Így halmozunk mi – leggyakoribb kacatelnyelő fekete lyukak a lakásban

–

„Majd jó lesz valamire!”

Szerintem mostanra nyugodtan elmondhatom, hogy fekete öves költöző vagyok a hat év alatti öt újrakezdéssel. Ez azt is jelenti, hogy az elmúlt hat évben legalább ötször határoztam el, hogy soha többet nem hagyom, hogy akár egy olyan pontja is legyen a lakásnak, ahol bármit is ömlesztve, rendszer nélkül tárolunk. Spoiler: nem sikerült.

Amikor pár héttel ezelőtt nekikezdtem a dobozolásnak, akkor szembesültem a konyhapulton tartott ételhordóval, amibe teljesen random dolgok voltak beledobálva, mondván, hogy majd megragasztjuk, megszereljük, elrakjuk, kirakjuk, visszaadjuk, jó lesz valamire és így tovább. Hajgumik, csatok, sztikízek (ilyen gumijáték biszbaszok, amik valahogy minden akaratom és igyekezetem ellenére beszivárogtak az életünkbe), köhögés elleni cukorkák, elszakadt láncok, legódarabok, Playmobil-hajak és -sisakok, matricák, csavarok, villanykörték és egyéb lehetetlen dolgok.

Jó, ebben az egészben, mondjuk, én is ludas vagyok, ugyanis kitaláltam valamit, amivel az volt a szándékom, hogy megkönnyítsem az életünket. Az volt a nagy ötletem, hogy a lakásban, javarészt a gyerekek által szétszórt apróságoknak minden szobában fenntartok egy kis dobozt, kosarat, amibe napközben bele lehet dobálni, ami szerteszét hever, és aztán a nap végén a dobozzal a kezemben mindent szépen a helyére tudok pakolni. Ezzel akartam elkerülni a konstans hajolgatást, és hogy ungot-berkenyét bejárjam, mire elpakolok. Pár napig sikerült is tartani ezt a csodás ötletet, de aztán nem maradt más, mint a gyűjtögetés, a pakolás maga pedig egy idő után szépen elmaradt. Legyen ez a jövőbeli Anna Eszter problémája. Hát,

a jövőbeli énem legszívesebben beugrott volna egy időgépbe a dobozolás során, hogy egy péklapáttal tarkón csapjam múltbeli önmagamat, mert szerintem Hamupipőke sem szívott ekkorát, amikor a lencsét a hamutól kellett szétválogatnia.

Soha többé? Na persze!

Miután megszüntettem a káoszt, ismételten megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem hagyom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. A következő helyünkön (mert oda majd csak pár hét múlva költözhetünk be) MINDENNEK lesz helye. Itt és most, előttetek megfogadom, hogy többé nem lesz biszbaszelnyelő fekete lyukunk. Nemhogy több, de egy sem. Aztán legfeljebb megint elbukom a fogadalmat és majd lesz belőle egy önostorozós cikkem.

Mentségemre szolgáljon, hogy tudom: nem vagyok egyedül. A szerkesztőségi megbeszélésünkön, amikor bedobtam ezt a témát, mindenki hevesen bólogatott, hogy bizony, neki is ismerős a kínzó jelenség.

Ezen felbuzdulva megkértem Instán a követőimet, hogy valljanak színt, ne maradjak egyedül a szégyenemben. Rendesek voltak, mert perceken belül záporozni kezdtek a vallomások. 

Limlomjaink temetői

A veszedelmes fiókok: Amiben megegyezhetünk, hogy általános vesztőhelynek nyilváníthatunk minimum egy fiókot a konyhában, ahová a befőttesgumiktól kezdve a sör- és/vagy konzervnyitón át (ami persze pont akkor vész el a káoszban, amikor szükség lenne rá) a rajzszögig mindenféle kacat képes (nyilván magától) felhalmozódni.

Ugyanígy rengetegen írták a kredencek és komódok egyes fiókjait, ahol az életbevágóan fontos és totál lényegtelen iratok, jótállási papírok, gyűrött blokkok és szerződések szépen összekeveredhetnek.

Pultok, asztalok, szekrények teteje: A konyhapulton, étkezőasztalon és cipőtároló szekrények tetején gyönyörűen fel tudnak halmozódni a különféle levelek, brossúrák, értesítők és számlák borítékjaira írt bevásárlólisták. Jó lenne tudni, hogy vajon miért ide dobáljuk őket! De tényleg, hogy lehet ez? Nálunk is a konyhaasztalon gyűltek össze és ezáltal vesztek el örökre a számlák, csekkek és a „biztonságba” helyezett postai értesítőkre is magabiztosan borult a feledés homálya az előszobai szekrény tetején.

Aminek ajtaja van: Veszélyes helynek számítanak az ágyneműtartók és a gardróbszekrények, de a legkockázatosabbak a kamrák. Meg igazából bármelyik pontja a lakásnak, amire ajtót lehet zárni. Az egyik válaszoló odáig jutott, hogy az épp használaton kívüli állólámpáját már csak a kupac tetejére dobta. Ez is mutatja, hogy milyen reménytelenné tud válni a helyzet. Ilyenkor már szégyennel vegyes lemondással dobálja be/le a delikvens káoszfelügyelő az aktuális random tárgyakat.

Az anyaszatyrok: Van még ugye a szatyorszaporító jelenség, amikor egy nagyobb szatyorban lévő szatyorban lévő szatyorban van hatmillió további szatyor. Kis szütyők, vászonzsákok, hálós tasakok és az újrafelhasználás jegyében néhány (vagy rengeteg) nejlonzacsi.

Normál esetben ezek könnyen hozzáférhetők, hogy bevásárlás előtt csak párat bedobjunk a táskánkba. De nyilván azért gyűlik össze ennyi szatyor, mert mindig a boltban derül ki, hogy bakker, megint az anyaszatyorban maradt a cekker, szóval megint venni kell.

Kábel a rengetegben: Amit még nem említettem, pedig úgy tűnik, ez is klasszikusnak számít, az a kábeltemető. Tudjátok, a fiók, vagy doboz, ahol a különféle kábelek és töltők gabalyodnak össze egy végtelenített ördöglakattá. Két órámba került, mire a dobozolásnál ezt a fiókunkat felszabadítottam, nagyjából olyan akkurátus mozdulatokkal gabalyítva ki a zsinórokat, mintha legalább a Grace klinika műtőjében végeztem volna egy tripla szervátültetést.

Üres tolltartók: A tollakkal is sokan vannak hasonlóan, mint mi, hogy SOHA nem találunk egyet sem, amikor szükség lenne rá. Mert

a tollaknak fenntartott befőttesüveg általában üres, vagy egy kitört hegyű ceruza bújik meg benne és esetleg egy-két gemkapocs; maguk a tollak viszont füzetekbe, naptárakba zárva, kanapé alá gurulva és egyéb nonszensz helyeken lapulnak.

A (túl nagy) tárolók: A saját dolgozószobák, padlások, garázsok, nagyobb tárolók és éjjeliszekrények pedig már olyan szintre emelik (vagy süllyesztik) a helyzetet, hogy az már kriminális. Itt kell előhozakodnom a bérbe adott pici lakásunkkal, aminek a bejárati lépcsője alatt található a hat ott töltött évünk alatt összegyűlt összes cuccunk, amiket a kétéves berlini tartózkodásunk alatt nem tudtunk kimenteni. Könyvek, ruhák, konyhai cuccok, kisebb bútorelemek és a jó ég tudja, mik vannak még ott. Minden évben, lomtalanítás idején elhatározzuk, hogy eljött az idő, leszámolunk életünknek ezzel a szégyenfoltjával. De erre eddig még sosem került sor. Rémálom, inkább el is hessegetem a gondolatot.

  

Kell egy kis káosz (?)

Olyan viccesek vagyunk mi, emberek. Képesek vagyunk mindent rendszerezni, de mégis, szükségünk van a saját kis káoszunkra. És azt a káoszt, amit nem csapatmunkával hozunk létre, még akár át is látjuk! Még sikerélményünk is származhat belőle, hogy rajtunk nem fog ki a totális kupleráj!

De akárhogy nézem, ennél több érvet nem tudok felhozni a biszbasz-feketelyukak mellett. Előbb, vagy utóbb eljön a szembesülés pillanata és azt elmondhatom, hogy nem lesz kellemes. Pláne, ha az idők során még porcicák is megtelepedtek a vickek-vackok között.

Az én életem ebben a pillanatban ilyen gócpontoktól mentes. És szeretném, ha így is maradna. De hiszen meg is fogadtam, hogy ez így marad! Szóval, igyekszem tartani. Muhaha.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Pixsooz

Szabó Anna Eszter