–

Kerekes Vicával egy korábbi munkahelyemen, a Hab című filmje révén tavaly hónapokon át dolgoztam együtt. Szerettem vele a közös munkát, mert mindig végtelenül kedves, készséges, alázatos volt, és mindig őszinte derű áradt belőle. Nem a magára erőltetett fajtából, hanem a tiszta életörömből fakadó, ami keveseket tesz ilyen mértékben felszabadulttá, ami Vica minden egyes mozdulatából sugárzik. Mondhatnánk rá, hogy gyönyörű. Tényleg az. De közben pokolian tehetséges, nemcsak Magyarországon, de Szlovákiában és Csehországban is nagy karriert futott be. Sorra forgatja a filmeket, folyamatosan ingázik, de most néhány napra hazajött pihenni, ez alatt fogadott minket az otthonában. Igazi szívélyes vendéglátó, akinél egy pillanat alatt te is otthon érzed magad. A háttérben lágy dzsessz szól, amíg kávét főz nekünk. Úgy kezdünk el beszélgetni, hogy közben kapok csak észbe: ez egy interjú, hangfelvétel is kellene.

Krajnyik Cintia/WMN: Neked mit jelent a szépség? Te mikor látod magad szépnek?

Kerekes Vica: Amikor igazán felszabadult vagyok. Amikor belehelyezkedem a létezésbe, magamba, abba a lényegbe, ami ezt az egész bolygót irányítja. Amikor nincsenek külső tényezők, amik rossz hatással lehetnének rám. Talán valami ilyesmi számomra a szépség lényege, az a pillanat, amikor az önvalódból indulsz ki, és magadra fókuszálsz, meg persze arra, aki ott van veled.

Szerintem olyankor veszítünk a szépségünkből, amikor nagyon másnak akarunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk, vagy a mások által szépnek ítélt dolgokat akarjuk magunkra erőltetni. Az soha nem lesz a miénk, a sajátunk, csak valamiféle előre meghatározott feliratnak akarunk megfelelni.

K. C./WMN: Egy korábbi interjúban nyilatkoztad, hogy tizenöt és huszonöt éves korod között nem hordtál farmernadrágot, mert nem találtad hozzá megfelelőnek az alakod. Miért? Élt a fejedben egy konfekcióalak, hogy csak azzal lehet viselni?

K. V.: Ez azért érdekes, mert a gimnázium harmadik évéig semmi bajom nem volt az alakommal, azzal, ahogy kinézek. Elégedett voltam, büszkén tudtam viselni magamat. Akkor még nem volt lehetőség különféle magazinokat, újságokat olvasgatni, nem volt Facebook meg internet, és ilyen szempontból ez egy nagyon jó időszak volt, mert egyáltalán nem volt hatással a fejlődésemre a mások által felállított szépségideál. Abszolút magamból indultam ki, ösztönösen jól éreztem magam a bőrömben.

Aztán a középiskola második évétől egyre több külső hatás ért, és elkezdett izgatni, hogy milyennek kellene lennem, milyen az ideális körmérete a combnak például. Mindenkinek vannak ilyen életre szóló beakadásai. Kinek mi, ugye? (nevet) Hirtelen elkezded magad másképp nézni, felmerül, hogy veled valami nincs rendben, ha eltérsz attól, ami másoknak tetszik, ami az elfogadott. Folyamatosan vizsgálod magad, és nálam ekkor állt be ez a szólam. Van például rólam egy fotó, amikor tizenkilenc évesen elhívott egy fiú a hegyekbe. Én imádok hegyet mászni, nem is tudom, mit gondoltam, de egy elasztikus nadrághoz felvettem egy akkor divatos holdjárót, hogy az majd megnyújtja az alakom. Ma már ezen mosolygok, de szörnyű, hogy ezekre rengeteg energia és idő megy el. Ezért is gondolom, hogy óriási felelősségük van a divatmagazinoknak. Hogy mit mutatnak! Nem is igen vállalok már ilyen jellegű fotózásokat, divatanyagokat. Pedig engem is rengetegszer fotóztak. De nem akarok részese lenni ennek a gépezetnek.

Én kifejezetten sokszor kértem, hogy ne retusáljanak és filterezzenek agyon. Szerinted hányszor hallgattak meg?! Miért nem merjük megmutatni, hogy milyen egy igazi, hús-vér nő? Hogy milyen az öregedés? Az igazság úgyis mindig kiderül.

Ezért is örültem ennek az interjúnak, és annak, hogy retus nélkül jelennek meg hozzá a képek.

K. C./WMN: Mi kanyarított vissza, hogy újra jól érezd magad a bőrödben, és ne legyenek állandó kételyeid, hogy megfelelsz-e az ideáloknak?

K. V.: Amikor kijöttem a főiskoláról, újra több időm volt magamra, és rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mindenem megvan. Egészséges vagyok, szeretem az életet, mi kell még? Van egy tizenkét éves fotó rólam, amin látszik, hogy az adott pillanatban óriási boldogság van rajtam. Ezt előszeretettel hordom magamnál, és amikor elkezdek eltérni attól, ami vagyok, akkor mindig ránézek, és ez a kép visszavezet önmagamhoz. Persze az embernek mindig lehet és kell is fejlesztenie magát, de önmagunk átszabatásával az a bajom, hogy valójában kinek akarunk tetszeni? Magunknak, vagy bizonyos standardoknak? De ki állítja fel ezeket? Egy magazin? Az internet? A közösségi média? És tényleg ezeknek akarunk megfelelni? Én azt szeretném, hogy ne egyformák, hanem mindannyian különbözők, mindenfélék legyünk.

K. C./WMN: Érdekes ambivalencia, hogy pont a főiskolás évek alatt voltál a külsőddel, a testeddel bizonytalanabb, és aztán idő kellett, amíg visszataláltál önmagadhoz, de már negyedévesként elkészült az első filmed, amelyben nagy hangsúlyt kaptak az idomaid, és nagyon hamar rád aggatták a femme fatale címkét. Ráadásul az újságírók szerettek erre fókuszálni a színészi teljesítményed helyett. Ez nem bántott vagy háborított fel mélységesen?

K. V.:

Én mindig abban bíztam, hogy akik őszintén és tisztán látnak, azok pontosan fogják tudni, hogy ez egy újságírói rafinéria, amivel kattintásokat lehet elérni, és ez a cikkírót minősíti, nem engem.

A főiskola utána nem akartam az lenni, aki szankcionálja saját magát és befeszül a testi megmutatkozástól. Test és lélek, ezek vagyunk, és a színészet ezeket használja. Csak ugye akkor azt azért nem tudhattam, hogy majd elérkezünk oda, hogy valaki kifotóz egy adott jelenetet, és erre épít egy újságcikket. Ebből a szempontból naiv voltam. De ezt sem bánom, mert legalább nem volt bennem gát. Így volt lehetőségem úgy űzni ezt a szakmát, ahogy én éreztem. Nem ismertem, hogy működik a filmvilág, volt bennem egyfajta romlatlanság, de mindig úgy voltam vele, hogy a színészetet és minden ezzel együtt járó dolgot vállaltam, amikor pályára léptem.

K. C./WMN: Nem féltél attól, hogy majd mindig csak a szexi csábító szerepét osztják rád, és beleragadsz ebbe a karakterbe?

K. V.: Nem, de ehhez tudod, mi kell? Hogy bizonyos megkeresésekre azt tudd mondani, hogy nem, nem és nem. Nálam ez volt. Magyarországon elég hamar kaptam filmszerepeket, és az első kettőt szerettem is nagyon, de aztán jött két harmatgyenge film, és ez a tapasztalás elvezetett oda, hogy egy időre kivontam magam itthon a forgalomból. Át kellett gondolnom, hogy mit szeretnék hosszú távon. Emiatt volt, hogy egy teljes éven át nem volt keresetem, és a tartalékaimból éltem. Nem volt könnyű, sőt idegtépő volt. Mindig csábítottak ilyen-olyan megkeresésekkel, de meg akartam nézni, mi van a túloldalon. Be akartam bizonyítani, hogy bennem sokkal több van, mint amire használni akarnak, és hittem benne, hogy ez az elhatározás idővel megtérül. Pontosan azért akartam a cseh és a szlovák piacon is érvényesülni, hogy ne kényelmesedjek bele abba, hogy nekem egy országban nagyon jó, és mindenki a tenyerén hordoz. És nem akartam minden megkeresést elfogadni. Vállaljak el mindenféle nívó alatti show-műsort, csak azért, mert olyan összegeket ajánlanak, amire nyilvánvalóan nagyon nehéz nemet mondani?

K. C./WMN: Ezek szerint voltak ilyen megkeresések.

K. V.: Igen. Ilyenkor egyszerűen fel kell tenned magadnak a kérdést, hogy mi viszi előbbre a világot. Ezek a műsorok? Nem azt mondom, hogy én makulátlan vagyok, úristen, dehogy. De ma már csak olyan munkákat vállalok, olyan dolgok mögé állok be, amikben teljes mértékben hiszek, amikkel tudok azonosulni.

K. C./WMN: Ez a fajta belső erő, harmónia a koroddal jár, vagy eredendően megvolt benned?

K. V.: Azt hiszem, ez mindig is itt volt velem.

K. C./WMN: És ha már kor: idén lettél negyven. A nőknél sokszor ez mumusként van beállítva. Te tartottál tőle?

K. V.: Ez olyan fura. Bennem semmi ilyesmi nem volt, nem is értem, amikor valaki retteg ettől. Én örülök, hogy már negyven éve itt vagyok a Földön, hogy megértem ezt a kort.

Ugyanakkor egyáltalán nincs bennem pánik sem, valószínűleg teljesen másképp vélekedem arról, hogy mit jelent vagy kellene jelentenie annak, hogy negyven lettem.

Sok függ attól, hogy az ember miben szocializálódott, hogyan nevelkedett. Nekem van egy másik fajta világom, és én aszerint haladok, aszerint élem az életem. Nem az határoz meg, hogy mások mit mondanak. Sokan faggatnak, ha valahány idősen épp nincs melletted egy társ vagy nincs még gyereked. Nem szültem még, de ez nem frusztrál, mert biztos vagyok benne, hogy ennek is eljön majd az ideje. Tudom, hogy erre mások azt mondanák, hogy de ketyeg a biológiai órám. Én meg úgy gondolom, hogy úgy működik, ahogy kell. Szerintem, ha van benned egyfajta harmónia, akkor ez az egység utat tör magának, és aszerint fogod élni az életed. Én most vagyok a legbátrabb. Most tudom a legjobban és a legőszintébben megélni az érzéseimet és azt, amilyen igazán vagyok. Ez valószínűleg azért van, mert ha már elérsz bizonyos dolgokat, magabiztosabb vagy, jobban ki tudod fejezni magad, nem hagyod, hogy rád kényszerítsenek olyan dolgokat, amiket nem akarsz. Fiatalon meg még mindenki nagyon bizonyítani akar.

K. C./WMN: Sokan lehet, hogy azt mondanák erre, hogy de neked könnyű. Ilyen testtel és adottságokkal, ezzel az eredendő szépséggel könnyű magabiztosnak lenni.

K. V.: Sokan elfelejtik, hogy az egy dolog, hogy van egy külső váz, de a valódi lényeg az, hogy ez mit tartalmaz. A vázat a belső tölti meg élettel. Magamon is tapasztalom, hogy ha valaminek a hatása alá kerülök, és előtör belőlem netán az irigység, vagy a féltékenység, abban a minutumban megváltozik az arcom.

Az, hogy milyen belső életet élsz, hogyan éled a napjaidat, hogy viszonyulsz mindenhez, na, az bizony külső lenyomatot hagy rajtad.

Nagyon igyekszem figyelni, hogy mindig lemossam magamról azokat a gondolatokat, amelyek fertőznek, koszossá tesznek. Nem akarom, hogy amikor idős leszek, ezek a negatív dolgok rajzolódjanak ki az arcomon. 

Krajnyik Cintia

Ha lemaradtál vagy újraolvasnád, ITT találod a Lábas Vikivel, ITT pedig a Für Anikóval készült korábbi beszélgetést.

Képek: Csiszér Goti – Goti Photography