Magyar orvosok Ukrajnában: A tramua epicentrumában vagyunk

–

Pici kanapén ülök a sarokban, a gyógyszeres dobozok között. A legfeljebb huszonöt négyzetméteres helyiségben négy orvos dolgozik, mindenki egy-egy tolmáccsal, Zsanett, a pszichológus az erkélyen rendel. A perecsényi menekültszálló lakói napok óta készülnek a magyar orvosok látogatására, a legtöbben csak ilyenkor jutnak orvosi ellátáshoz. Békében várakoznak a folyosón, túlnyomó többségben nők. Székek nincsenek, mindenki áll. Aznap reggel listát írtak magukról, beszámozva a neveket, érkezési sorrendben, hogy ne legyen vita. 

Érkezés után felhordjuk a gyógyszeres dobozokat a negyedik emeleti szobába, orvos, pszichiáter, ápoló tolmács, újságíró, együtt. Egy gyors eligazítás után kezdődik a munka, minden orvos és pszichoterapeuta egy-egy saját tolmáccsal maga alakítja ki a munkaállomását; azaz három széket egymás felé fordít. 

Szinte összeérnek a páciensek, ha az ember figyel, hall mindent, ők is hallják egymást, egy itthoni rendelőben elképzelni sem lehetne ilyen helyzetet, de hol vagyunk egy itthoni rendelőtől?

Szombat van, a munka talán három órája indulhatott, fogyóban az oxigén a szobában, pedig az erkélyajtó nyitva, a függöny nélküli ablakokon akadálytalanul ömlik be a szeptemberi napfény, talán ez az utolsó meleg őszi nap, másnapra lehűlést és esőt mondanak.

A sarokba tolt kanapéról rálátok az egész szobára, így észlelem, hogy az egyik orvos, András arca elsötétül. Szálfaegyenes tartású, középkorú nő ül előtte, őszes-szőke haját hátul kontyba fésülte, elöl szigorú frufrut vágott. Szipog, a keze remeg. Élénkzöld, virágos ruhát visel és vöröses rúzst, a nyakában gyöngysor. A fejét enyhén előre szegi, ahogy a magyar orvoshoz és tolmácsához beszél. Andrásnak aznap Natalie Rizenkova, az ukrán partneralapítvány vezetője tolmácsol: miközben a nőhöz beszél az ölébe összekészített gyógyszerekről, látom, ahogy a magyar orvos arca egyre komorabbá válik. Összevillan a tekintetünk, finoman kérdezek a szememmel, ő alig észrevehetően bólint. Aznap reggel megbeszéltük, hogy abban az esetben, ha olyan páciense érkezik, aki szívesen beszélgetne velem, jelezni fogja. A zöldruhás nő papírzsebkendőt vesz elő, megtörli a szemét, kifújja az orrát és átveszi a gyógyszeres zacskót Natalitól. Felállnak, felállok én is, óvatosan odalépek hozzájuk, útközben finoman jelzek az épp vágóképeket rögzítő Sanyinak, hogy jöjjön, András megtalálta az első interjúalanyunkat.

Dr. Spányik András orvos-pszichiáter az ukrajnai orvosi missziók kitalálója és vezetője. Sürgősségi osztályon dolgozott, amikor az előző menekültválság beütött tíz évvel ezelőtt. A Keleti pályaudvaron segített a menekültek ellátásában, az ott megismert orvos, pszichológus, ápoló kollégákkal hozták létre a MedSpot Alapítványt, hogy szervezettebb keretek között folytathassák az ellátásból kiszorult embereknek adott egészségügyi segítségnyújtást.

Az ukrajnai háború 2022. februári kitörése után nem sokkal szervezték az első utat Kárpátaljára, azóta minden hónapban mennek, önkéntes alapon. A menetrend mindig ugyanaz: pénteken leteszik a munkát a kórházban vagy rendelőben, beülnek az alapítvány gyógyszerekkel megpakolt mentőautóiba, éjszaka megérkeznek, szombaton és vasárnak egész nap betegeket látnak el a menekültszállásokon, majd a munka végeztével hazaindulnak. A hétfő hajnali érkezés után rövid pihenő, aztán reggel mindenki megy a munkahelyére. A missziók célja a megtámadott és lerombolt területekről a hátországba menekülő emberek – ők az úgynevezett belső menekültek, és becslések szerint közel négymillióan vannak jelenleg Ukrajnában – ellátása; nemcsak szomatikus orvosi segítséggel, noha a legtöbbjüknek arra is szüksége van.

Sokan évek óta menekülnek, a luhanszkiak, donyeckiek közül már van, aki több mint tíz éve, a kelet-ukrajnai háború óta harcok közepette él.

Ez persze nem verseny, de talán ők vannak a legnehezebb helyzetben, jellemzően súlyosan traumatizált emberek, akik mindenüket elvesztették, sokan magányosak, és fogalmuk sincs, hogy valaha visszatérhetnek-e még a szülőhelyükre.  

Ljudmila, a zöldruhás nő is Luhanszkból érkezett. A most 64 éves asszony az édesanyjával indult útnak, 2022. március 22-én. Ő is, ahogy minden menekült beszélgetőtársam, órára pontosan meg tudta mondani, hogy mikor hagyta el az otthonát. Ljudmiláék városában az orosz támadások már 2022 januárjában elkezdődtek, ami elől a szomszédos iskola pincéjébe húzódtak idős édesanyjával, összesen negyven napot töltöttek rengetegen összezsúfolódva a hideg, nyirkos óvóhelyen. Ljudmila anyukája, aki akkor már betegeskedett, nem akart tovább menni nyugat felé, abban bízott, hogy, csakúgy, mint 2014-ben előbb-utóbb vége lesz a lövöldözésnek. Miután a lakásukat szinte azonnal lerombolták az orosz rakéták, végül sikerült meggyőzni, így eljutottak a donyecki Bahmut városáig, ahol egy átmeneti menekültszállásra kerültek. Az idős asszony állapota itt rosszra fordult, de amikor Ljudmila felhívta a kórházat, azt mondták, nincs arra kapacitás, hogy kimenjenek hozzá, próbálják megoldani egyedül. Az anyukája végül a kezei között halt meg Bahmutban, a szálláson. Ljudmila egyedül utazott tovább Kárpátaljára, ahol azóta is él.

Amikor megjegyzem, hogy mennyi terhet kell egyedül vinnie, hosszan hallgat, majd sírva válaszol: „még nem tudtam magamhoz térni.” És hogy mihez kezd majd, ha egyszer vége lesz a háborúnak? Azt mondja, fogalma sincs, hát hova lehetne visszatérni?  

A szombati menekültszállón több mint száz beteget látnak el a magyar orvosok. Figyelem azt a végtelen türelmet és támogatást, ahogy az emberek felé fordulnak ők és a kárpátaljai tolmácsok is. Sokan visszatérő páciensek, de így is minden egyes emberre időt szánnak, meghallgatják őket, alaposan megvizsgálják, ha kell, továbbküldik a miskolci mentőápolóként dolgozó Albert Tamáshoz, aki vérnyomást, vércukrot mér, EKG-t csinál, vagy, ha valaki azt igényli, akkor a klinikai szakpszichológus Kepics Zsanetthez, aki terápiás beszélgetésben kíséri őket.

A stresszhez és a depresszióhoz köthető testi és lelki tünetek a leggyakoribbak; magas vérnyomás, evés- és alvászavarok, végtagfájdalom, cukorbetegség, pánikrohamok. 

A műszak végén Spányik arról számol be, hogy az augusztus végi munkácsi orosz rakétatámadás óta sokan rosszabbul vannak, kiújultak vagy erősödtek a szorongásos zavaraik, mélyült a depressziójuk, a PTSD-jük.

Az utolsó beteg után autóba szállunk, a sofőrünk a magyar pszichiátria egyik ismert szakembere, dr. Bokor László pszichiáter, akit láthatóan megérintett az aznapi első műszak, és még csak most jön a délután. Amikor arról érdeklődöm, hogyan regenerálódik, azt mondja: szeretne beszélni róla. Úgyhogy beszélgetünk. „Nehéz sorsú emberekkel beszélgetve, kicsit odakerül melléjük az ember” – kezd bele. – „Mintha én is osztoznék a sorsukban, ami nem baj, hiszen ez a megértéshez hozzátartozik. Ahogy az is, hogy aztán ezen valahogy túl kell jutnunk.” A csoport ezért a köztes időkbnen és az estéken rendszeresen beszélget az átéltekről, vasárnap estefelé pedig, amikor véget ért az utolsó műszak is, zárókört tartanak, amelyen megosztják egymással a nehéz vagy éppen felemelő érzéseiket.

„Itt mintha a trauma epicentrumában lennénk, látjuk, hogyan születik egy társadalmi trauma. Nekem nagyon fontos, hogy ezt itt tapasztaljam, ne csak történetekből ismerjem.” 

A szombat esti kibeszélős vacsora közben kapjuk a hírt, hogy orosz drónok megsértették Románia és Lengyelország légterét, ezért az aznap esti légiriadót – ha lesz – vegyük komolyan. Csak nézek elkerekedett szemmel, eszem ágában sem volt nem komolyan venni a légiriadót, mi is letöltöttük a helyiek által leggyakrabban használt riadó-alkalmazást. A telefonom képernyőjén együtt figyeljük, ahogy keletről nyugatra egymás után váltanak vörösre a régiók Ukrajna térképén. Illár Andi, a tolmácsunk ezen a ponton rám néz és azt mondja:

„látod, ilyen ez, egyik pillanatban arról beszélünk, hogy csokis vagy pisztáciás sütit kérjünk, a következőben a legközelebbi óvóhelyet keressük. Munkács óta minden bizonytalanabb és félelmetesebb.”

A légiriadót végül megússzuk aznap éjjel, másnap viszonylag kipihenten vágunk neki egy újabb száz beteges napnak, ezúttal az egyik ungvári menekültszálláson. Itt több férfit látok a várakozók között, az egyikükhöz, egy mosolygós, ránézésre hatvanas férfihoz oda is lépünk, azt mondja, ha túl van a kivizsgáláson, örömmel állnak elébe a feleségével, beszélgessünk. A várakozás végül hosszabbra nyúlik, mint bármelyikünk gondolta volna, Jurijnak ugyanis aznap 220-as a vérnyomása, így nyugalmi és terheléses EKG-ra is szükség van, és a gyógyszereit is újra be kell állítani. Amikor, már a szobájában, arról kérdezem, mi történt, mosolyogva mondja: „Ma nagyon rossz idő van, fülledt és viharos. Na meg a kramatorszki híreket olvastam reggel, az se tett jót.”

Jurij és felesége, Ljuba, a donyecki gyárvárosból menekült Kárpátaljára, amikor az oroszok a munkahelyüket és az otthonukat is lebombázták. Negyven éve dolgoztak a gyárban, a férfi gépészmérnökként, a nő vegyészként. Felnőtt gyerekeik a Donyeckkal szomszédos Dnyipropetrovszk régió egyik legnagyobb városában, Dnyipróba mentek. Egy kis sporttáskával szálltak fel a menekültvonatra, és azt se tudták, hogy hová mennek, csak annyit, hogy nyugatra.

„Minden ott marad, egy egész élet története” – meséli, és amikor megkérdezem tőle, hogy mi hiányzik neki a legjobban, némi gondolkodás után rávágja, hogy: „az éremgyűjteményem és könyveim. Na meg a családi fotóalbumok.” 

Noha Jurij rendszeresen olvassa az otthoni híreket, és tudnak arról, hogy Ukrajna és Magyarország kapcsolata fagyos, a nagypolitikával nem igazán foglalkoznak. „Itt vagyunk Kárpátalján, azelőtt sosem volt dolgunk magyarokkal. Mindenki kedves, segítőkész. A magyar orvosok pedig… ide járnak minden hónapban 2022 óta! Nem számít nekik, hogy ki magyar, ki ukrán, akinek szüksége van rá, annak segítenek.”

Jurij és Ljuba nem akarnak külföldre menekülni, ez az otthonuk, mondják határozottan, itt maradnak. Még reménykednek abban, hogy egyszer hazamehetnek Kramatorszkba. És reménykednek a békében is. „A mi életünknek már mindegy, az otthonunkból nem sok maradt. De a gyerekek! Nekik legyen jobb, miattuk remélem, hogy képesek lesznek leülni és megegyezni. Hogy vége legyen már a háborúnak” – mondja az asszony. 

Lassan elfogynak a betegek, a gyógyszeres dobozok tartalma alaposan megcsappan. Indulás előtt leülünk, nagy kört alkotunk, Spányik András megköszöni a munkát, külön kitér a tolmácsokra és ránk is. Bokor László vezetésével elindul a zárókör.   

A kilencéves Bence a bátyja, Alex ölében ül. Az idősebbik Pekarovic testvér most 23 éves, néhány éve orvostanhallgató-tolmácsként kezdett együtt dolgozni a MedSpot csapatával, ma pedig már végzett orvos, az ungvári kórház rezidense. Ezt a két napot önállóan vitte végig, két nyelven foglalkozott a betegekkel. Az öccse nem tágított mellőle, hozta-vitte, amit kellett, és nagyon figyelt. Bence cserfes, vagány, de komoly kisfiú, akinek mindenről van véleménye, amit szabatosan, határozottan fogalmaz meg. Egyáltalán nem jön zavarba a felnőttek között.

Már a zárókör elején jelzi, hogy ő szeretné majd zárni a sort. A végén aztán picit zavarba jön, de aztán kihúzza magát:

„én is köszönöm ezt a két napot nektek, a magyar orvosoknak. Amikor itt vagytok és veletek dolgozom, megnyugszom egy kicsit. Mert úgy érzem, hogy csinálok valamit.” 

Szedelőzködünk. Lehordjuk a dobozokat, a munkába a menekültszálló néhány lakója is bekapcsolódik. Zuhog az eső, gyorsan elosztjuk a csoportot a két kocsiba és elindulunk.

András és László búcsúzóul egész röviden még bekapcsolják a szirénákat, majd Záhony felé vesszük az irányt. Jó lenne megelőzni a műszakváltást a határátkelőnél.

A MedSpot 2025. szeptemberi ukrajnai missziójának tagjai: Albert Tamás mentőszakápoló, Bokor László pszichiáter, Fockter Balázs pszichiáter, Kepics Zsanett klinikai szakpszichológus, Alex Pekarovic orvos, Spányik András orvos.

Az utazásról készült dokumentumfilmet hamarosan láthatjátok a WMN YouTube csatornáján.  

A fotók a WMN tulajdonát képezik.

D. Tóth Kriszta