Szex vetélés után: egy út bűntudattal, szégyennel és haraggal kikövezve

–

Undor, bűntudat, harag és a test, ami cserben hagyott

„22 éves voltam, amikor a 16. héten elvesztettük a babánkat. Ő az első gyermekem. A veszteség utáni első együttlét beleégett a lelkembe.

Szégyent és megalázottságot éreztem: szégyelltem magam, szégyelltem a testem

– holott biztos vagyok abban, hogy nekem van a legodaadóbb, legtisztelettudóbb párom. (...) Meggyőződésem, ha a kórházban megértőbben bánnak velem, az megkönnyítette volna a további hónapokat.  Empátia helyett viszont csak hibáztatással találkoztam, hogy ilyen fiatalon szégyen, hogy nem bírtam kihordani egy terhességet” – írja az Instagram-oldalamon közzé tett felhívásomra Dóri, megéléseivel pedig nincs egyedül. Nóra is hasonlókról számol be, ám ő úgy fogalmaz: „egyenesen undorodtam a saját testemtől, és haragudtam a barátoméra – még ha racionálisan tudtam is, hogy nincs igazam.”

A perinatális veszteség nagyban átírhatja a testünkhöz való viszonyt.

Vadász Eszter szexuálpszichológus szerint az érintettek által már említett szégyentől – „nem tudtam kihordani a kisbabámat” – a saját testünkről való lekapcsolódásig (ami a trauma „helyszínévé” válik a történtek hatására), sok nehéz érzés megjelenik. Maga az örömérzet is csorbul, a bűntudat pedig nagyon gyakori – és ezek az érintettek intimitáshoz való viszonyára is komoly hatással vannak.

Meghalt bennem a kisbabám – hogy jövök ahhoz, hogy örömöt érezzek?

Dóri azt mondja, a veszteség utáni első együttlét alatt azt érezte, nem helyes, ami történik. „Nem érdemlek örömöt azok után, hogy kudarcot vallottam nőként.”

Az, hogyan kell „jól” gyászolni, erős vonalakkal van körbe rajzolva a társadalmunkban, ez pedig sok esetben helyez nyomást az érintettekre. Holott a gyász olyan egyedi, akár az ujjlenyomatunk – a benne tapasztalható hullámzásban pedig mindenkinek más esik jól, más segít.

Egy dologra azonban a szexuálpszichológus határozottan felhívja a figyelmet: „bár a zsidó-keresztény kultúrában sok lemondás tapad hozzá, a gyász nem cölibátus. Így amellett, hogy a nehéz érzéseket is igyekezzünk a maguk teljességében megélni – ami a gyászfolyamat fontos része –, ne vonjuk meg magunktól a jót, az örömöt! A szex sokak számára éppen, hogy gyógyító tud lenni” – hangsúlyozza a szakember.

Erre erősítenek rá Ágnes szavai is, ők a férjével két babát veszítettek el, az elsőt a várandósság 22., a másodikat pedig a 10. hetében. „Mindkettő után nehéz volt felállni a padlóról – testileg és lelkileg is. A szexualitás, intimitás azonban egy jó kapcsolódás volt egymáshoz” – mondja.

Ahogy arra Vadász Eszter szexuálpszichológus felhívja a figyelmet: a szexualitásnak három alapfunkciója van, és ezek közül csak az egyik a reprodukció. A másik, hogy a párkapcsolatot összetartsa, a harmadik pedig, hogy élvezetet okozzon. És nagyon sokszor épp az utóbbi két funkció segíthet magában a gyászmunkában az által, hogy mélyebb intimitás megélésére ad lehetőséget a párnak.

„Az első néhány együttlét során volt, hogy együtt sírtunk a párommal, amiből aztán mély beszélgetés lett. Teljesen átírták a történtek az egymáshoz való viszonyunkat, nemcsak lelkileg, testileg is” – ahogy Dóri példája is mutatja, a testiség segíthet megnyílni, kapcsolódni. Persze csak ha mindketten készen állnak újra a szexuális együttlétre.

A félelem egyik és másik oldalon is bénító lehet

„Egyszerűen képtelen voltam rá. Az agyam összekötötte a szexet a várandóssággal és a vetéléssel, illetve a fájdalommal. Egyszerre volt bűntudatom, amiért így éreztem, és voltam zavarban a testem reakciójának a hiányától. Tele voltam félelemmel” – mondja Petra, aki szintén az Instagramon keresztül osztotta meg velem történetét.

A félelem pedig sok esetben annyira bénító tud lenni, hogy akár hosszú hónapokra egyfajta hibernált állapotot eredményezhet, ahogy azt Nóra példája is mutatja, aki úgy fogalmaz: „A veszteség után a kapcsolatomban másfél évre gyakorlatilag aszexuálissá váltam.”

Eszter is hasonló tapasztalatokról számol be, azt mondja: közel egy év telt el, mire újra azt érezte, hogy vágyik a testi közelségre. „Féltem attól, hogy újra várandós leszek, és megint át kell élnem a veszteséget. Nagyon sokára, a sokadik együttlét alkalmával enyhült ez az érzés, amin kiváló terápiás segítőkkel sikerült mára már szinte teljesen túllépni.”

Ágnes ezzel szemben azt mondja, náluk a férje volt az, akit félelem bénított. „A legjobban attól rettegett – ami miatt nagyon sokára kezdtünk el az első veszteség után újra próbálkozni –, hogy mi lesz, ha megint át kell menni ezen az egészen.”

A szexuálpszichológus szerint egyáltalán nem ritka, hogy a férfinak van több időre szüksége. „Nemrég egy olyan párt kísértem, akik öt vetélésen voltak túl, a férfiban pedig felmerült, hogy ki szeretné-e még tenni ennek a feleségét.”

Vadász Eszter szerint az is előfordulhat, hogy a pár férfitagjában olyan intenzívvé válik az érzés, hogy nem tudná elviselni, ha még egyszer ekkora fájdalom érné a párját, hogy már magát a behatolást is egyfajta bántalmazásként éli meg.

„De elő is fordulhat, hogy az első behatolásos együttlét ismét előhívja a traumatikus emlékeket a nőben, akár újra traumatizálhatja őt, ha még lelkileg nem kész az együttlétre. Egy ilyen helyzetben, amikor a nő testében történik meg a traumatikus esemény, iszonyúan fontos, hogy legyen ideje a lelki gyógyulásra, a visszakapcsolódásra a testéhez” – mondja.

Az első, ami eltűnhet: az orgazmus

„A történtek után két évvel jött csak helyre az orgazmuskészségem” – mondja Nóra, és erre erősít rá a szexuálpszichológus is.

„A perinatális gyászban érintett és a fogantatási nehézségekkel küzdő nőknél az első, ami általában eltűnik egy időre, az az orgazmus. Egyszerűen túl sok szorongató érzés társul az együttléthez.”

De már maga a libidócsökkenés is természetes velejárója lehet a szakember szerint a babavesztésnek, amelynek során a test az öröm helyett a trauma helyszínévé változik.

Bár ahhoz, hogy a csökkenés mértékét fel tudjuk ismerni, fontos azzal is tisztában lenni, egyáltalán hogyan keletkezik a vágyunk: spontán módon vagy ingerlés hatására. „A spontán és a reaktív vágy teljesen egyenértékűek. Nincs semmi gond azzal, ha valakiben csak testi érintés, ingerlés hatására képződik meg – ám ezzel fontos tisztában lenni, mert az ezzel kapcsolatos információhiány komoly bűntudat forrása is lehet. Könnyen érezhetjük ugyanis, hogy nem stimmel velünk valami, amiért nem tud spontán megszületni bennünk a vágy. Holott ez nincs így” – mondja Vadász Eszter.

A vetélés utáni és a nehezített gyerekvállalás alatti szexuális életet továbbá intenzív érzelmi hullámok is keretezhetik, ami, ha együtt éli meg őket a pár, gyógyító is lehet.

Persze ez soha nem könnyű, akkor pláne nem az, ha a gyászfolyamatban nagyon máshol tartanak. Ahogy ugyanis azt Sevcsik M. Anna – aki maga is érintett perinatális gyászban – rámutat: a gyász sokféle lehet, sok esetben még a pár tagjai sem ugyanúgy, olyanolyan tempóban mennek a folyamaton végig. „Épp ezért szoktam azokat a párokat, akik az Élet. Érzés Egyesülethez fordulnak, arra ösztönözni, hogy kérjenek szakemberi segítséget ennek kapcsán is, mert a testiségnek, az intim kapcsolódásnak nagyon fontos szerepe van egy kapcsolatban – nem csupán a babatervezés miatt. Egymás társának megmaradni egy ilyen helyzetben pedig iszonyúan küzdelmes. Ilyenkor az empátia elengedhetetlen – ha az viszont léket kap, könnyen eltávolíthatja egymástól a pár tagjait, és hirtelen krízisállapot léphet fel” – teszi hozzá.

Abban pedig az Élet. Érzés Egyesület életre hívója és a szexuálpszichológus egyetértenek, hogy a kíváncsiságnak és a másik megértésére való nyitottságnak, valamint a kommunikációnak fontos szerep jut a szexuális gyógyulásban is. 

Az intimitáshoz való visszatérés

Egyén- és történetfüggő, hogy a veszteség után mikor tér vissza a pár a szexuális élethez. Vadász Eszter szexuálpszichológus azonban azt mondja: ha ez időbe is telik, fontos, hogy addig se vesszen el a testi kontaktus, ami összekovácsoló erő egy párkapcsolatban. És ez nem csupán a behatolással járó szexet jelenti. A szexualitás, az intimitás ugyanis sokféle lehet.

Sevcsik M. Anna szerint ezzel kapcsolatban fontos feltenni a kérdést, hogy mit is gondolunk arról: mi is a szex? „Mert nem csak a behatolással járó aktus az” – mondja. 

„Az olyan pici, ám annál fontosabb gesztusok, mint az ölelés vagy a csók, mind közelebb vihetnek minket egymáshoz, és ahhoz, hogy fokozatosan visszatérjünk a szexualitáshoz. A konszenzus abban, hogy ez kinek, hogyan esik jól, viszont elengedhetetlen a folyamatban.”

Ahogy természetesen az is, hogy az egész folyamat során a pár tagjai nyíltan kommunikáljanak a megéléseikről, érzéseikről. Így kerülhető el, hogy hosszabb szexszünet esetén a társ megértse, hogy a másik nem őt, az ő személyét, hanem a pl. a behatolással járó együttlétet utasítja el éppen.

Az intimitáshoz való visszatérés nem egyszerű, ahogy ugyanis arra mindkét szakember felhívja a figyelmet: a vetélés utáni szex kettős tabu. Egyrészt terheli a perinatális veszteséget, másrészt pedig magát a szexet, szexualitást övező tabusítás.

Utóbbival kapcsolatban Sevcsik M. Anna kifejtette: Magyarországon a szexuális felvilágosítás hiánya, a családokon belül a téma kezelése, és többek közt ebből is fakadóan a kommunikáció hiánya miatt a legtöbb párkapcsolatban eleve nehezen működik a saját vágyaink nyílt kifejezése vagy egyáltalán az a fajta önismeret, hogy tudjuk, nekünk mi okoz örömöt a szexben. „Hogyha erre rájön még egy – vagy több – perinatális veszteség, azzal még inkább nehezített lesz a pálya.”

„Mikor kezdtek el újra próbálkozni? Mikor jön a következő baba?”

A társadalmi nyomás persze nem csupán azzal kapcsolatban nehezedhet a párra, hogyan gyászolnak, hanem azzal kapcsolatban is, mikor és hogyan „lépnek tovább” – mutat rá Sevcsik M. Anna. „Mikor kezdtek el újra próbálkozni? Mikor jön a következő baba?” – gyakori kérdések, amiket az érintett pároknak szegeznek a környezetükben. A sok esetben aggodalommal átitatott, jószándékú – ám valljuk be, cseppet sem tapintatos – érdeklődés azonban csak további fájdalmat szülhet, és a szorongást is növelheti abban az esetben, ha a pár tagjai azt érzik, még nem állnak készen, és így még nem tartanak ott, ahol mások szerint kellene.

Azt már a szexuálpszichológus hangsúlyozza, hogy ilyen esetekben lényeges lenne a saját magunkkal való együttérzést erősíteni. „A legnagyobb teher most a mi vállunkat nyomja: testileg, valamint lelkileg is óriási traumán, veszteségen mentünk át, és épp gyászolunk – annál fontosabb jelenleg nem lehet, mint ebből gyógyulni. Ezt fontos tudatosítani magunkban, mert így azt is könnyebben ki tudjuk majd fejezni, hogy ebben az állapotban mi az, amire nincs szükségünk – legyen az kéretlen tanács vagy alapvetően jószándékú, de triggerelő faggatózás”

Örömszex vagy babaszex?

„A 39. héten természetes úton, halva született a lányunk. Ahogy ezt követően zöld utat kaptunk, egyből a »babaprojekt« került előtérbe, mindketten minél hamarabb gyereket szerettünk volna. Így együttlét volt, nagy romantika nem” – meséli Dóra. Elmondása szerint maga a szex nem ment nehezen, „nekem nem volt sem ilyen sírós, sem lelkiismeret-furdalásos megélésem, de az is tény, hogy az öröm helyett a »projektfeladat« dominált.”

Dórának végül segítséggel, a 4. inszeminációval sikerült teherbe esnie. Ahogy ő fogalmaz: addigra már többszörösen csalódott a testében, „hisz »rendesen« sem teherbe esni, sem életben tartani nem tudtam a gyermekem. Így igazából akkor már csak használtam, de nem szerettem a testem, és a szexben sem az örömöt, hanem az eredményt kerestem.”

A szexuálpszichológus szerint, amikor felmerül a következő baba gondolata, fontos, hogy a pár tagjai nyíltan kommunikálják, kiben milyen érzések uralkodnak ezzel kapcsolatban – hogy egyáltalán készen állnak-e mindketten az újbóli próbálkozásra, vagy sem. Ahogy lényeges szétválasztani az „örömszexet” is a „babaszextől”. Míg utóbbi a reprodukcióról szól, arról, hogy kisbabát szeretnénk, előbbi arról, hogy szeretjük egymást, és örömöt szeretnénk okozni egymásnak. 

„Mindkettő iszonyúan fontos, ahogy az is, hogy a nehezített gyerekvállalás útján a pár ne hagyja abba az örömszexet, mert ez lesz mindennek a kulcsa. A vetélés után is először ezt lenne jó átélni” – mondja Vadász Eszter, aki egyúttal hangsúlyozza: az örömszexnek akkor fogjuk tudni átadni magunkat, ha nem hagyjuk abba a szexet akkor sem, amikor nem vagyunk termékenyek. „Abban a pillanatban, amikor az együttlétbe úgy megyek bele, hogy tudom, épp termékeny vagyok, és a párom is tudja, akkor rögtön bekapcsol a teljesítménykényszer. A merevedésnek ez a legnagyobb ellensége” – teszi hozzá.

Azt már Sevcsik M. Anna emeli ki az egyesülethez forduló párokkal való beszélgetések hatására, hogy sokakat tölt el szorongással ez a fajta teljesítménykényszer. „Ha termékenységi problémák, akár több évig tartó próbálkozások előzték meg a veszteséget, a pár tagjai, csúnya szóval, könnyen érezhetik magukat tenyészbikaként és tenyészkancaként, miután a szex örömszerző része helyett már csak a reprodukciós célok vannak fókuszban.”

Szivárványbabák – nem mindegy, mikor és hogyan érkeznek

A szexuálpszichológus azt mondja, van különbség szivárványbaba és szivárványbaba között. Amíg a pár tagjai nem gyászolták meg az előző várandósságot, amíg a veszteség a pár életében nem kerül a helyére, addig nem is szokta javasolni, hogy belevágjanak az újabb babavállalásba.

„Az ember hajlamos úgy gondolkodni, hogy az által, ha belekezd valami újba, túl lesz az előzőn. Ám ebben a helyzetben az a jó, ha a szivárványbaba a saját jogán érkezik. Ellenkező esetben nagyon sok terhet és téves elvárást tudunk ráhelyezni” – mondja a szakember.

Az viszont, hogy mennyi időbe telik, mire valaki készen áll egy új életre, mindenkinél nagyon egyéni. 

Sevcsik M. Anna történetébe három átsuhanó babát írtak (ahogy ő nevezi őket), a szíve pedig a veszteségek után viszonylag hamar újra kinyílt – legalábbis a külső szemlélő számára akár így is tűnhet.

„A szakértők szerint a perinatális gyásznál nem létezik gyászév, az átsuhanó babáink ugyanis mindig ott maradnak a szívünkben. És én valahogy zsigerileg ezt éreztem a kezdetektől, így erős volt bennem a vágy arra, hogy mielőbb jöjjön az új baba.

De ezt persze nemcsak az anyának kell éreznie, hanem a párnak közösen – ebben pedig lehetnek eltérések. Ketten vannak ebben a történetben, és egyáltalán nem biztos, hogy ez a két ember ugyanazt a folytatást szeretné a gyerekvállalásban. Épp ezért fontos erről nyíltan kommunikálni, ahogy az is, hogy nem csak az anyának kell megdolgoznia a veszteségét, hanem az apának is.”

Traumás növekedés és szexuális asszertivitás

Bármilyen groteszkül is hangzik elsőre, a traumatikus események feldolgozása személyiségfejlődési potenciált is rejt magában.

Ezt nevezik traumás növekedésnek, amely a perinatális veszteség esetében még azt a lehetőséget is jelenti, hogy megtanulhatunk jobban figyelni a saját – nemcsak lelki, hanem – testi szükségleteinkre is. Ez által pedig Vadász Eszter szerint akár a szexualitásban is jobban tudjuk majd a saját vágyainkat, érzéseinket képviselni, bátrabban kifejezni, mi esik jól és mi nem – akár az együttlét közben.

A szexuális asszertivitás ugyanis fejleszthető, tanulható készség, erre mutat rá a már említett Nóra története is. „A szexhez a történtek miatt számomra sokáig bűntudat és szégyen kötődött – és hiszem, hogy nem lenne ilyen jó a szexről való kommunikációm a mostani párommal, ha nem kényszerített volna rá az élet, hogy egy trauma hatására megtanuljak MINDENT kimondani. Azt is, ami jó, azt is, ami kellemetlen, azt is, amit elítél a társadalom, vagy ami korábban tabu volt. Most már bármiről beszélek – legalábbis már nem érzem, hogy bármi zavarba hozna.”  

A nyílt kommunikációnak pedig az is része, hogy ki merjük fejezni, ha segítségre szorulunk a gyászban vagy a testünkkel, esetleg szexualitással való újrakapcsolódásban. Ebben semmi szégyellnivaló nincs, sőt, ellenkezőleg: akár a párkapcsolatot is megmentheti.

Filákovity Radojka