–

Nem hibáztatom a rendezőt, Derek Cianfrance-t és a társ-forgatókönyvíró Kirt Gunnt, a Roofman sztoriját valóban mozivászonra teremtették, olyannyira, hogy a valósághoz nem is nagyon kellett (volna) sokat hozzáadniuk. Amit viszont hozzátettek: az értelmezést, a film műfaját, a főhőst és a speckó szezont illetően, azt bár ne tették volna. 

Igaz történet alapján

A „filmdrámának” megjelölt alkotás sokkal inkább szirupos vígjáték, mint krimi, mely egy létező (és még mindig börtönben senyvedő) bűnöző, Jeffrey Manchester történetét dolgozza fel. A most 54 éves fickó zsenge korában lépett be a hadseregbe, ahol a 82. légideszant-hadosztály tagja lett. Szolgálata alatt a későbbiekben igen hasznos készségeket sajátított el, úgymint kötélmászást és a taktikai tudatosságot, amiket aztán betörőként igen jól tudott kamatoztatni. Mindeközben még arra is volt ideje, hogy 20 évesen megházasodjon, a frigyből egy lánya és ikerfiai születtek. A párkapcsolata azonban nem lehetett fenékig tejfel, 1999 novemberében a rendőrség kiszállt a házaspárhoz egy túl zajosra sikerült családi perpatvar miatt, nem sokkal később pedig a felesége beadta a válópert. 

Manchesternek a film szerint már legyatyásodott, elvált apaként jut eszébe (egy barátja ihletésére, aki felhívja a figyelmét az ő különleges képességére), hogy betörésekkel segítsen anyagi helyzetén, miután csalódást keltett a másodkézből származó ajándéka a lánya születésnapján.

Azaz: arra invitálnak minket az alkotók, hogy a férfiban, aki több mint negyven gyorséttermet (főleg McDonald’s-okat) rabolt ki a tetőre vágott lyukon keresztül, a szerető apát lássuk, aki szó szerint bármit megtenne azért, hogy a gyermeke ártatlan szemében megpillanthassa felcsillanni az örömöt.

A pasas ráadásul végtelenül kedves és előzékeny is (a bulvárhírek szalagcímei is ezt harsogták anno), hiszen mindig gondoskodott arról, hogy a személyzet felvegye a kabátját, mielőtt bezárta őket a hűtőkamrába. 

„Ugye, milyen jó ember?” 

– hallom szinte a fülemben a rendező duruzsolását, és ha félreteszem a józan eszemet, akár még be is dőlhetnék a bűvészkedésének. A film ugyanis csurig van végtelenül demagóg utalásokkal. Már rögtön az elején elhangzik: valójában nem hiányzik senkinek az a pénz, amit Roofman a gyorsétteremlánctól elszed, és amiből pillanatok alatt visszaszerzi a családját, gyönyörű, tágas kertes házat vásárol, no meg a vágyott biciklit a csemetének. Mintha a hamburgercégnek mindegy lenne az a sok-sok millió, amit ő eltulajdonított, és a rablás okozta trauma is kismiska a személyzetnek, hiszen viselhették a kabátjukat, nem kellett halálra fagyniuk. 

A valóságban azonban Jeffrey Manchester az első betörését már 1998 novemberében elkövette. Ahogy arra sem ad a film magyarázatot, miért nem próbált tisztességes munkát találni, miért gondolta, hogy fő foglalkozásként teljesen elfogadható, ha besurranó tolvajként működik, és mi az oka annak, hogy képtelen volt leállni a betörésekkel egészen addig, amíg le nem csukták. Értetlenül álltam a férjéhez a dollármilliók hatására visszamasírozó feleség figurája előtt is, aki boldogan beleül a tutiba, és eszébe sem jut megkérdezni: a korábban ordas nagy lúzernek tartott csávójának hirtelen mitől vitte fel ennyire az isten a dolgát?

Inkább pszichotriller

A börtönből, ahogy a filmben is látjuk, Manchester ügyes megfigyelőképességének és türelmének hála sikeresen megszökött, majd hogy kijátssza az őt üldözőket, valóban hosszú időn keresztül meghúzta magát egy játékbolt kellős közepén, ahol bébiételen és édességeken élt, mielőtt a Circuit City elektronikai cég szomszédos elhagyatott üzletének lépcsőfordulója alá nem költözött volna. Végül John Zorg néven még a helyi közösségbe is beépült, eljárt a templomba és egy helybeli nővel, Leigh Wainscott-tal kezdett randizgatni. 

Channing Tatum a Roofman főhőseként kiskutyaszemekkel nézi az új családját, olyan boldog és hálás, hogy ismét meleg fészekben lehet kis fiókákkal, szerető asszonnyal, miközben hozza a felszínen tökéletesnek tűnő udvarló/pótapát. Annyira kedves és érzékeny, hogy Leigh-nek először meggyőződése: a férfi garantáltan meleg.

(Hogy ehhez a hamis sztereotípiához a jól nevelt, magas EQ-val rendelkező heteroszexuális férfiak a nézőtéren mit szólnak, azt elképzelni sem tudom.) A fickó mindent megtesz a kis családért, az undok kamaszlánnyal végtelenül türelmes és jó fej, a kislánnyal orrvérzésig játszik önszántából, az anyukát (Kirsten Dunst) rajongva szereti, gondoskodik róla és persze ezúttal is ajándékokkal halmoz el mindenkit. A stáblista alatt még az egykori érintettek is megszólalnak, lelkes amerikai stílusban ecsetelik, igazán milyen kellemes, rendes pali ez a Jeff. Az üzenet a szánkba van rágva: íme egy jobb sorsra érdemes, galamblelkű férfi, akinek csak egy vágya van, szeretné, ha szeretnék. 

Mindezt egy igen sármos színész adagolja nekünk kiskanállal, megcukrozva minden falatot, aki ha kell, még a Magic Mike-ot is megidézi egy-egy táncos betéttel, vagy kellemesen sokáig menekül meztelenül, hogy az arra fogékony közönségnek legyen elég ideje a retinájába vésni a hosszú, izmos combok és a kerek farpofa látványát. És hogy még véletlenül se jusson eszébe: azért ez az egész nagyon para.

Hogy ebből a sztoriból ugyanúgy lehetett volna pszichothrillert csinálni, sőt, azt lehetett volna csak igazán hitelesen!

Ünnepélyes cinizmus

Mert azért a zöld rókaszemek, a bájosan elálló fül, a 190 centis magasság, a széles vállak és az izmos test mellett ne felejtsük el: a pali egy kukkoló, egy kóros hazudozó, aki minden erkölcsi tartást teljességgel nélkülöz, gondolkodás nélkül szétver vagy felgyújt egy-egy üzletet, ha az az érdeke, fegyverrel tart sakkban másokat, és azt gondolja, jár neki más tulajdona.

Nem történik most sem más, mint amit már A Viszkis-filmben is láttunk, ez is ugyanaz a Robin Hood-romantika: idealizálni kezdünk és cukormázzal öntünk le egy bűnözőt, csak azért, mert udvarias és jóképű.

Ám mérget vennék rá, ha a főszerepet nem Tatumra, hanem egy előnytelen megjelenésű, alacsony és csapott vállú színészre bízták volna, máris nem nevetgélne olyan önfeledten az úri közönség.

Amit viszont kifejezetten cinikusnak és aljasnak tartok az alkotók részéről, hogy az egész hamis és hazug képet még képesek voltak meghinteni egy nagy marék karácsonyi csillámmal is. Az eredeti történetben Jeffrey Manchester Leigh januári születésnapjára érkezik, amikor lecsap rá a rendőrség. Végül is az majdnem december, vélhette a rendező, és nyálas karácsonyi családi mozit kreált az alkotásból. Az ebben az időszakban úgyis nagyon megy, és hátha sikerül belőle megalkotni a Reszkessetek betörők szezonális ellenpárját, amit majd évről évre lejátszanak a televíziók is, hadd csilingeljen a kassza… Így születhetett az a döntés, hogy legyen a szeretet ünnepe az alkalom, és a szívében megbújó mérhetetlen jóság az ok, ami Jeffrey végzetét okozza. 

De azért vegyük észre: az, hogy belemanipuláltak minket abba, hogy rajongjunk a sármos „úriember betörőért”, nem más, mint Stockholm-szindróma. 

Fiala Borcsa

Kiemelt kép forrása: Paramount Pictures