Mi lenne, ha nem szégyellnénk a meztelen testünket, akár mások előtt sem?

–

Annak ellenére, hogy a meztelenséggel kapcsolatos szégyenérzet és tabuk valóban mélyen gyökereznek a mai társadalmunkban – és sokkal többre vannak hatással, mint az emberi ősök ábrázolásai –, ezek viszonylag új keletűek az emberiség számára.

Az ókori görögök például talán még a rómaiaknál is jobban szerették a meztelen emberi alakot, büszkén mutogatták ruhátlan testüket a fürdőkomplexumokban és más nyilvános helyeken, például a gümnaszionokban (kvázi edzőtermekben), valamint a szimpóziumoknak nevezett lakomákon, amelyeken néha nők is részt vettek.

Valójában több történész szerint sok nyilvános ókori fürdőhelyen megengedett volt a vegyes fürdőzés – bár ez valószínűleg régiónként változott –, és nem volt ritka, hogy nemek, de osztályok és vallások keveredtek egy fedél alatt meztelenül és izzadtan. Idővel azonban a zsidó, muszlim és korai keresztény vendégek kritizálni kezdték ezt a gyakorlatot.

Elvégre az egyistenhívő vallások nagyrészt a többistenhívő, vagy egyszerűen csak pogány szokásokkal szemben épültek fel.

Mivel az utóbbiak a „nyers” természeti állapotot és a természettel való harmóniát tisztelték, az előbbiek ehelyett arra összpontosítottak, hogy mindezt visszafogottan és kontroll alatt tartsák.

Főként a keresztény teológia volt az, amely a testet, vagy inkább a „húst” – különösen a női testet – az emberi lélek számára romlást okozónak és ezért elrejtésre szorulónak tekintette, ami a meztelenséggel kapcsolatos szégyen egyik első példájává vált.

Mégsem csökkent drasztikusan a meztelenség iránti elfogadás

Még a XV. században is találunk olyan illusztrációkat, amelyeken nők és férfiak meztelenül fürdenek együtt, miközben zenét hallgatnak és táplálkoznak.

Csak a XVI. században kezdett megváltozni ez a hozzáállás, és a meztelen test látványa fokozatosan egyre ritkábbá és szégyenteljesebbé vált – a magánéletben is.

Az 1800-as évek elején kezdődő viktoriánus korszakban az angolok ritkán fürödtek, és általában csak külön köntösben, mert még a saját testük látványa is illetlenségnek számított.

Lassan, de biztosan megszilárdult a társadalomban az az elképzelés, hogy „civilizáltnak” lenni azt jelenti: elhatárolódunk a természet „állatias” aspektusaitól, és mindig elfedjük magunkat – ezt az elképzelést az európai gyarmatosítók az őslakosokra is ráerőltették szerte a világon.

Ugyanígy kapcsolódott össze a szégyen érzése az emberi meztelenséggel

A női test deszexualizálására és destigmatizálására irányuló erőfeszítéseket gyakran úgy állítják be, mintha a nők egyszerűen más, ennél fontosabb és „érvényesebb” problémák hiányában foglalkoznának ezzel.

Bár a meztelenséggel kapcsolatos tabuk mindenkit érintenek, a valóság az, hogy történelmileg sokkal szigorúbbak a nők és lányok esetében.

A testünket és testrészeinket olyan gyakran démonizálják, hiperszexualizálják, és vulgárisnak, helytelennek, néha pedig egyenesen veszélyesnek tartják – több országban a meztelen női mell látványát szigorúbban büntetik, mint a fegyverhasználatot –, hogy azt hihetnénk, amit a tükörben látunk, az valóban az ördögtől való.

Ez megnyilvánul az iskolai egyenruhákra vonatkozó szabályozásban, amely általában szigorúbb és fizikailag korlátozóbb előírásokat alkalmaz a lányok esetében, mint a fiúknál, és – amint azt egy 130 országra kiterjedő, nemrégiben készült tanulmány megállapította – megakadályozhatja őket abban, hogy elegendő testmozgást végezzenek. Vagy a gyereküket nyilvánosan szoptató nőkre adott olykor erőszakos reakciókban. Vagy a szexuális zaklatásban, amelyet el kell viselnünk, ha csak egy kicsit is feltűnő ruhát viselünk, és amely a lányok és fiatal nők kétharmada szerint a nyári hónapokban megugrik. Vagy a szégyenben, amit a testünk miatt érzünk, annak minden „nem megfelelő” görbületével együtt, amelyet néha csak kétségbeesetten szeretnénk eltakarni a világ, és sokszor önmagunk elől is.

Kivéve persze, ha az élvezet a cél.

Amint ugyanis a meztelen vagy félmeztelen női testet kifejezetten azért láttatják, hogy a férfiak számára kedvezzen, a helyzet teljesen megváltozik. Egy topless nő, aki halburgert eszik a tengerparton, csak egy jó reklám. (És igen, ez egy valódi reklám.) Egy női sportolónak, akinek nevetségesen kicsi és rosszul illeszkedő ruhában kell versenyeznie, csak meg kellene birkóznia a helyzettel.

De egy nő, aki úgy dönt, hogy bikinit visel a tengerparton vagy rövid ruhát egy forró napon, az „pornográf” és „nincs önbecsülése”.

Bár körülöttünk a világ valóban tele van meztelen vagy hiányos öltözetű, hiperszexualizált testek képeivel – egyre inkább a férfiakéval is –, a legtöbbjük ugyanazt a testtípust képviseli: vékony, sovány vagy izmos, és megfelel a merev, bár folyamatosan változó nemi elvárásoknak. 

Az általunk leginkább ismert meztelenség nagyon ritkán a sajátunk

Ez viszont csak egy újabb szégyenréteggel növeli a testünk körüli szégyenérzetet: a szégyenérzetet, hogy nem úgy nézünk ki, ahogyan „kellene” – akkor sem, ha meztelenek vagyunk. Így ahelyett, hogy törődnénk a testünkkel, és arra koncentrálnánk, hogy mit tehet értünk, gyakran inkább a kinézetével foglalkozunk, valamint azzal, hogy mit üzen ez másoknak. A kutatások ugyanis azt mutatják, hogy a megbélyegzéstől való félelem és az ezzel kapcsolatos szégyenérzet jelentősen csökkentheti a segítségkereső magatartást és negatívan befolyásolhatja az egészségi állapotot.

A meztelenséggel, a testünkkel, valamint a testi funkciókkal kapcsolatos szégyenérzet valóban késleltethet vagy visszatarthat minket attól, hogy gondoskodjunk az egészségünkről.

Egy nemrégiben az Egyesült Királyságban végzett tanulmány szerint például a testükkel kapcsolatos szégyenérzet a legjelentősebb ok, amiért sok fiatal nő halogatja a potenciálisan életmentő méhnyakrákszűrést.

Így pedig a szégyenérzet, a bűntudat, sőt az undor különböző fajtái, amelyek szorosan kapcsolódnak az emberi testhez, aligha segítenek abban, hogy „civilizáltabbá” váljunk – sőt, sok tekintetben visszavetik a fejlődésünket. Amikor megpróbáltuk megszelídíteni az „állatias” oldalunkat, a vallás vagy az illendőség nevében olyan társadalmi normákat hoztunk létre, amelyek sokszor közel sem a legjobbat hozzák ki az emberből.  Ez pedig nagy adag szégyennel is jár.

Szégyelljük a testünket. Hogy kíváncsiak vagyunk másokéra. Szégyelljük, ha észrevesszük, hogy mások látják a miénket. És attól is, hogy nem felelünk meg a testünkkel szemben támasztott irreális elvárásoknak – se ruhában, se anélkül.

Pedig fontos lenne magunkat emlékeztetni arra, hogy az, ahogyan a testünket látjuk, nem valamilyen elkerülhetetlen evolúciós folyamat eredménye, hanem kulturális, vallási és társadalmi normák kombinációja, amelyek megtanítottak minket arra, hogy szégyelljük a meztelenséget. És hogy azt – különösen ha nőkről van szó – erősen szexualizált szemüvegen keresztül lássuk.

De a viszonylag új keletű társadalmi normákon és kulturális gyakorlatokon kívül nincs olyan, hogy meztelenség. Az önmagában létező emberi test csak az – egy test. Nem eredendően szexuális, provokatív, illetlen vagy bűnös. Ha ezt ismét elfogadnánk, és megszabadulnánk a szégyen terheitől, nemcsak sokkal boldogabb, de biztonságosabb világot teremtenénk. Hiszen míg Lucy valószínűleg rendben volt azzal, hogy meztelenül járkált, gondolom, ma már nem sokan lennénk így. Ne értsetek félre, nem arra akarlak buzdítani titeket, hogy dobjunk el mindent, rohanjunk ki az erdőbe, és térjünk vissza őseink szokásaihoz. 

A lényeg annak felismerése, hogy a meztelenséget övező szégyen és az irreális elvárások mennyire károsak, hogy mennyit árt a nőknek és lányoknak a szinte állandó szexualizálás, tárgyiasítás és a test megszégyenítése. Csakhogy hiába is próbáljuk, ha valamitől, a testünktől aztán tényleg nem tudunk elszakadni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Paul Campbell

Mózes Zsófi