Ahol a hegyek lehelletét is belefújták a palackokba – A parádi üvegmesterség sorsa

–

„Elvesztegetett 300 év”

A Parádsasvári Üveggyár elődjét még II. Rákóczi Ferenc alapította 1708-ban Parádóhután. A Mátra közepén található üzem fatüzeléssel működött, így persze szépen lassan elfogyott körülötte az erdő. Mivel a számítások szerint olcsóbb volt Mohamednek mennie a még fával borított hegyhez, mint a fát odaszállítani, így „utazott” az üveggyár is oda, ahol még volt fa a tüzeléshez. Parádóhutáról Szuhahutára költözött, majd onnan Ötházhutára, utána Fiskálihutára, majd 1767-ben elérkezett a végállomásához, Parádsasvárra. 

Az ipar fellendülésével egyre több képzett mesterembert tudott bevonzani az üveggyár, a minőségi parádi üvegnek pedig szépen lassan híre ment. A gyár egyre nagyobb forgalmat tudott bonyolítani. Ez az emelkedés egészen a második világháború kitöréséig tartott, ám a gyorsan fogyatkozó külföldi megrendelések miatt 1948-ban három évre le is kellett állítani a termelést. 

Reneszánszát a hetvenes években élte, amikor elképesztő mennyiségű megrendelést kellett kiszolgálniuk, csúcsra járatva az üveggyári gépezetet. A színvonalas parádi üvegtermékek külföldi luxusszállodákban, kastélyokban bukkantak fel. Aztán jött a rendszerváltás, és ezzel a lassú, fájdalmas agónia. Az üzem, mely egykor 600 főt foglalkoztatott, és a környéken lakók javának megélhetést kínált, kézről kézre járt, a gyakori tulajdonosváltás pedig nem kifejezetten kedvezett a fennállásának. Egy időben Oszter Sándor színész és olasz felesége birtokában volt az üzem.

A parádi üveggyár 2005-ben, 297 évesen csukta be végleg kapuit – hogy pontosan miért kellett bezárnia a Parád Kristálynak, ami még az utolsó években sem volt veszteséges, azt senki nem tudja.

2007 környékén kezdték el leszerelni a berendezéseket, eladogatni a szerszámokat – Rénes Marcellék is ekkor tudtak szert tenni olcsón szerszámokra, fújócsövekre.

Az Index újságírója által felkeresett polgármester, Holló Henrik, aki egykor maga is a gyárban dolgozott, csak annyit mondott az egykor büszkén prosperáló gyár romjait elnézve: „elvesztegetett 300 év”.

Újságíróból lett üvegmanufaktúra-alapító

Parádsasváron, nem messze a Parád Kristálytól, a Petőfi utca 21. szám alatt működik az Üvegmanufaktúra, ahol nemcsak kézműves termékeket gyártanak, de az érdeklődőknek rendszeresen szerveznek vezetett túrát is. Ezeken Rénes Marcell vagy a fiai – Korpics Koppány és Patrik – mesélnek az üvegkészítés kulisszatitkairól. 

„Ajkai származású édesapám, Rénes György többszörösen díjazott üvegtervezőként dolgozott a régi nagy parádi üveggyárban, de már a nagyapám is üvegfújó mester volt” – árulja el Marcell, aki magára úgy hivatkozik: jogász végzettségével és aztán későbbi újságíró szakmájával ő az, aki kilógott az üvegművesek sorából a családban. Marcell apja még a hetvenes évek közepén Házi Tibor iparművész barátjával épített egy kis üveggyárat afféle kísérleti műhelynek. „A nagy gyárban zajlott a tömegtermelés, itt pedig a kisebb, egyedi tervezésű holmikat szerették volna elkészíteni.”

Marcell családja anyai vonalon is kötődik az üveggyárhoz: az ősöket még az 1700-as évek elején telepítették be Felvidékről, amikor fellendült a környéken az üveggyártás. „Nagymamámék tízen voltak testvérek, a fiúk java része üvegfújóként dolgozott, de a lányok is az üveggyárban helyezkedtek el” – mondja Marcell, hozzátéve: az üzemben a nők többnyire üvegcsiszolóként, üvegfestőként dolgoztak, az ő nagymamája pedig raktáros volt.

Családi vállalkozás, nagy múlttal 

Amikor elindították az üveggyártó manufaktúrát, ezt a kis családi vállalkozást 2013-ban, a régi nagy üveggyárból vettek fel olyan mestereket, akiknek a szakmai múltja bő harminc évre tekintett vissza. Ők tanították meg Marcell és Erika fiait, Patrikot és Koppányt az üvegfújás minden csínjára, bínjára.

„Ez nem egy tankönyvből megtanulható szakma, az egyes fogásokat csak a műhelygyakorlat során lehet elsajátítani”

– árulja el Marcell. Ha nehézárut kell készíteni, például nagyméretű lámpabúrákat vagy hosszú szárú talpas kelyhet, akkor behívják segíteni az idősebb, időközben már nyugdíjba vonult üvegfújó mestereket, akik ezeknek a speciális szakterületeknek az ismerői. „Így előfordul, hogy időnként egy napra egy komplett üvegfújó brigádot felállítunk.”

A település, amit egy gyár formált, majd hagyott magára

Míg Erika üvegcsiszolónak tanult, Marcell jó darabig távol tartotta magát az üvegipartól: újságíróként dolgozott, így a Heves Megyei Hírlapnál ő is többször foglalkozott az üveggyár sorsával. Hogy egészen pontosan mi az oka annak, hogy végleg bezárt a parádi üzem, úgy érzi, titok maradt. „A rendszerváltás után többször gazdát cserélt, majd jött a Wallis cégcsoport. Akkor pár évig egészen jól ment a vállalat. Ekkoriban édesapám is többször megjárta Amerikát, ahol a vevők szeme láttára kellett megrajzolnia a terveket.

Az ezredforduló környékén, amennyire lehet tudni, a Wallis érdekeltséget szerzett az Ajka Kristályban is, aminek szintén a csiszolt ólomkristály volt a fő profilja. Így aztán a parádsasvári üzemnek hátat fordítottak.

Utána mindenféle próbálkozások voltak, például a salgótarjáni gyárral igyekeztek koprodukcióban együttműködni, de ez sajnos nem vált be. Aztán megkeresték az egyik legnagyobb partnerüket, egy japán üvegforgalmazó céget, ami hajlott rá, hogy az egész üveggyárat bérbe vegye és működtesse, de a helyi szakszervezetek nem bíztak abban, hogy nem lesz ezzel párhuzamosan hatalmas létszámleépítés, így a bérbeadás is meghiúsult. Utána ötször hirdették meg felszámolási eljárás keretében: mindenféle szerencselovagok jöttek-mentek, hangzatos ígéretekkel. Végül az egyik cég, amint a birtokába került, elkezdett mindent kiárusítani a gyárból. Ami most látható a régi gyár területén, az ennek köszönhető. Mindent darabokra szedtek. Ebből már soha többé nem lesz semmi.” 

Külföldre továbbvitt dicsőség

Hogy a falubelieket hogyan érintette a gyár hosszú haláltusája, majd szomorú vége? „Gyakorlatilag nem tudok olyan családról, amelyik valamilyen formában ne kötődött volna az üveghez. Az egész falu a régi nagy üveggyár köré települt, ez látszik a település szerkezetén is.”

Más üvegfújó manufaktúra a környéken, amely továbbviszi a mesterséget, nincs nagyon, rajtuk kívül csak üvegcsiszolók dolgoznak még Parádsasvár vonzáskörzetében. 

A régi üvegfújó mesterek továbbálltak új lehetőségek után nézve: sokan elmentek az akkor még működő magyarországi üveggyárakba – ilyen az Ajka Kristály, a salgótarjáni üzem vagy a Halimba Crystal –, de jópáran meg sem álltak Finnországig, pontosabban Iittaláig. Az északi városka igen híres a mai napig az üveggyártásáról, mely egyúttal az UNESCO Világörökség részét is képezi, és 1881 óta gyártja különleges üvegtárgyait.

„Ott még mindig dolgozik pár magyar brigád. Szoktak a városban üvegfújó világbajnokságot rendezni, idén másodszor lett parádsasvári mester, Újfalusi József a győztes.”

Mai fiatalok

Patrik (aki végzettsége szerint villamosságtechnikus) és Koppány (aki marketing szakon végzett) nem családi nyomásra, hanem önálló indíttatásból döntött úgy, hogy beszáll a manufaktúra életébe. Eleinte nyaranta segítettek csak be, végül itt ragadtak. „Fokozatosan beletanultak a mesterségbe.” 

Szoktak jönni hozzájuk olyan fiatalok is segíteni, akiknek a felmenői között vannak üvegfúvó mesterek, akiktől tanulhatták a szakmát. „Ők ezt gyakran inkább hobbiból csinálják, más a foglalkozásuk, az egyikük például rendőr” – meséli Marcell. Rendszeresen jönnek hozzájuk osztálykirándulás keretében iskolai csoportok. „Jó látni, hogy a gyerekeket lenyűgözi ez a szakma, érdeklődnek is iránta. És már az nagyon hasznos, hogy meg tudjuk nekik mutatni: létezik ilyen szakma.”

Iparművészeti iskolákból is szoktak fogadni gyakorlatra diákokat – ez már csak azért is hasznos, mert az iskolák maguk nem igazán tudnak egy költséges olvasztókemencét működtetni.

Apropó: működtetési költség. Mivel az olvasztókemencének folyamatosan mennie kell (ami náluk villamosenergiával van megoldva), ez a rezsiben is erősen meglátszik.

„Nagyjából 15.000 kilowattot fogyasztunk egy hónapban, azaz a havi villanyszámlánk másfél és kétmillió forint között mozog.”

Az energiaválság – amikor háromszorosára ugrott a költség – őket is mélyen érintette. Először a megtakarításaikat kellett elégetniük, míg kaptak annyi támogatást, hogy a felszínen tudjanak maradni addig, amíg sikeresen rendeztek mindent.

Pasztillából sötétben világító pálinkáspohár

A parádsasvári manufaktúra nem kvarchomokkal dolgozik, hanem Németországból vásárol alapanyagot (úgynevezett glassnuggetet). Ezt töltik be az olvasztókemencébe – így nincs szükség többek között olvasztómesterre, és a kemence is alacsonyabb hőmérsékleten tud üzemelni. Azért az alacsonyt nehogy háztartási szinten képzeld el: a tégelyben megállás nélkül forr az üveg 1160 Celsius-fokon. Lekapcsolni ugyanis nem érdemes: ha nulláról kellene újraolvasztani a másfél mázsa olvadt üveget, az rengeteg időbe és energiába kerülne. 

Ebből a fortyogó, folyékony üvegből vesz ki az üvegfúvó pipával a mester egy kis adagot, kiemeli, feltekeri, „mint a vattacukrot a hurkapálcára” (ahogy Marcell fogalmaz), majd megkezdi az üveg megmunkálását.

A forró üveg nagyon gyorsan megdermed, ilyenkor nincs idő eltűnődni az élet dolgain, fürgén kell dolgozni. A még képlékeny anyagot faformákban alakítják, ez adja meg a pohár alakját, méretét. „A működési elv a következőképpen néz ki: a forró üveg a vízben áztatott nedves fával találkozik, ekkor gőzpárna képződik, ezen forog aztán el az üveg, tehát nem érintkezik közvetlenül a fával.”

Nem mindegy, mekkorára fújják az üveget és hogyan: ha ügyetlen az üvegfújó, annak az eredménye egy túlságosan vastag talpú pálinkás pohár lesz.

Az üveget lassan, egyenletesen kell fújni, és egyáltalán nem nagy erővel, épp ellenkezőleg. 

Színes termékek is készülnek: különböző üvegszínezők segítségével a pohár kifújása előtt az alapanyagot még izzó állapotában beleforgatják színezőanyagokba. Ezek közül talán a legkülönlegesebb az a kristálycukorszerű színező szemcse, ami fotolumineszcens hatással bír, azaz képes elnyelni a fény energiáját, majd visszaadni azt, magyarán: világít a sötétben – egy darabig legalábbis.

A frissen készült termékeket (akkor már csak 520 Celsius-fokosan) beteszik a feszültségmentesítő hűtőkemencébe, hogy ott szép lassan, fokozatosan hűljenek le. Ha túl forrón kerülnek ide, akkor félő, másnapra lekonyul az üveg nyaka, eldeformálódik a pohár, vagy olyan belső feszültség keletkezik az üvegtárgyban, hogy az hirtelen magától elpattanhat.

Másnap reggel már csak apróbb módosítások, utómunkák történnek a termékekkel, például lecsiszolják. 

Egy kézműves technikával készült üvegpohár természetesen jóval többe kerül, mint a nagy üzemek tömeggyártott termékei, ezekkel a manufaktúrának nem is célja versenyezni. Cserébe ők is tudnak olyat, amivel pedig a gyár nem lesz képes konkurálni soha. „Mi teljesen egyedi kívánságokat is teljesítünk. Nálunk ráadásul nincs minimális megrendelési mennyiség. Ha valaki összesen egy darab világítós pálinkás poharat, vagy lila színű üveghattyút szeretne benne sárga pöttyökkel és kék csíkokkal, akkor azt el tudjuk készíteni a számára. Egy nagy üveggyárban alsó hangon százezer darabnál állnak az emberrel szóba, az alatt nem érné meg átállítani a gyártósort.”

Ha nem is szeretnél vásárolni egyedi kézműves üvegárut, akkor is érdemes ellátogatni a parádi Üvegmanufaktúrába, ahol meglesheted, hogyan lesz a folyékony üvegből mondjuk egy liliom. És ha már ott jársz, nézd meg a méltatlan módon lepusztult gyár romjait is. Egykori termékeinek varázslata állítólag abban rejlett, hogy „beléfújták a hegyek lehelletét, a régi nótákat, a forrásvíz jóízét, szerelmet, bánatot s a mesét.” 

Források: Szellemvárosok, Index, Arcanum, 24.hu

Fiala Borcsa