megtanítottam, hogy ilyenkor adjanak pár percet. Van egy mondás, miszerint:

„Igyál elég kávét, hogy meg tudd változtatni a megváltoztatható dolgokat, és elég bort, hogy el tudd viselni a megváltoztathatatlanokat.”

Sajnos nem tőlem származik ez a szuper gondolat, és nem is akarnék minden szülőt borozásra buzdítani, bár tegnap pont összekacsintottam egy másik anyukával a rozék fölött a gyerekekkel megtömött bevásárlókocsi mögül. Aznapra mindkettőnknek jutott egy pár megváltoztathatatlan gond. Mint például a szülői időmenedzsment. Aztán pár év múlva meg éppen azért töltjük ki az egy pohárt bort némely este, mert a gyerekeink már nem igénylik az aktív részvételünket a mindennapjainkban.

Ti hogy csináljátok? (Sörrel és teával?)

Hogyan csinálja ezt egy profi? Olvasd el Bőhm Kornél kommunikációs tanácsadó cikkét a HVG Extra Pszichológia Magazinban! 

Tóth Flóra