„Csábítottam, ha nem akartam, és röhejes voltam, ha csábítani akartam” – Tényleg muszáj szexinek lenni? (vélemény)

–

Csak a szépre emlékezem

Kislánykoromban a szépség volt a fő szempont, ami mindent vitt.

Ha valaki szép volt, akkor egyértelműen jó is, okos is, ügyes is, ez nem volt kérdés.

A csábítás fogalma ismeretlen volt még számomra, akkor is, ha utólag belegondolva a Disney-mesékben, amelyeken (én is) felnőttem, nem egy olyan jelenet van, amiben igazi vad flörtölgetés történik – amit a gyerekek nem, legfeljebb csak a szülők vesznek észre.

Ariel A kis hableányban ahogy illegeti magát a rátekert rongyokban, a csípőjét érzékien riszáló Megara a Herkulesben, vagy akár a párzási időszaktól felajzott állatok a Bambiban mind a csábítást képviselték. És én ezt a viselkedést egyértelműen a szépséggel párosítottam. Rebegteti a SZÉP szempilláját, ring a csípő a persze SZÉP ruhában.

Továbbmegyek, hatévesen már kívülről fújtam a Van, aki forrón szereti című klasszikust is, ami dugig van szexualitással kapcsolatos poénokkal. Persze a felét nem értettem úgy igazán, mégis végignevettem az egészet, és csak annyi érdekelt, hogy Marilyn Monroe milyen gyönyörű.  

A szexi Vasutas Pomádé

A figyelmemet a puszta szépségről a dögös nőiességre egy musical állította át.

Úgy tíz–tizenegy éves lehettem, amikor a debreceni Vasutas Egyetértés Művelődési Központ színpadra állította a Grease (magyarul Pomádé) című musicalt, amit kismilliószor megnéztem, egész álló nap a dalokat énekeltem. Na, ebben volt egy jelenet, amikor Betty Rizzo fehérneműben énekelve csúfolja a főszereplő csajt, és egy időben eléggé rákattantam arra a dalra. Bezárkóztam a szobámba, újra meg újra meghallgattam, ledobtam a felsőm, és egy szál bugyiban meg melltartóban (mert nekem akkor már olyanom is volt) énekeltem.

Riszáltam a fenekem, követtem a koreográfiát, és közben egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy mi is történik éppen, hogy ezek a táncmozdulatok igaziból érzékinek vannak szánva, még akkor is, ha csak egy kislány illegeti magát az ágyán, egyedül.

Aztán eljött a pont, amikor nem mertem többet ezt csinálni. Hirtelen leesett, hogy ez „szexi”, vagyis felnőttes, ami olyasmivel jár, ami nekem akkor ijesztő volt. Mivel ekkor értek az első rossz élmények a nőiesedés kapcsán, nem kizárt, hogy ezzel párhuzamosan történhetett a felismerés.

Csupasz vállban megtestesült nagylányság

Tizennégy voltam, amikor először jártam olyan táborban, ahol csak annyi dolgunk volt, hogy fürdőzzünk a Balatonban, és este a helyi diszkóban rázzuk az osztálytársakkal.

Akkoriban volt egy rövid időszak, amikor próbáltam hozzánőni a már nőies alakomhoz, hogy ne engem célozzanak meg mindig a predátorok. Helyette inkább igyekeztem a kezembe venni valami irányításfélét, hogy kiderítsem, mi van azokkal, akik nekem tetszenek. Hát, nem jártam sikerrel, mert rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok flörtölni. Ami pár éve még a szobámban, Betty Rizzo bőrében gond nélkül ment, az akkor, amikor már aktuális lehetett volna, teljesen lebénított. Hiába láthattam számtalan példát a Disney-mesékből és a környezetemben lévő lányoktól,

mivel önmagamban teljesen bizonytalan voltam, így a flörtölési próbálkozásaim is harmatgyengének bizonyultak.

Nem tudtam többé felszabadultan táncolni, csak egyfajta kislányos, zavarban mosolygós dülöngélést voltam képes produkálni a diszkógömbök fényében.

Pedig istenemre, tényleg megtetszett egy fiú. Egy fekete felsőt tartogattam arra az esetre, ha valakit kinéznék magamnak. Magas volt és hosszú barna haj keretezte az arcát, na meg szuperül táncolt, ennyire emlékszem. A felsőben az volt a nagy truváj, hogy szabadon hagyta a vállamat. Az akkor már aktívan szégyellt dekoltázsom szépen rejtve maradt, de a vállam azért mégis kint volt, emiatt olyan csábító ruhadarabnak tartottam, amihez minden bátorságomra szükségem volt, hogy felvegyem. De a srác végül rám se hederített… egy másik viszont utánam szaladt, amikor hazaindultunk, és egy bokorról letépett virágot adott a kezembe, majd távozott. A felső tehát végül is sikeres volt, még ha nem is ott ért el hatást, ahol szerettem volna.  

Randi bő pulcsiban, sáros, szakadt trapéznadrágban

Az első szerelmem fél évig udvarolt türelmesen, mire átrágta magát a félelmeimből épített falaimon. Nagyon rövid volt az az időszak a kislánykorom vége és a kamaszkorom eleje között, amikor picit ki tudtam zárni az engem ért traumákat, és megengedtem magamnak, hogy fiúkon merengő tinilány legyek.

De amikor ez a fiú, akivel egy gimibe jártunk, elküldte egy barátnőmön keresztül a viaszpecséttel lezárt szerelmes idézeteket tartalmazó levelet, gyomorgörcsöm lett, hogy ez most nem egy táncról szól a diszkóban, ez a srác randizni akar, és együtt járni velem! 

A mozi előtt találkoztunk, én pedig direkt a legszakadtabb nadrágom vettem fel, bő csípőfarmer, aminek a szétrongyolódott, eltaposott alját csíkokba rendeződött sár és latyakból kioldódott só mintázta. A legbojtosabb, bő fekete pulcsim volt még rajtam, semmi smink, és a hajam is csak simán leengedtem.

Nem akartam csábítani.

De nem is volt rá szükség, ez a része már pipa, a fiú versekkel, levelekkel és kedves szavakkal is kifejezte már, hogy szerelmes. De engem az érdekelt, hogy mi van ezen túl, bízhatok-e benne. Hogy bízhattam-e, utólag nehéz eldönteni, de mondjuk azt, hogy az eleje nagyon ártatlan és szép volt. Fél év, tényleg ennyi kellett hozzá, mire beadtam a derekam, és elkezdtünk együtt járni. 

A kapcsolatunk vége felé esett le, hogy bár szeretett, de valójában a férfimagazinok címlaplányai jobban érdekelték. A szexi lányok, akiknek nem jelent gondot csábítóan nézni, szűk ruhákban járni és erős sminket viselni. Tehát leszűrtem a „jó” kis tanulságot: én nem vagyok szexi, vagy legalábbis bármilyen is vagyok, az nem az. Az kevés. 

A röhejes csábító

Valahol a kamaszodás hajnalán a csábítás iránti kíváncsiságom és igényem teljesen megszűnt.

Csábítottam, ha nem akartam, és röhejes voltam, ha csábítani akartam.

Ha valaki flörtölni kezdett velem, zavaromban vihogni kezdtem, ami automatikusan azt a jelzést küldte a pasiknak, hogy nyugodtan folytassák tovább, láthatóan megvadultak a kislányos szemlesütéssel párosult nevetgéléstől. Miközben belül épp ordítottam, hogy valaki mentsen meg, mert magamat nem tudom! Bezzeg, ha nekem tetszett meg valaki, azonnal összementem, nemhogy még illegessem magam. 

Amikor a férjem megjelent a baráti társaságunkban, akkor sem szólítottam le, hiába imádtam a hangját az első perctől fogva, nem hívtam táncolni, nem nevettem hangosan a poénjain, nem tekergettem a hajam, és a kezét sem érintettem meg lopva. Nyilván nem is olyannak tűnt, mint akire hat az ilyesmi, talán pont ez vonzott benne olyan erősen az első perctől kezdve, azon túl, hogy odavoltam érte. Nála is egy fekete felsőt vetettem be, abban az volt a speckó, hogy a hosszú ujjak a kézfejemnél tölcsérszerűen bővültek. Akkoriban Shakespeare-lázban égtem, szóval éltem-haltam az ilyen felsőkért. Mint mondtam, nem csináltam semmit extrát, nem hívtam fel magamra a figyelmet, pusztán felvettem ezt a felsőt, amiben mindig jól éreztem magam, és csak úgy voltam. Utólag kiderült, eléggé sikerült felhívnom magamra a figyelmét, még ha utána hetek is teltek el, mire az első sms-t megírta, és hónapok, sőt, egy bő év, mire összejöttünk. 

Megkönnyebbültem, hogy ennek a pasinak nem kell a „nőcis szexizés”, amire én képtelen vagyok, lehetek olyan, amilyen, mindenféle extra nélkül. Mégis vonzónak tartott és tart ma is.

Hát akkor kérdem én, mi számít szexinek? Mik a szempontok?

Furcsa dolog ez,

mintha a kívánatosság lenne a belépő ahhoz, hogy a további kvalitások felderítésére is esély nyíljon. Ami gyerekkorban tök egyszerű volt, és viszonylag könnyen el lehetett helyezni a szép és nem szép közötti skálán, az felnőve bonyolulttá és nyomasztóvá vált. 

Amikor kijött a Mamma Mia második része, a sztorira alig tudtam figyelni, mert annyira lekötött, sőt, sokkolt az, hogy a női főszerepet játszó Lily James milyen elképesztő magabiztossággal, testtudatossággal létezik a filmben. 

A limonádé mozi ellenére a végén már teljesen befordultam. És közben megvilágosodtam. Rájöttem arra, én bizony nem a szexiség külső jegyeire vágytam, hanem arra a belső, sugárzó magabiztosságra, aminek hatására árad valakiből a nőiesség.

Nem kívánatos akartam lenni (addig is csak azt hittem, hogy ez puszta akarás és valamiféle tudatos módszertan kérdése…), hanem önbizalmat akartam, és olyan felszabadultságot, ami nem bénítja le a hangom, a mozdulataim. És ez sokkal, de sokkal nagyobb falat, mint felvenni egy dögös ruhát. Hát ezen fordultam én be.

Ekkor kezdett kikristályosodni bennem, hogy egész idáig én nem szexi akartam lenni, hanem felszabadult. 

És ha visszagondolok arra, hogy akiket anno SZÉP-nek láttam kislányként, azok mind olyan nők voltak, akik pontosan így sugároztak. Akikből sütött az önfelvállalás. Jó… kivéve Arielt. Ő pont azért viselkedett annyira hülyén, amikor másnak akart látszani, mint ami. Talán nem véletlen, hogy éppen Ariellel és A kis hableány történetével azonosultam gyerekként a legjobban (még az első tetoválásom is a koppenhágai szobor volt). De míg vele azonosultam, addig a többieket szinte bálványoztam. 

Legalább ebben már sikerült fejlődnöm, úgyhogy a tendencia azt hiszem, javuló képet mutat. 

Azt hiszem, végül is mindegy, hogyan definiáljuk a szexiséget. Akinek nem a megfelelő, igazi belső helyről jön, az előbb-utóbb önmaga előtt is pillanatok alatt lebukik. A felszabadultságot, önazonosságot, vagy a természetességet viszont nem magunkra erőltetett minták fogják meghozni. És ha önismeretben és önelfogadásban sikerül eljutni egy egészséges szintre, akkor meg már mindegy is, minek nevezzük, nem? 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Igor Ustynskyy