Amikor anyád azt mondja, kövérnek érzi magát…

hétéves voltam amikor rájöttem, hogy kövér, csúnya, és borzasztó vagy. Egészen odáig azt gondoltam, hogy gyönyörű anyukám van – a szó mindenféle értelmében. Emlékszem, hogy egy régi fényképalbumban bámultam azt a fotódat, amelyen egy hajón álltál. Fehér, pánt nélküli fürdőruhát viseltél, és olyan ragyogó voltál, akár egy filmsztár. Amikor csak tehettem, előbányásztam azt a régi fürdőruhát a fiókod aljáról, és elképzeltem, milyen jó lesz majd ha belenövök, és ha fölveszem, olyan szép leszek, mint te.

De ez mind egycsapásra véget ért azon az estén, amikor egy bulira készülődve belenéztél a tükörbe, és azt mondtad nekem: „nézz csak magadra, olyan vékony vagy, gyönyörű és csinos! És nézz meg engem, kövér vagyok, csúnya és borzasztó.”

Először nem is értettem, mit akarsz ezzel mondani.

„Nem vagy kövér” – válaszoltam neked őszintén és ártatlanul, mire te: – „De, az vagyok, drágám! Mindig is kövér voltam, már gyerekként is.”

A következő napokban felfedeztem néhány fájdalmas dolgot, amelyek egy életre meghatározók lettek. Felfedeztem, hogy:

1. Biztosan tényleg kövér vagy, mert az anyukák nem hazudnak.
2. A kövér csúnya és borzasztó.
3. Amikor nagy leszek, úgy fogok kinézni, mint te, tehát kövér, csúnya és borzasztó leszek.

Évekkel később rengeteget gondoltam erre a beszélgetésre, és száz meg száz későbbire kettőnk között, és átkoztalak, amiért nem láttad vonzónak magad, amiért nem volt önbizalmad, és úgy érezted, értéktelen vagy. Mert – mint az életem első és legfontosabb példaképe – te arra tanítottál, hogy ugyanezt gondoljam magamról. Minden egyes grimasszal, amit a tükör előtt csináltál, minden új csodadiétával, amelyről azt hitted, megváltoztatja az életedet, minden bűnös kanállal valamiből, amiből „ó, igazán nem volna szabad”, azt tanítottad nekem, hogy csak a vékony nők értékesek és valódiak. A lányok legnagyobb hozzáadott értéke a világhoz pedig a fizikai szépségük.

Épp úgy, mint te, én is egész életemben kövérnek éreztem magam. Mikor lett a kövérség egy érzés egyáltalán? És abból, hogy kövér vagyok, egyenesen következett, hogy nem is vagyok jó.

De most, hogy egy kicsit idősebb lettem, és anya vagyok magam is, rájöttem, hogy nem tisztességes mindezért téged hibáztatnom. Ma már értem, hogy te sem lehettél más, hiszen a családodban visszamenőleg nők generációi tanulták azt az anyjuktól, hogy gyűlöljék saját magukat. 

Nézd meg a példát, amit a nagyi állított eléd. Annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint aki alultáplált, világéletében diétázott, egészen a halála napjáig. Akkor is kifestette magát, amikor a postaládához ment, nehogy valaki smink nélkül lássa az arcát. Jól emlékszem „érzékeny” reakciójára, amikor elmondtad neki, hogy apu elhagyott egy másik nőért. Az volt az első mondata: „Nem értem, miért hagy el téged. Adsz magadra, rúzsozod magad. Jó, hát túlsúlyos vagy – de nem olyan nagyon”.

Mielőtt apu elment, ő maga sem tett sokat az önbizalmadért és az egészséges testképedért. „Jesszusom, Jan!” – hallottam egyszer, ahogy hozzád beszélt. „Nem olyan nehéz az. Bevitt energia/kontra elégetett energia. Ha le akarsz fogyni, hát egyszerűen csak egyél kevesebbet!” Aznap este a vacsoránál figyeltem, ahogy alkalmazod apu tanácsát. Chow meint vacsoráztunk. (Emlékszel, hogy a nyolcvanas évek ausztráliai külvárosaiban milyen egzotikusnak számított ez a darált húsból, káposztából és szójaszószból készült egyszerű étel?) Mindenki jó nagy tányérra kapta az adagját, kivéve téged. A tiédet egy ici-pici csészealátétre szedted. Csöndben potyogtak a könnyeid, ahogy ültél afölött a nevetségesen kis adag étel fölött. És én nem mondtam semmit. Még akkor sem, amikor már a vállad is rázkódott az elfojtott zokogástól. Senki sem vigasztalt. Senki sem mondta, hogy ne hülyéskedj már, menj, és hozz magadnak egy normális adag ételt! Senki sem mondta, hogy így is szeretünk, így is elég jó vagy.

Az a fantasztikus munka, amit végeztél – csökkent tanulási képességű gyerekek tanítónőjeként, és otthon, három saját gyerek elhivatott édesanyjaként – elhalványult ahhoz képest, amit akkor éreztél, amikor nem tudtad lefaragni a centimétereket a derekadból.

Megszakadt a szívem, amikor tanúja voltam a boldogtalanságodnak, és sajnálom, hogy nem siettem a segítségedre! De addigra én már azt hittem, a te hibád, hogy kövér vagy.

Hiszen még apu is mondta, hogy lefogyni milyen egyszerű! És te mégsem tudtad megcsinálni. Ezért aztán azt gondoltam, nem is érdemelsz nagyobb adag vacsorát. Hát még szimpátiát.

Nem volt igazam, mama. Most már tudom, hogy milyen felnőni egy társadalomban, amely arra tanítja a lányait, hogy a szépség a legnagyobb értékük, miközben olyan szépségideálokat állít eléjük, amelyeket soha nem fognak tudni elérni. Azt is megtanultam, milyen, ha magadévá teszed ezeket az üzeneteket. A saját magunk börtönőrei lettünk.

Saját magunkat büntetjük meg azért, mert nem vagyunk képesek felérni az ideálishoz. Senki sem gonoszabb hozzánk, mint mi magunk!

De ennek az őrületnek véget kell vetni, mama! Neked is, nekem is, és most azonnal! Jobbat érdemlünk – jobbat, mint hogy azzal rontsuk el a mindennapjainkat, hogy másmilyenek akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk! 

És ez már nemcsak rólad és rólam szól. Hanem Violetről is. Az unokád még csak hároméves, nem akarom, hogy a saját testének gyűlölete gyökeret verjen benne, megfojtsa a boldogságát, az önbizalmát és a tehetségét. Nem akarom, hogy Violet azt higgye, a szépsége a legbecsesebb tulajdona, amely meghatározza, mennyit ér a világban. Amikor majd Violet ránk néz, hogy megtanulja, mit jelent nőnek lenni, azt akarom, hogy a lehető legjobb példaképei lehessünk! Szavainkkal és tetteinkkel azt kell megmutatnunk neki, hogy minden nő jó úgy, ahogy van! De ahhoz, hogy ő higgyen nekünk, saját magunknak is hinnünk kell ebben!

Ahogy öregszünk, egyre több szeretett embert veszítünk el valamilyen betegség vagy baleset miatt. Ez mindig tragikus, és úgy érzem, mindig túlságosan hamar történik. Néha arra gondolok, vajon ezek a barátok – és az ő szeretteik – mit nem adnának még egy kis időért egy egészséges testben. Egy testben, amely lehetővé tenné, hogy még egy kicsit éljenek. Hogy ezen a testen mekkora combok vannak vagy milyen ráncok, nem érdekelné őket. Ez a test élne, és ettől máris tökéletes volna.

A te tested is tökéletes, mama! Lehetővé teszi, hogy egy egész szobát felvidíts a mosolyoddal, hogy mindenkit megfertőzz a nevetéseddel. Karokat ad neked, hogy megölelhesd Violetet, és addig szorítsd, amíg csak el nem kezd nevetni.

Minden egyes pillanat, amit azzal töltünk, hogy a testünk hibáin kesergünk, pocsékba megy. Ez értékes kis szelete az életünknek, amelyet sosem kapunk vissza.

Tiszteljük a testünket azért, amit tesz értünk, ahelyett, hogy gyűlölnénk azért, amilyen! Koncentráljunk arra, hogy egészséges életet éljünk, hagyjuk, hogy a kilók ott landoljanak rajtunk, ahol szeretnének, hagyjuk ott a testünk gyűlöletét a múltban! Amikor annyi évvel ezelőtt azt a fehér fürdőruhás fotót néztem rólad, az ártatlan, fiatal szemem meglátta az igazságot. Feltétel nélküli szeretetet, szépséget és bölcsességet láttam.

A mamámat láttam.

Szeretettel,

Kasey

 D. Tóth Kriszta

Kasey Edwards örömmel hozzájárult, hogy a magyar olvasók számára lefordítsam ezt a levelet. Ha beszélsz angolul, és érdekel Kasey többi írása, keresd föl az oldalát: www.kaseyedwards.com

A kép illusztráció