A kanapémon ülök, a lábam felpolcolva, mindenem sajog. Laptop az ölemben, e-mailekre válaszolok, ami a legnehezebb része a munkámnak, közben pihentetem a testem, amit rendesen megdolgoztam, és/vagy megdolgoztak az utóbbi időben. 

Van testem, te jó ég, szóval ez egy test, aminek minden egyes porcikáját határozottan érzem.

Lerakom magam mellé a gépet, felállok, és az egész alakot mutató tükörhöz lépek: a combomon és a karomon kék-zöld foltok, sugaras, határozott ívben, jól körvonalazhatóan lepik el a végtagjaimat. A karom és a lábam izmos, a combom felső részénél enyhén duzzadt, ahogyan a lágyékrész is, de már enyhén megereszkedett a bőr, ami annak a jele, hogy a foltokat is ejtő nyirokmasszőrnek sikerült megindítania az évek óta pangó nyirokkeringést. 

Ha felemelem karomat, ugyanolyan megereszkedett a bőrlebernyeg, mint a combomon, nem látszik igazán, csak ha vadul integetek, olyat meg ki csinál? A hasam közepén egy huszonhét centis, keloidosan gyógyuló, egy centi széles, lilás-vöröses heg, háromszoros metszés következménye, leér a szeméremdomb aljáig, mellette, köldökmagasságban, egy tizenkét centis, friss, csinosabb vágás, az egykori megboldogult sztómám helye, egész barátságosan fest a nagy monstre mellett.

Ha a két heg összeérne, lehetne célkereszt is, gondosan kikerülve a köldököt, amit nem vágnak át esztétikai okokból. Bár oly mindegy.

Nyolc hónappal és tizenhat nappal az utolsó műtétem után egészen valószerűtlennek tűnik, hogy a csinos heg egy három és fél centi átmérőjű, kivezetett bélszakaszt takar. Rózsa formája volt ennek a sokat emlegetett sztómának, pontosan emlékszem rá, bár már magam sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént. Annyira sírtam, mint a záporeső, amikor olykor kiszakadt a zsák, máskor artikulálatlanul üvöltöttem, ha nem bírtam kimászni a zuhany alól, volt, hogy fél órát töltöttem a csobogó víz alatt. Múltkor véletlenül kezembe került egy kép róla, sokat készítettem akkor, mindennap küldtem helyzetjelentésként a sztómaápolómnak, és meghökkentem azon, hogy ez tényleg megtörtént.

Aztán tovább vizsgálom magam, az arcom lecsontosodva, jobban kivehetők a vonásaim. Ha elém kerül egy-egy két évvel ezelőtti, vagy korábbi kép, akkor alaposan meglepődöm, hogy az is én vagyok, vagy voltam. Ennyit számít tizenkét kiló. Nem is tűnik olyan soknak, ha kimondom, de ha látom, az rengeteg. Szinte egy másik ember. 

Négy hónapja mertem újra elkezdeni mozogni, két hónapja visszamentem bokszolni is, amitől azt hittem, egy életre elbúcsúzhatok. Nincs semmi sport, amit jobban szeretnék most ennél. Csodálatosan kikapcsol, feltölt, csak a testemre figyelek közben, ez a mozgásfajta nem engedi meg, hogy másra gondoljak, minden erőmmel a testemre kell koncentrálnom bokszoláskor, az ütéseknek pontosaknak kell lenniük, egy elhibázott ütés, bal egyenes, jobb horog, vagy rosszul elvetett rúgás súlyosabb sérülést, vagy rándulást okozhat. A boksz arra tanít, hogy minden porcikámmal magamra figyeljek, ott kikapcsol az elmém, csak a fizikumom van. 

Olyan érzés volt újra ütni, mintha felszabadultam volna az átok alól. Bebizonyítom magamnak minden egyes alkalommal, ha lemegyek a terembe, újra és újra, hogy meg tudom csinálni, van testem, itt van, nézzétek meg, ütök vele, rúgok vele, figyelek rá, mozog, megfeszül, ellazul, nyúlik, képes rá. 

Az edzőm végig a szemembe néz, én az ütés ívét vizslatom mereven. Oda kell érni a célpontra, jókora erőt kifejtve, hogy ne tévesszem el.

Így élek. Nem tévesztek. Nem tévesztem el magamat. 

Pontosság, önfegyelem, újratervezett élet, újratanult étrend, új mechanizmusok szerint. Mit lehet, mit nem lehet. Mitől puffad, folyik, feszül, kékül, zöldül, sántul, vizesedik, fáj. A fájdalom barát, arra tanít, valamit nem jól csinálok. Olyankor újrakezdem. 

Tíz hónappal és tizenhét nappal ezelőtt a SzuperWMN-gáláról elvittek, két nappal később már egy sztómával feküdtem az intenzíven. Tíz hónappal és tizennégy nappal ezelőtt az volt a legnagyobb sikerem, hogy fel tudtam ülni, és el tudtam menni a mosdókagylóig. Tíz hónappal és tizenkét nappal ezelőtt már a nővérpultnál nyargaltam a hasamból kilógó drénekkel, büszkén, folyamatosan figyelmeztetve magam, hogy a görnyedtség nem tesz jót a hegeknek. 

Most meg, tíz hónappal később bokszra járok, határozott kontúrú izmaim vannak, rúgom az edzőm kezében a zsákot, fel tudok rúgni egészen magasra, és úgy ütök, mintha az életem múlna rajta.

Valójában az is múlik. Ez az életem. Egy újratanult, újraindított testet működtetni a legjobb tudásom szerint, folyamatos tanulás mellett, soha el nem feledve, honnan hozták, hoztuk, hoztam vissza. 

Egy évvel ezelőtt, még az egész procedúra előtt, azt kaptam az akkori terapeutámtól házi feladatnak, hogy álljak meztelenül a tükör elé, és írjam le, mi a véleményem a testem különböző pontjairól. Alig bírtam megcsinálni a feladatot, nem bírtam a látványt elviselni. Most ugyanez élvezetes mutatvány, megy mint a karikacsapás, pedig jobban megviselt, jobban igénybe vett az, amit látok. 

Túl neurológiai terápiákon (egy másik előtt még most állok), túl megannyi anyagcserefolyamat-tanulmányozáson, túl újból és újból megtett felálláson, tetszik az előttem lévő tükörkép. Kicsit csorba, de ebben a csorbaságban benne van az élet, az újrakezdés, a küzdés, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a hála.

Ez a tükörkép azt mutatja, hogy elvettek belőle, én pedig többet raktam hozzá, kicsorbították, de megragasztották, és a ragasztóanyag olyan erős, hogy lehet, el se bírják majd újra törni. 

Meddig lehet gyalulni, hisz egyszer elfogy. Meddig lehet műteni, újra meg újra ki- és bepakolni a szerveket? Kivágni belőle, ami elromlott, ölteni rá újat, jobbat?

Nem játék a test, és nem is leválasztható arról, aki vagyok, aki lettem útközben. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A gyökere gondosan öntözött, féltő kezekkel gondozott táptalajban nyugszik, körülötte óvatos metszésekkel ápolt táj, a tájon én vagyok az ember, a nő, akit meghajlítottak, de eltörni nem tudtak. 

Újra, és újrafelépült vár vagyok, amit minden éjjel lerombolnak. Csak még erősebben, még gyorsabban, már tudja a gyökér, hova nőjön, ha megint megvágják, már tudja az izom, mert emlékezik, milyen erő van az ütésben, mennyi szenvedély van a rúgásban, hogy az az ütés, és az a rúgás hova ér, miért történik, mi a célja, kit szolgál. 

Minden épül, hiába rombolják. Semmi sem állandó. Az egész fejlődés, a rész tanulás. 

Állok. Elébe. Mögötte. A szikla szilárd.

Szentesi Éva