Amikor Berlinben laktunk, azonnal feltűnt az utcákon az öltözködés és a hajviselet ezernyi arca. Idehaza, vidéken felnőve megszoktam, hogy a ruházkodás elsősorban a praktikumról szól. Hidegben melegen öltözködni: hosszúnadrág, pulcsi, pufidzseki, sapka, sál, a kedvenc színünkben, bár a kabát azért jellemzően fekete volt mindig. Emlékszem, reggelente a buszon feltűnően gyászos volt a hangulat, mindenki fekete kabátban utazott.

Aztán tizennyolc éves koromban kaptam a nagymamámtól egy piros szövetkabátot. Ez volt az utolsó ajándéka nekem, és bár azóta szinte szétfoszlott, sose dobtam ki. A temetésén is azt viseltem. És reggelente a buszon. Mert abban éreztem jól magam. A piros kabát felszabadított, és megszerettem a tarka töröknadrágokat, a fejkendőket – mosolyogtak rajtam akkor is. 

Valahol visszavágyom abba az időszakba, amikor örömömet leltem az öltözködésben.

Ez mára kissé megkopott. Jelenleg a hajam az, amiben bátrabban kiélem az önkifejezést (na meg a tetoválásokban).

Kis virágok és hegtetoválás 

Berlinben ültünk a metrón, délután volt, csúcsidő, tömeg. Velem szemben sok-sok néni, és köztük egy lány tüsihajjal, csinos, kis fehér virágos mintákkal tarkított, fodros ujjú, sárga ruhában. Lábán hatalmas fekete bőrbakancs, homlokán öklömnyi mandala hegtetoválás. Ült a nénik között, a legnagyobb természetességgel. Ahogy a nénik is ültek körülötte, ugyanígy. Senki nem bámulta meg, csak én. Nem a külseje miatt, hanem tényleg azért, mert végtelenül autentikus volt az egész jelenség.

Nem polgárpukkasztásnak voltam a szemtanúja, ez a szett a hegtetoválással és minden mással ő maga volt. A lány megjelenése nem a külvilágról, vagy az arra gyakorlandó hatásról, esetleg a megfelelni akarásról szólt, hanem saját magáról.

Lenyűgözött, ezért bámultam.

Nem bírjuk ki skatulyázás nélkül

Ő jutott eszembe, amikor legutóbb a hajamra vonatkozó megjegyzéseket hallgattam.

Úgy érzem, itthon, ha valaki az átlagtól eltérően néz ki, automatikusan kap a többségtől egy bélyeget. Besorolják egy szubkultúrához, berakják egy dobozba, különcnek, furcsa szerzetnek titulálva. Ha sok a piercingje és extrém a frizurája, akkor punk. Ha raszta a haja és batikolt a nadrágja, akkor vegán étteremben dolgozó hippi.

De mi van akkor, ha egyik sem vagy, csak éled az életed, nevelgeted a gyerekeidet, hallgatod a hetvenes évek slágereit és közben tetszik a mikrofrufru és a színes ombre? Mi van, ha nem lehet sikerrel beskatulyázni? Nos, akkor, úgy tűnik, jön az aggodalom, hogy biztosan baj van veled. Válságban vagy, esetleg pótcselekvés az egész, vagy harc a figyelemért.

 

A kék hajú anya

Esetemben van előzménye a stílusnak, írtam is már róla, igen, nekem kemény küzdelmeim voltak, vannak az önelfogadással, a nőiességgel, a másik nemtől való félelmeimmel. Soha nem voltam mestere a csábításnak, mindig inkább szorongtam, ez nyilván a traumáknak tulajdonítható. De, ahogy kamaszkoromban, úgy most is igényem van az önkifejezésre.

És az, amit a külsőmmel üzenni akarok magamról, nem egy pajzs, nem önvédelem. Hanem éppen a függetlenségem deklarálása: a hajam én vagyok! Akkor is, ha türkiz és ha a frufrum rövid.

Rólam szól, és teljesen független bélyegektől, skatulyáktól, szokásoktól és elvárásoktól. Lehet, hogy váll alatt még dolgom van a saját felszabadításommal (azért nem hordok mélyen kivágott, ruhákat, nem viselek tűsarkút vagy feltűnő ékszereket, hogy védjem magam), de a hajam már szabad. A frizurámat képes vagyok használni, és bárki bármit mond, nem arra, hogy hülyét csináljak magamból.

Nem. Rólunk. Szól.

Az a sok megjegyzés, amit kapok miatta, elgondolkodtatott. Például hogy milyen sokan vannak, akik szerint a megjelenés elsődleges funkciója a tetszeni akarás. Esetleg a praktikum. 

És ha nem férsz bele a fősodorba és van valami szokatlan a külsődben, akkor automatikusan baj van veled. Megmentésre, javításra szorulsz. 

Pedig én azt hiszem, tényleg, őszintén teljesen mindegy, hogy nézünk ki, ha azzal nem sértünk másokat. Tehát ha, mondjuk, nem viselünk önkényuralmi jelképet, nem vagyunk ápolatlanok (és itt nem arra gondolok, amikor valaki a rasztahajat gondolja annak), vagyis nem bűzlünk és terjesztünk kórokozókat, akkor szerintem mindenki hadd kísérletezzen az öltözékével, a hajával, a sminkjével és a kiegészítőivel úgy, ahogy szeretne.

Fogadjuk el egyszer és mindenkorra, hogy más külseje nem rólunk szól, akkor sem, ha nekünk nem tetszik!

A külsőnk nem agresszió 

És nem feltétlenül lázadás vagy beintés a környezetnek. Én személy szerint a megjelenésemmel nem a külvilágnak akarok tetszeni, hanem elsősorban magamnak.

Valakinek, aki (mint én is) harcol a saját teste elfogadásáért és szeretetéért, az a pillanat, amikor végre talál magán valamit, ami tetszik neki, óriási lépés. Kapaszkodót ad, sőt talán a túlélést jelenti. 

Engem meg lehet sebezni azzal, ha a mellméretemre tesznek megjegyzést, azzal, ha úgy néznek végig rajtam, de azzal nem, ha fikázzák a hajam. Ehhez elsősorban én magam kellek. De persze megerősít az is, hogy van egy társam, aki úgy szeret és olyannak fogad el, ahogy és amilyen vagyok, aki mellett biztonságban érzem magam, aki nem várja el, hogy úgy tekintsek a külsőmre, mintha az más tetszését szolgálná. Ahogy ő is úgy nyírhatja a haját, növesztheti vagy borotválhatja a szőrzetét és azt tetováltathat magára, amit csak szeretne. Ez nem azt jelenti, hogy ne akarnánk tetszeni egymásnak, de ha én kicsípem magam, sose nyúlok olyan eszközökhöz, amelyek számomra idegenek, csak a másik kedvéért.

Önazonosnak lenni a legfontosabb, és a szóban nem véletlenül nincs benne a külvilág. ÖNazonosság. Nem KÜLazonosság.

Anno, amikor megírtam, hogy nem használok sampont, sokan kommenteltek bántónak szánt dolgokat – például olyanokat, hogy „látszik rajtam, hogy büdös vagyok”, hogy a hajam „olyan, mint a halott asszony muffja”. De ezek a megjegyzések el sem értek az fájdalomküszöbömig (most is csak azért tudom őket idézni, mert jókat nevettem rajtuk), mert speciel olyasmi miatt szóltak be, amivel totálisan ki vagyok békülve. 

És, azt hiszem, ez lenne a kulcs. Hogy minél több olyan fogódzót találjunk magunkon, amelyek tartást adnak, amiken keresztül nem vagyunk védtelenek a külvilággal szemben. 

Annyi mindenben próbál megfelelni az ember, igenis értékelni kell azt a néhány elemet magunkon, amelyek már kikezdhetetlenek és megingathatatlanok.

Számomra ez a kék hajam és a DIY frufrum. 

Végezetül lenne egy kérésem

Hogy túllépjek önmagamon, hogy kiderüljön, miért is írok egy komplett cikket arról, hogy a hajam olyan, amilyen, szeretnék kérni valamit.

Mielőtt elszörnyednénk valaki külseje láttán, gondoljunk bele abba, hogy mindenkinek megvan a csomagja, amit nem ismerünk. Más a hátterünk, mások a céljaink, a motivációnk. Még ha a megjegyzéseket a jóindulat és segíteni akarás generálja is, ne higgyük el magunknak azt, hogy mindig az a segítség, amit annak hiszünk, vagy szánunk. 

Egy olyan országban élünk, ahol emberek és csoportok nagyüzemben keresik a fogást egymáson, ahol nemzeti sport a megbélyegzés és a kritika, és ahol sokan (túl sokan) kizárólag a saját szemszögükből képesek figyelni és értékelni a környezetüket. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Szóval, azt kérem, hogy próbáljunk meg ne a másikkal foglalkozni. Ne bélyegezzük meg, ne analizáljuk, ne feltételezzünk róla valamit, ne tudjuk jobban, mi jó neki. Mielőtt megszólalnánk, futtassunk le egy szűrőt magunkban.

Hadd hordjon valaki szmokingot hétköznap délelőtt a hetes buszon, hadd viseljen tütüt a pénztár mögött, hadd legyen gigászi fültágítója az óvó bácsinak, és direkt gagyi „börtöntetkója” a gyerekorvosnak.

Ha nem a te tested, akkor nem a történeted. Hanem az övé. Ahogy az én testem az én történetem – az enyém. 

Azt hiszem, a legszebb éveink nem azon múlnak, mikor vagyunk a legfeszesebbek, legkívánatosabbak, mikor lesz a legjobb a frizuránk. Nekem azok lesznek a legszebb éveim, amikor magamat a legjobban fogom tudni szeretni. 

Az én legszebb éveim még előttem állnak. És alig várom őket.

Szabó Anna Eszter