–

Narine Abgarjan: Manyunya

Fordította: Goretity József. Typotex, 2026, 364 oldal

Narine és Manyunya az iskolai kórusban találkoznak, amikor egy fellépés során a színpad összeomlik, ők pedig egymásra zuhannak. Innen indul történetük, és ezután egymást érik a feledhetetlen kalandok és csínytevések: a lányok egy nap tetvekkel borítva ébrednek, máskor majdnem lelövik a tesitanárukat, aztán Manyunya halálosan belezúg a frissen házasodott  szomszéd fiatalemberbe... A két lány együtt  nő fel az örmény kisvárosban, ahol Manyunya legendás nagymamája, Mamó süti a világ legfenségesebb süteményét, a nyarak végtelennek tűnnek, a felnőttek szabályai kijátszhatók – és ahol minden sarkon új történet vár. 

–

Manyunya (részlet)

Az elbeszélés folyamán önökben az a benyomás támadhat, hogy Mamó zsémbes, csökönyös és despotikus teremtés volt. Ez egyáltalán nincs így. Vagy nincs egészen így. Mamó nagyon is szerető, jóságos, megértő és odaadó ember volt. Ha Mamót nem hozták ki a sodrából, maga volt a megtestesült angyal. Más kérdés, hogy Mamó bármilyen, akár a legjelentéktelenebb oknál fogva is ki tudott kelni magából. És a világegyetem egy ily nehéz pillanatában még a Sivatagi Vihar hadművelet is gyermeki nyafogásnak tetszhetett ahhoz képest, amit Mamó művelt!

Könnyebb lett volna lapátra söpörni és a hombár mögé dobni a tornádó után maradt törmeléket, semmint túlélni Róza mama pusztító dühének viharát.

Én boldog embernek mondhatom magam, barátaim. Mert né­hányszor szemtől szemben álltam ezzel az elemi erejű csapással, és túléltem. A gyerekek életképesek, mint a csótányok.

Nyolcévesek voltunk Mányával, amikor megismerkedtünk. Akkor már mindketten a zeneiskolában tanultunk, Mánya a hegedű­, én a zongoraosztályban. Időnként összeakadtunk a közös órákon, odavetettük egymásnak a kötelező udvariassági frázisokat, mígnem eljött a nevezetes kórusfellépés, ami után a barátságunk átlépett egy másfajta, mondhatni, dühödt dimenzióba. Átültünk egy közös padba, együtt indultunk haza a zeneiskolából, szerencsére még az utunk is egyfelé vitt. És ha az adott napon Mányának épp hegedűórája is volt, felváltva vittük a hegedűtokját – nem volt ugyan nehéz, de nekünk, kislányoknak azért elég méretes.

Nagyjából két hét szoros barátság után meghívtam magunkhoz Mányát, hogy összeismertessem a családommal.

Mánya habozott.

– Tudod – sütötte le bűntudatosan a szemét –, nekem ott van Mamó.
– Kicsoda? – kérdeztem vissza.
– Hát, Mamó, Róza mama.
– Na és? – Nem értettem, hová akar kilyukadni. – Nekem is vannak nagymamáim: Tata és Násztya.
– Neked nagymamáid vannak, nekem meg Mamóm – nézett rám szemrehányóan Mánya. – Mamóval nem lehet szórakozni! Nem engedi, hogy csak úgy eljárjak ismeretlenekhez.
– Dehát, hogy lennék én neked ismeretlen? – tártam szét a karomat. – Már egy örökkévalóság óta barátnők vagyunk, asszem – próbáltam fejben összeszámolni –, tizennyolc napja!

Mánya visszarántotta iskolai köténye lecsúszó kantárját, tenyerével lesimította meredező fodrát, aztán megrugdosta térdével a hegedűtok oldalát.

– Csináljuk így – javasolta aztán –, engedélyt kérek Mamótól, és a következő órán elmondom, mit döntött.
– Haza is telefonálhatsz nekem. Megadjam a számunkat?
– Tudod – nézett rám bűntudattal Mánya –, Mamó nem engedi, hogy ismeretlen embereknek csak úgy telefonálgassak, de ha már HIVATALOSAN is megismerkedtünk egymással, akkor majd fel tudlak hívni!

Nem kezdtem el újra emlékeztetni Mányát arra, hogy mi mintha már ismernénk egymást. Hát jó, gondoltam, ha így kell, akkor legyen így. Egy felnőtt szava számunkra törvénynek számított, és ha Mamó nem engedte meg Mányának, hogy csak úgy felhívjon telefonon másokat, akkor

ebben nyilván kellett lennie valamely titkos, az én értelmemet meghaladó, de vitán felül álló értelemnek.

A következő szolfézsórán Manyunya átadott nekem egy négyrét hajtott rajzlapot. Óvatosan széthajtogattam.

Barátnőm „bájos levélkéje” titokzatosan kezdődött:

„Narine, ezúttal meghívlak téged a folyó 1979. év e szombatján délután három órára. Ha tucc, hozz magadal fényképalbumot családi fotkkal”.

A nevem vastagon ki volt húzva piros filccel. Alulra Mánya színes ceruzákkal kis házikót rajzolt: a tetején lévő kéményből természetesen sűrű füst gomolygott; a magányos ablakocskában fény­ sugarakat szórt egy sárga Iljics­lámpa; egy hosszú ösvény, amely bonyolult kígyóként tekergőzött, egyenesen a küszöbnek ütközött. A valami miatt zöld színű égen bolyhos felhő mögül kukkantott ki a napocska. Jobbra, egészen lent a sarokban, gülüszemű hold ragyogott, csillaggal a farkincáján. A lenti felirat pedig így hangzott:

„A kék szinezőt elvesztetem, ezért ződ az ég, de ez nem baly. Vége.” 

Könnyekre fakadtam.

* * *

Anya úgy készített fel a vendégségre, mintha az Ítélet Napjára indulnék. Reggel saját kezűleg fürdetett meg, de úgy, hogy a bőrömmel együtt lejött rólam csekélyke izomzatom is. Aztán szorosan befonta a hajamat, de olyan szorosan, hogy nemcsak pislogni, de még lélegzetet venni sem bírtam. Nagyanyám az ilyen helyzetekben mindig azt mondta: se lehajolni, se felegyenesedni, se lélegezni, se fingani. Hát nagyjából én is így éreztem most magam, de földöntúli szépségem áldozatokat követelt, ezért sztoikus nyugalommal álltam a tortúrát. Aztán rám adtak egy új nyári ruhát – egy világos krémszínű, buggyos ujjú, csipkés aljú gyönyörűséget.

– Ha foltot ejtesz rajta, kiporollak – figyelmeztetett kedvesen anya –, még a húgaidnak is hordaniuk kell ezt a ruhát utánad.

Ünnepélyesen átadott egy tasakot, benne a családi fényképalbumunkkal meg egy doboz bonbonnal Mamónak. A tasak hihetetlenül szép volt – égszínkék, rajta magányos cowboy és felirat: MARLBORO. Nem sok ilyen tasakja volt anyának, és a legünnepibb alkalmakra tartogatva úgy vigyázott rájuk, mint a szeme fényére. Aki megélte a szovjet áruhiány időszakát, az emlékezhet rá, mennyi erőbe és erőfeszítésbe került, hogy valaki ilyen műanyagtasakokat szerezzen.

– Ne könyökölj az asztalra, ne felejts el köszönni és köszönetet mondani, viselkedj tisztességesen, és ne ugrabugrálj a házban, mint egy nem normális – folytatta anyám a viselkedésemre vonatkozó instrukciókat, miközben én már szaladtam lefelé a lépcsőházban. – Vigyázz a ruhádra!!! – Hangja már a kijáratnál ért utol, és fájdalmasan hátba vágott.
– Jó­ó­ó­ó­ó!

* * *

Mánya türelmetlenül topogott házuk kapuja előtt. Amint a távolból észrevett, szaladt elébem.

– Milyen szép vagy ma – sóhajtotta.
– Igyekeztem a nagyanyád kedvében járni – dörmögtem oda. Minden harci kedvem egy pillanat alatt elszállt, mindenből kettőt láttam, a térdem rogyadozott, és áruló módon izzadt a tenyerem.

Mánya felfigyelt az állapotomra.

– Ne izgulj már, Mamó békés természetű – simogatta meg a vállamat –, csak ne mondj ellent neki, és ne turkálj az orrodban.
– Rendben – károgtam, mert mindennek tetejében még a hangom is elment.

Mánya egy nagy, emeletes, több lodzsás házban lakott.

„Minek ezeknek ennyi lodzsa?”

– elmélkedtem, miközben mentem végig az udvaron, de megkérdezni nem mertem. Figyelmemet egy hatalmas eperfa kötötte le, amely közvetlenül a ház mellett terebélyesedett. Alatta hosszú fapad állt.

– Apával esténként itt szoktunk dámázni – magyarázta Mánya –, Mamó meg itt ül mellettünk, és hol nekem segít, hol neki. Áll a bál olyankor! – forgatta Mánya a szemét. Én még jobban félni kezdtem.

Mánya belökte a bejárati ajtót, és azt suttogta:

– Mamó már valószínűleg szedi ki a sütit a sütőből.

Beleszagoltam a levegőbe – elképesztően finom illat áradt.

A ház, amely kívülről tágasnak mutatkozott, belül tip­topnak, de kissé szűkösnek bizonyult. Hosszú, keskeny folyosó vezetett a hallba. Balra falépcső, amely az emeletre vitt. Szemben hatalmas ébenfa komód, tetején két sárgaréz hétkarú gyertyatartó, a padlón finom, keleti mintás szőnyeg, a komód fölött a fal teleaggatva rámás fényképekkel. Közelebb léptem, hogy megnézzem a fotókon az arcokat, Mánya azonban megrántotta a karomat – majd később. Egy jobbra nyíló ajtóra mutatott, amelyet addig észre sem vettem.

– Arra!

És ekkor az erőm végleg elhagyott.

Rájöttem, hogy képtelen vagyok átlépni a küszöböt.

– Nem megyek – suttogtam izgatottan –, fogd a tasakot, van benne bonbon a nagyanyádnak, meg a családi fényképalbumunk.
– Micsoda? – kapaszkodott a karomba Mánya. – Teljesen meg­ hibbantál? Menjünk, lesz fagyi is!
– Nem – léptem vissza a bejárati ajtóhoz, és megragadtam a kilincset –, nem kell fagyi. Meg süti sem, és egyáltalán, ideje haza­ mennem! Anya már biztos nagyon vár!
– Nárka, felfogod, mit csinálsz? – lógott rajtam Mánya, és próbált lefejteni az ajtókilincsről. – Hová mész, mit mondok Mamónak?
– Nem tudom, mondj, amit akarsz. – Láthatóan én voltam túlerőben, még egy pillanat, és ki is rohantam volna a házból.
– Hát ti meg mit műveltek ott? – szögezett bennünket a padló­hoz a hátunk mögött váratlanul felharsanó hang.
– Mamó, ez tisztára bedilizett, haza akar menni – fejtett le végül mégiscsak Mánya az ajtókilincsről, és lökött vissza a folyosóra –, ez nem normális, fél tőled!
– Na, mars mindketten a konyhába – adta ki a parancsot a harsogó hang.

Szó nélkül Mánya után somfordáltam, de föl sem néztem. Szemem sarkából hatalmas, meleg házi mamuszba bújtatott lábat meg egy darabka apró virágmintás ruhaaljat pillantottam meg.

A konyha viszont azonnal megtetszett. Tágas volt, rengeteg szekrénykével, alacsonyan függő lámpaernyővel, és egyszerű kartonfüggönnyel az ablakokon.

– Mindjárt bemutatkozunk – dörgött a hang közvetlenül a hátam mögött.

Félelem fogott el, mint az orvosi váróban.

De nem volt mit tenni, hátra kellett fordulnom. Mamó mereven nézett rám a hatalmas szemüvege fölül. Világosbarna szeme volt, ősz, göndör haja, amelyet kontyba kötött a tarkóján. Súlyos testalkatúnak látszott, de mint később kiderült, egészen könnyed volt, és a hatalmas testét elképesztő méltósággal viselte. Volt még egy anyajegy is a nyakán – olyan gömbölyded, és nagyon mókás. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Szokványos nagymama volt, nem pedig tűzokádó sárkány!

Mánya odament Mamóhoz, és átölelte a derekát. Arcát a hasához szorította.

– Mondd, ugye TÜNDÉRI ez a Nárka? – kérdezte tőle.
– Mindannyian tündériek vagytok, amikor alszotok – szakította félbe Mamó, majd hozzám fordult: – Na, kislány, köszönsz is nekem, vagy hogy lesz?
– Jó napot – nyikkantam meg végre.
– Neked is jó napot, már ha nem csak tréfálsz – horkantotta Mamó, aztán röviden felnevetett.

Én menten majd’ elájultam: Mamó úgy nevetett, mintha a hasában valami szerencsétlen állatot kínoztak volna.

– És hogy hívnak? – kérdezte.
– Mamó, de hiszen már mondtam neked – szólt közbe Mánya.
– Hallgass, Marija, nem veled beszélgetek – rántotta meg Mamó.

Manyunya duzzogott, de elhallgatott.

– Narinénak – cincogtam, aztán minden erőmet megmozgatva még hozzátettem: – Nagyon örvendek, hogy megismerkedhetek önnel!

Úgy látszik, odabent azt a szerencsétlen kisállatot halálra kínozhatták, mert

a hahota, amelyet Mamó kiadott magából, sokkal inkább agonizáló hörgésre kezdett hasonlítani.

– Sokáig próbáltad ezt a beszédet? – kérdezte az apokaliptikus nevetés közben.
– Sokáig – ismertem be bűntudatosan.
– És mi van a kezedben?
– Egy tasak. Ajándék magának!
– Egy tasakot hoztál nekem ajándékba? – húzta össze a szemét Mamó. – Már odáig juttatta az áruhiány az embereket, hogy tasakot visznek ajándékba?!
– Van benne bonbon, meg a családi albumunk – tettem felé egy bizonytalan lépést, és átnyújtottam a tasakot.
– Köszönöm – mondta Mamó –, ó­ó­ó­ó, trüffel, ez a kedvenc bonbonom!

Mintha kő gördült volna le a lelkemről. Boldogan fellélegeztem, és kidüllesztettem a mellemet.

– És miért vagy ilyen soványka? – Gyanakodva mért végig tetőtől talpig, és kört írt le az ujjával. – Fordulj csak meg!

Körbefordultam.

– Anya két pár harisnyát ad rám, mert annyira vékony a lábam! Attól fél, nehogy az emberek azt mondják, hogy otthon halálra éheztetnek – panaszkodtam.

Mamó újra felkacagott, de annyira, hogy világossá vált: a hóhér, aki a hasában tartózkodik, új áldozatot talált magának. Miután kikacagta magát, újra nekilátott a tanulmányozásomnak. Nagyon szerettem volna jó benyomást tenni rá. Eszembe jutott, hogyan tanított bennünket anya a helyes testtartásra: vállamat a fülemig rántottam, aztán erősen hátravetettem, majd leengedtem – most már ideális volt a tartásom.

Úgy látszott, Mamó értékelte az igyekezetemet. Még egy percig vizsgálgatott, aztán azt hümmögte:

– Elöl deszka, hátul léc!

Úgy véltem, ezt bóknak szánta, ezért megkönnyebbülten felsóhajtottam, és bátran felemeltem a tekintetemet.

Mamó közben az egyik szekrénykéből elővett egy hatalmas, rózsaszínű kötényt, és felém nyújtotta.

– Ez az én kötényem, vedd fel, nem baj, ha nagy rád. Ha összekened az ünneplő ruhádat, anyád nem fogja megsimogatni érte a buksidat, nem igaz?

Bűntudatosan rábólintottam, és magamra öltöttem a kötényt. Manyunya segített hátul megkötni. Tettem pár lépést a konyhában – a kötény úgy libegett rajtam, mint egy zászló a hajóárbócon, erős szélben.

– Megteszi – biccentett rá jóindulatúan Mamó.

Aztán asztalhoz ültetett bennünket, és én életemben először kóstolhattam meg a süteményét.

Tudják, milyen felséges süteményeket tudott sütni Mamó? Soha sehol az életben nem ettem még ilyen süteményt! Törékeny volt, vékony, szinte áttetsző. Miután az ember két ujjával óvatosan felcsippent egy ilyen szinte súlytalan szirmot, ijedtében még a lélegzetét is visszatartja – mert véletlenül rá találna fújni, a süti pedig elszállna, mint a por. Törni kell belőle egy falatot, aztán kicsit bent tartani a szájban – akkor egy pillanat alatt elolvad, az ember nyelve pedig csiklandós melegséggel telik meg. És csak azután, ha óvatosan nyelt egy aprót az ember, továbbíthatja ezt az édes boldogságot egyenesen a lelkébe.

Mamó szemben ült velem, lapozgatta az albumot, és egyre­másra kérdezgetett: ez kicsoda, az kicsoda?

Aztán amikor megtudta, hogy anya rokonsága Kirovabadban él, összecsapta a kezét: „De hát akkor mi földik vagyunk, hiszen én meg Bakuból származom!”

Elkérte a telefonszámunkat, hogy felhívhassa anyát.

– Mi az apai neve? – kérdezte.

Annyira izgultam, hogy elfelejtettem az „apai név” kifejezés jelentését.

Csak forgattam a szemem, és fülig vörösödtem.

– Nem tudom – cincogtam.
– Nem tudod, hogy hívják a nagyapádat? – nézett rám a szem­ üvege fölött Mamó.
– Á­á­á­á! – Egy pillanat alatt eszembe jutott, mit is jelent ez a szerencsétlen kifejezés. – Andrejevna, Nagyezsda Andrejevna az anyám neve.
– Csodabogár! – hümmögte Mamó, és fontoskodva tárcsázni kezdte anya számát.

Kezdetben oroszul társalogtak. Aztán Mamó ránk sandított, és áttért a franciára. Mánya meg én csak a nyakunkat nyújtogattuk, a szemünket düllesztettük, de egy árva szót sem értettünk. A beszélgetés előrehaladtával Mamó arca egyre rózsásabb lett, előbb csak mosolygott, aztán kitört a maga katasztrofális nevetésébe – a vonal túlsó végén anya nyilván még a kagylót is elejtette meglepetésében.

– Nos, viszlát, Nágya – fejezte be Mamó a beszélgetést –, persze, hogy elmegyünk vendégségbe, meg ti is eljöttök hozzánk, sütök nektek almás pirogot, az a specialitásom.

Letette a kagylót, és hosszú, kissé szórakozott pillantást vetett rám.

– Te pedig, úgy látszik, rendes kislány vagy, Narine – mondta végül.

A mai napig csodálkozom rajta, hogy is nem feszített szét akkor a büszkeség!!!

Aztán újabb adag sütit ettünk. Aztán fagyit is. Aztán tejeskávét ittunk, amitől felnőttnek éreztük magunkat, aztán Mamó megsimogatta az egyik kicsúszott hajtincsemet. „Kis huncutka” – mondta; a tenyere nagy volt és meleg. Mánya arcon csókolt; az ajka ragacsos volt, az orra hegye meg egészen hideg.

WMN szerkesztőség