–

Úgy közlekedni, hogy a zsebemben a kezem, közben szorongatom a kulcsaimat. Ha túl közel sétál valaki, felgyorsítom a lépteimet, átmegyek a másik oldalra. Amikor egy csapatnyi melós részletezi, miket művelnének velem, akkor lesütöm a szemem, és azért fohászkodom közben, hogy ne vegyék észre a kerekedő pocakom, mert akkor talán „csak szimpla szokásos beszólogatást” kapok, nem pedig egy rakás vad perverziót zúdítanak rám.
Nem mondom ki a nevét annak a tuskónak, aki a minap azokat a nőket becsmérelte és kutyapicsázta le, akik azt merik állítani, hogy igenis gáz, amikor azt ecsetelik füttyögve, mijét hogyan nyalnák az arra sétáló nőneműnek. Nem mondom ki, mert egy darab kattintást sem akarok generálni neki, amúgy is abban bízom, hogy az illető csak egy társadalmi kísérlet bravúros kiötlője, és nem pedig egy utolsó tapló.
De mesélnék pár igaz történetet, amelyek egyesek szerint akár jól is eshettek volna nekem...

Írtam nemrég arról, milyen durva testképzavarral nőttem fel, milyen iszonyatosan gyűlöltem a testem, amiért már kislányként is nőnek néztem ki. Bő pólókban, pulcsikban jártam, rojtozott trapézgatyában, összefirkált tornacsukákban, sose sminkeltem igazán, csak egy kis szempillaspirált raktam fel. Egészen képtelenség már az is, hogy ezt elöljáróban leírom, mintha ez számítana. De esetemben fontos, hiszen totál mindegy volt, mit viseltem, mert így is megesett, hogy megállt mellettem az autó, amikor reggel iskolába mentem, és kikiabált egy kopasz fickó, miszerint „elvinne egy körre a dudáimmal együtt, csak legyek kedves hozzá”. Futni kezdtem, közben a torkomban dobogott a szívem, és csak a buszmegállóban lévő néni mellett kezdtem el sírni.
Emlékszem arra is, amikor egy esküvőn felkért egy ismerős ismerőse táncolni, tizenegy éves voltam, én persze óriási zavarban... táncoltunk, majd elkezdte tapogatni a melleimet, közben hozzám dörgölőzött. Sírva rohantam a szüleimhez, a bátyám – azt hiszem – életveszélyesen megfenyegette a srácot.

Egy időben autóval vittek szüleim suliba, mert a külvárosi buszmegállóban, ahol minden reggel várakoztam, rendszeresen megállt két faszi, hogy megkérdezzék, „mennyi az óradíjam”, én meg hebegtem-habogtam, hogy nincs, erre azt mondták: „majd lesz, mert gondoskodnak róla”. Emiatt hónapokig nem mertem egyedül útnak indulni reggelente.

Voltam versmondótáborban, ami után az egyik színpadi mesterség foglalkozást tartó (amúgy akkoriban színházigazgató) férfi szexuális töltetű, erotikus verseket küldözgetett nekem. Gimnazista voltam, és az iskolámba küldte a levelet egy üveg Jägermaister kíséretében, amiben azt írta, hogy „egyszer ruccanjak el hozzá, együtt igyuk meg az italt, és aztán merüljünk el egymásban”. Soha nem válaszoltam neki. Persze talán meg kellett volna írnom, hogy kiskorú vagyok, ő meg már rég elmúlt negyven... és egyáltalán, de sosem voltam az a karakán, magáért kiállós fajta. 

Ennél is kiélezettebb helyzet volt, amikor érettségi után színházban dolgoztam stúdiósként, kisebb és nagyobb szerepeket is játszottam. Egyszer csak elkezdtem zaklató leveleket kapni egy középkorú pasastól, hogy minden előadást megnéz, amiben játszom, és részletesen kifejtette, hogyan törné le a kezüket azoknak, akik hozzám érhetnek a színpadon. Az egyik közösségi oldalon lenyomoztuk, ki írja a leveleket: egy tisztes családapa, akinek velem egyidős lánya volt. Nem vettük komolyan, csak simán viszolyogtam, mert inkább szerencsétlennek tűnt, nem pedig ártalmasnak.

Aztán egyik este, előadás előtt az ügyelő bekopogott az öltözőbe egy hatalmas csokor virággal és egy csomaggal, amit nekem küldtek. Kibontottam a csomagot, az Amerikai szépség volt benne dévédén, és egy levél, hogy „szerinte értem, miért kapom ezt a filmet, és amúgy ma este is néz, és minden pillanatot, amit a színpadon töltök, megőriz a fejében, hogy rólam álmodozhasson”. Az ügyelő nyugtatgatott, amikor elsápadtam. Megrémültem. Az előadás után édesapám és az öcsém jöttek értem a hátsó kijárathoz, mert rettegtem attól, hogy a fickó ott vár majd. Hazaérve írtam egy levelet neki, hogy soha, de soha többet ne írjon, ne küldjön ajándékot, virágot, eddig nem válaszoltam, de most már nem bírom tovább, undorodom tőle, félek tőle. Még én éreztem rosszul magam, sajnáltam a fickót, hogy szegénynek ilyen durva levelet írtam, sokáig furdalt a lelkiismeret, tiszta agyrém volt. De nem hallottam róla többé. És többé nem bírtam az Amerikai szépséget megnézni.

Aztán a Széchenyi fürdőben a vízben egyszer egy másodperc alatt rám tapadt hátulról egy bácsi. Azt hittem, hallucinálok, arrébb löktem. Később megtudtam, ez nem csak velem esett már meg abban a medencében.

Évekkel később egy éjszaka épp a kisfiamat szoptattam, amikor kaptam egy üzenetet egy általános iskolai osztálytársamtól, hogy „Hello, Anna, még mindig akkora dudáid vannak, mint anno?” Visszaírtam neki: „Annyi fix, hogy ő még mindig akkora seggfej, mint általánosban.”

Emlékszem, pontosan, ő volt az, aki úgy fogdosott meg, hogy két másik sráccal lefogatott közben.

Igazából én sosem kellettem magam, sosem voltam kihívó, sosem voltam flörtölős. Viszont zavarban voltam, kislányosan zavarban. Ez sokszor mágnesként vonzotta a dominanciájukat kiélni vágyó férfiakat. Ráadásul senkit sem küldtem el a picsába, ha közönségesen viselkedett, vagy olyan dolgokat mondott, inkább magamat kezdtem el automatikusan szégyellni. Keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt, lehajtottam a fejem. Némán sírtam. Nem volt bennem düh és indulat. Meggyőződésem volt, hogy én vagyok az oka annak, amiért ilyesmik történtek velem. Hogy a testem az oka, vagy az, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Semmiképp sem merült fel bennem, hogy esetleg a hiba annak a gépezetében van, aki erőszakot tesz az intim szférámon, szexuális tárgyként kezel, tekintet nélkül arra, hogy kiskorú vagyok-e, vagy épp terhes. 

Baromira nem volt kellemes mindezt felidézni és írni róla. Nem sajnáltatni akarom magam, de sajnos még mindig ott tartunk a hétköznapi szexuális zaklatások kapcsán, hogy az áldozatot hibáztatják, és nincsenek tisztában azzal, mit élünk át közben. Sokan nem értik, milyen úgy kilépni az utcára, hogy két lábon járó, szexuális dartstábla vagy, amit tetszés szerint hajigálhatnak mocskos dumákkal, megszégyenítő, alpári szövegekkel. Soha, egy pillanatig sem élveztem, nem legyezgette a hiúságomat a kitüntetett figyelem, el akartam süllyedni, féltem, szorongtam és szégyenkeztem.

Ma már tudom, hogy nem én vagyok a hibás. Egész egyszerűen nem lehetek hibás azért, mert valaki simán csak egy büdös bunkó, mert a saját libidóját képtelen kordában tartani, esetleg kompenzál, vagy a teremtés koronájának képzelve magát, úgy érzi, hogy megteheti. Nem. Bassza meg, nem! Szégyellje magát mindenki, aki miatt valaha én éreztem egy utolsó rongynak magam, aki miatt bárki is így érezheti magát.

Sőt, tovább megyek. Te, aki azt hiszed, hogy ez így rendben van, aki szerint ez túl van lihegve. Szevasz! Jó, ha tudod, hogy minden tetted téged minősít. Ha tárgyként kezeled akármelyik embertársadat, az rólad árul el valamit, nem arról, akivel úgy beszélsz, mint egy vödör szarral. Te vagy a sekélyes, a durva, az embertelen, az állatias... és tudod, mit? Gyenge vagy. És minden vagy, csak férfi nem.

Te szégyelld magad! De nagyon!

Szabó Anna Eszter

 A képek a szerző tulajdonában vannak