Életem első epilepsziás rohama úgy zajlott le, hogy észre sem vettem – Olvass bele Urfi Péter könyvébe!

–

Urfi Péter: Sansz - Járvány, agyrák, napsütötte Itália

Magyar Jeti, 2026, 316 oldal

A diagnózissal a könyv megírása is új értelmet nyert: nemcsak a járvány mára elfeledett részleteit kelti életre, hanem ezt a személyes történetet, családi drámát is. Az olvasó a könyv szereplőivel együtt keresi a megnyugvást a sokféle bizonytalanságban. Útitársunk Esterházy Péter, a háttérben olasz dombok, az idő kellemes.

–

Urfi Péter: Sansz - Járvány, agyrák, napsütötte Itália (részlet)

Tumor cerebri, lateris sinistri 

A nyár utolsó hétvégéje volt. Hotelszobát vettünk ki Keszthelyen az öcsémékkel, ami már önmagában egy vicc, hiszen ide születtünk, az érettségiig itt éltünk, utána pedig ide jártunk haza, a családi házunkba a szüleinkhez. Soha eszünkbe nem jutott, hogy valaha szállást kell keresnünk a szülővárosunkban. De miután anya belehalt a rákba, apa pedig néhány éven belül a gyászba és a depresszióba, látogatók lettünk a saját városunkban. 

Amikor pár évvel korábban eladtuk a keszthelyi házat, elhatároztuk, hogy bár nincsenek már ott rokonaink, és megszállnunk sincs hol, minden nyáron hazalátogatunk. 2020-ban az öcsém néhány hetes lánya körül forgott minden, őt akartuk végighordozni a városon, míg aztán Róza megelégelte a nagy sürgés-forgást, és a második napon visszavonulót vezényelt a megszokhatatlanul új környezetből. Mi viszont maradtunk, és elmentünk Zsuzsival és Julival a szülői házba, ahol az új lakó – és egyben régi jó szomszédunk – lelkesen mutogatta a teljes átalakítás aktuális állását. Nem készültem rá tudatosan, de Juli volt már olyan érett és kíváncsi, hogy elmondjam neki, hol vagyunk, kik éltek ebben a házban – így elkezdtem neki egy mesét a keszthelyi nagyiról és a keszthelyi nagyapáról, akiknek a képe kint van otthon a falon. 

Anya lefegyverzően kedves régi barátainál folytattuk a szombat délutánt, ahol 2-3 pálinkánál kevesebbet nem ihattam, de még spiccesnek sem éreztem magam, amikor nekikezdtünk Juli fektetésének a hotelben. A végére épp betoppant az osztályfőnököm, a világban való tájékozódásomat meghatározó magyartanár, és egyben anya utolsó éveinek levelezőpartnere, Tamás. 

A kis utcára nyíló teraszon ültünk le néhány hideg sörrel a langyos estében. Rágyújtottam, és elkezdtem kérdezgetni Tamást az osztálytalálkozóról, ahonnan jött.

Néhány mondat után váratlanul összeakadt a nyelvem. Aztán még egyszer.

Az első szavaknál nem volt még feltűnő, igyekeztem takargatni a zavaromat, és bár egy perc múlva már egy rövidebb mondat formálása is leküzdhetetlen akadályt jelentett, próbáltam fenntartani a társalgást. Nem találtam a megfelelő szavakat, azokat mondtam, amik eszembe jutottak. Tamás készségesen segédkezett volna, de hát nem az a kimondott standupos, aki negyedórán keresztül pofázik levegővétel nélkül. Úgyhogy gyorsan kiderült, hogy nem tudok reagálni az elhangzottakra, akkorra már tulajdonképpen sehogy. 

Nem éreztem fájdalmat, tisztának tűnt a tudatom, a mozgásom hibátlan volt. Sodortam egy újabb cigit, kortyoltam a sörből. Hoztam egy szendvicset Tamásnak, és odanyújtottam, jelezve, hogy most egy darabig inkább együnk és hallgassunk. 

„A nyelvnélküliség az iszonyatban: ősélmény. Hirtelen minden egyéb erő teljes birtoklása mellett, emberek között, fényes nappal elhagy a nyelv, elhagy minden kifejezési lehetőség – írta Walter Benjamin A szirének hallgatásában. – És a tudat: hogy ez a nyelvnélküliség, kifejezésbeli tehetetlenség olyan mélyen lakik az emberben, mint ahogy másfelől a nyelv képessége hatotta át, s hogy ez a tehetetlenség is az ősöktől maradt rá mint atavizmus.” 

Megszámlálhatatlan alkalommal gondoltam vissza erre a jelenetsorra azóta, ezért biztosan tudom, hogy csak később merült fel bennem, talán valami bajom lehet. Nem is ez járt a fejemben, hanem hogy mit gondolhat szegény osztályfőnököm, akivel egy éve nem láttuk egymást, átugrik sörözni, én meg néhány mondatnyi jópofizás után elnémulok, és láthatóan eszem ágában sincs elmagyarázni neki, mi ütött belém. Ki vagyok merülve? Be vagyok baszva? 

Ültünk szótlanul, zavarban, Tamás harapdálta a szendvicsét, én szívtam a cigimet, néztünk magunk elé, és közben

úgy zajlott le életem első epilepsziás rohama, hogy észre sem vettem. 

Azt szoktam mondani, hogy tíz perc telt el így, de igazából nem tudom. (Tamás azt tanította gimiben, hogy az igazából töltelékszó, írásban kerülendő.) Szép lassan jött vissza a beszéd. Megtaláltam szavakat, kiszórtam őket az udvariasságból nyugalmat színlelő Tamás elé, aki türelmesen próbálta felszedegetni őket. Éreztem magamon a görcsös akarást. Aztán fel tudtam tenni egy rövid kérdést, aztán még egyet, és nagyon vontatottan elindult valami kommunikáció. Zsuzsi egy órán keresztül altatott, és mire csatlakozott, már el tudtam mesélni folyékonyan, mi történt. Neki jutott el a tudatáig először, hogy ez nem csak múló rosszullét. 

Egy kis guglizás után arra jutottunk, hogy a beszédzavar nagyon sok problémának lehet a jele, úgyhogy nem örülünk, de nem is pánikolunk, jövő héten Pesten elmegyek orvoshoz. Söröztünk tovább, másról beszéltünk, de hiába, azon az éjjel valami megváltozott. 

Az E. T. A. Hoffmannról szóló magyaróráján Tamás talán úgy nevezte volna: unheimlich, kísérteties. Ahogy ott üldögéltünk kora hajnalban a félig, de inkább csak negyedéig fedett teraszon hárman, és néztük, ahogy az eső elered, eláll, elered, magamban rácsodálkoztam a helyzet időnkívüliségére. Akkor szólalt meg a zene. Ha egyedül lettem volna, alighanem kétségbe vonnám a saját beszámíthatóságomat, de Tamás és Zsuzsi is tisztán hallotta, hogy a távolból, sőt a magasból megszólalt az egyik legkedvesebb dalom a keszthelyi éjszakában. 

Adjon Isten jó éjszakát, 

Küldje hozzánk szent angyalát, 

Bátorítsa szívünk álmát, 

Adjon Isten jó éjszakát. 

Nagy lelkesedéssel kezdtem mesélni, hogy a gyerektáborban, ahol néhány évig önkénteskedtem, ez az Erdő mellett estvéledtem kezdetű dal is része volt a napi altatási ceremóniának, és azóta is érzem azt a meghitt hangulatot, ha meghallom. Az elemi élmény hatására a lányomnak naponta ezt énekelem altatás közben. 

Amit hallottál, az a gimnáziumunk toronyórája – világosított fel Tamás, aki egyúttal megnyugtatott, hogy nem, nem veri fel az egész belvárost minden éjjel az énekszó. Valami hiba történhetett. Később utánanéztem, és valóban, a volt középiskolám honlapja szerint „reggel 8-kor és délben 12-kor lehet hallani a »Csillagok-csillagok szépen ragyogjatok« (Bartók Béla keszthelyi gyűjtése) című magyar népdalt, és este 18 órakor az »Adjon isten jóéjszakát« (Kodály Zoltán zalai gyűjtése) című népdalt.” Tíz éve szólt már mindennap a keszthelyi toronyból, mire azon a hajnalon Tamás elmesélte, hogy a dalt anno a gimnázium énektanára választotta – és azért pont ezt, hogy emlékeztessen a néhány hónappal korábban elhunyt kollégájukra, Krisztinára. Ekkor tudtam meg, hogy édesanyámnak ez volt a kedvenc népdala. 

Freud írja A kísérteties című tanulmányában: „Vegyük a gondolatok, vágyak azonnali teljesülésének, a titokzatos ártó erőknek, a halottak visszatérésének kísérteties hatását. (…) Ma már nem hiszünk ezekben, ezt a gondolkodásmódot már túlhaladtuk, de új nézetünk még nem elég szilárd, a régiek még élnek bennünk, és minden alkalmat megragadnak, hogy megerősítést nyerjenek. Ha életünkben megesik valami, ami ezeket az elavult és elvetett nézeteket igazolni látszik, a kísérteties érzése ér minket.” Szintén Freud, máshol: „Az őrület, az epilepszia kísértetiességének ugyanaz az eredete. A laikus ezekben olyan erők megnyilatkozását észleli, amelyeket a környezetében élő embertársairól nem feltételezett, de hatásukat önnön személyiségének eldugott szegleteiben halványan érzi.”

Mielőtt lefeküdtünk volna azon a szép hajnalon, meg kellett hoznunk az első döntésünket a betegségemről, amiről akkor még azt sem tudtuk, hogy létezik. De Tamás távozása után, amikor kettesben maradtunk a hotelszobában, érzékeltük az első – és mint később kiderült, egyik legfontosabb – tünetét: a bizonytalanságot. Mi volt ez a beszédzavar? Jelent közvetlen veszélyt bárkire? Mekkora a sansz arra, hogy lesz következő? És az durvább lesz? Vezethetek így? Maradhatok Julival kettesben? Mikorra kapok megnyugtató diagnózist? És ezen a ponton jutottunk el addig, hogy akármi legyen ez, nem egy nap alatt fog kiderülni, sőt nem is egy hét alatt, a magyar egészségügy valóságát ismerve inkább hónapokban kell reménykedni. Addig viszont nem minősíthetem magam beszámíthatatlannak, pláne, hogy jó eséllyel kutya bajom. 

Úgyhogy azt találtuk ki, hogy Zsuzsi másnap elautózik Budapestre, onnan pedig Bécsbe, színházba a kollégáival, ahogy tervezte, én pedig Julival kettesben fedezem fel a keszthelyi kastélyt. Aztán vonatra szállunk, otthon pedig átjön anyósom. Így végig emberek között leszek, vagyis az idő javában nem leszek egyedül, ha netán össze akarnék esni a rejtélyes kór miatt egy kétéves gyerekkel a karomban. Végül csodálatos nap lett belőle, megmutathattam neki gyerekkorom nagy kattanását, a titkos ajtót, illetve a kilátást a kastélytoronyból. De még kisvonatoztunk is. Két nappal később pedig már ott álltam az első orvosi vizsgálaton.

WMN szerkesztőség